A nők már jó ideje rutinosan használják a modern terhességi teszteket, amikkel nem is kell orvoshoz menni, annyira pofonegyszerűen működnek: rá kell pisilni a tesztcsík végére, aztán várni kicsit, és ha két vonás van, lehet sírni vagy örülni. Innen nézve egészen hihetetlennek tűnik, hogy
kevesebb mint száz éve még laboratóriumokban ezerszám öltek és boncoltak állatokat, hogy megállapítsák, állapotosak-e az ember páciensek.
A terhesség első szakaszában a hCG (human chorion gonadotropin) nevű hormonnak kulcsfontosságú a szerepe: segíti a megtermékenyített petesejt beágyazódását, a méhlepény fejlődését és a többi terhességi hormon termelődését. A hormont az 1920-as évek elején fedezték fel, és rögtön többekben is felmerült, hogy a hCG szintjének mérésére terhességi tesztet lehet tervezni.
Kevesebb mint száz év viszont az orvostudományban óriási idő tud lenni, már ami a technológiákat és a lehetőségeket illeti. Arra hamar rájöttek a kutatók, hogy a várandós nők vizeletében sok hCG található, de ezt kimutatni már nem volt egyszerű. Az első ilyen eljárás az A–Z-teszt volt, amiben az A és a Z két német nőgyógyászt, Selmar Aschheimet és Bernhard Zondeket jelöli. Ők rájöttek arra, hogy ha fiatal nőstény egerekbe fecskendezik várandós nők vizeletét, akkor a hCG hormon az állatokban is dolgozni kezd, és néhány napon belül megnövekszik az egerek petefészke. Ennek megfigyelése azonban csak invazív módon volt lehetséges, vagyis az egeret meg kellett ölni, majd felboncolni, és méregetni a petefészkeket.
A teszt akkori mércével teljesen megbízható volt (egy 1930-as szakfolyóirat kevesebb mint 2 százalékra tette a hibás eredmények arányát), ennek ellenére pár éven belül felváltotta a Friedman-teszt, amit a Pennsylvaniai Egyetemen dolgozott ki Maurice Harold Friedman és Maxwell Edward Lapham. Ők gyakorlatilag ugyanazt csinálták, mint német kollégáik, csak nyulakkal, amik könnyebben kezelhető modellállatoknak bizonyultak. Friedmanék
a vizeletmintát szűz nőstény nyúl fülvénájába fecskendezték, majd pár nap múlva boncoltak,
és ha az állatban a hCG beindította a peteérést, nagy valószínűséggel a mintát adó nő állapotos volt. Ez a módszer már szélesebb körben elterjedt, az angolszász köznyelvben „nyúlteszt” néven vált ismertté.
Friedman-tesztet ezerszám végeztek Amerika-szerte, ugyanakkor nem volt napi rutineljárás, mint azt elmondta az Atlanticnak Jesse Olszynko-Gryn orvostörténész. Olszynko-Gryn szerint ha minden rendben volt a pácienssel, általában nem vettek tőle vizeletmintát, inkább azt mondták neki, várjon a terhesség látható jeleire. Friedman-tesztet többnyire sürgős vagy súlyos esetben rendeltek el (például ha el kellett dönteni, hogy magzat vagy tumor növekszik egy páciensben), de azért ilyen esetekből is elég sok akadt.
A nyulak akkor lélegezhettek fel, amikor újabb modellállat került a képbe: a dél-afrikai karmosbéka. Vele egy angol hormonkutató, Lancelot Thomas Hogben kísérletezett, amikor az 1920-as évek végén Dél-Afrikában élt. Mivel már az első próbák is ígéretesek voltak, hazaköltözve magával vitt néhány példányt, és biológus barátja segítségével megoldotta az állatok laboratóriumi szaporítását. A harmincas évek végére pedig kifejlesztette a Hogben-tesztet, ami jóval humánusabb módszer volt, mint a korábbiak. A vizeletet nőstény karmosbéka bőre alá juttatták, és az állat fél napon belül elkezdett petéket rakni, amennyiben a vizeletben jelen volt a hCG hormon. Ez az eljárás egyrészt gyorsabb eredményt adott, mint az egeres vagy a nyulas megoldás (mindkettőnél több napot kellett várni), másrészt az állat sem pusztult el, sőt akár később újra fel lehetett használni egy másik vizsgálathoz.
Hogben tesztje hamarosan leváltotta Friedmanét, a negyvenes évek elejétől a hatvanas évek elejéig több tízezer békát oltottak be várandósnak vélt nők vizeletével. Az ötvenes években aztán megjelentek azok a módszerek, amik már nem igényeltek élő állatot, hanem valamilyen preparátum vagy kivonat révén jelezték a hCG jelenlétét. A hatvanas években jelentős áttörést ért el az első olyan hCG-teszt, ami antitestekkel működött (azért állati közreműködés is kellett, az első ilyen teszthez birkák vörösvértesteire is szükség volt). Az antitestes tesztek már fogantatás után 2-3 héttel jelezték a terhességet, majd a következő évtizedekben ez a módszer is gyorsabb és pontosabb lett. 1967-ben aztán egy fiatal dizájner, Margaret Crane kitalálta, hogy az addig orvosoknál elvégzett teszteket akár otthon is meg tudná csinálni egy nő, és szabadalmaztatta az otthoni terhességi tesztet (bár Amerika kicsit nehezen fogadta be az új gondolatot, egy évtizednek kellett eltelnie, mire Crane elképzeléséből termék lett).
A hCG-t vizsgáló eljárások bő fél évszázad alatt eljutottak a boncolt egerektől az olcsó és otthoni, egyszerűen használható tesztcsíkokig. Az állattesztek öröksége azonban tovább él:
a karmosbékák más kutatásokban is hasznos modellállatoknak bizonyultak, sőt, az űrbe is kijutottak, ahol megmutatták, ott is képesek szaporodni.
A jobb sorsra érdemes nyulak pedig a popkultúrában találtak helyet. A Friedman-tesztből ugyanis idióma is született az angol szlengben: „a nyúl megdöglött”. A kifejezés azt jelenti, hogy „a nő gyereket vár”, és abból a tévhitből ered, hogy pozitív Friedman-teszt esetén a nyulat meg kellett ölni és fel kellett boncolni (ami azért tévhit, mert mindegyik tesztállatot fel kellett boncolni, hiszen negatív eredményt is csak így lehetett kapni). Sőt, 1978-ban, tehát évtizedekkel a Friedman-éra után mozikba került egy Rabbit test című film (a magyar fordítás A nyúlpróba volt), amiben a fiatal Billy Crystal lesz terhes. A sztorit az ismert hollywoodi pletykafészek, Joan Rivers írta, sőt a film élete egyetlen rendezése. Állítólag nagyon-nagyon rossz (a YouTube-on meg is lehet nézni), bár valószínűleg egy boncolással nem ér fel.
