Az Essex bálnászhajó katasztrófája, kannibalizmus és a Moby Dick

2021. június 15. – 05:03

frissítve

Az Essex bálnászhajó katasztrófája, kannibalizmus és a Moby Dick
Az Essex elsüllyedését ábrázoló korabeli rajz – Forrás: Camden Public Library

Másolás

Vágólapra másolva

Manapság a bálnákra veszélyeztetett jámbor óriásokként gondolunk, amik szükség esetén elnyelik a bibliai és olasz mesehősöket, vagy időutazva megmentik a Földet. A valóságban daluk lázban tartja a tengerbiológusokat, és ökológiai, kulturális és morális szempontból jó lenne, ha még sokáig körülöttünk élnének.

Ezt a mentalitást nem sokan osztották a 19. században, amikor beindult az iparosodás, a fejlődés és az azzal járó környezetpusztítás. A bálnákra akkoriban zsírosbödönként és csontkupacként tekintettek, ugyanis a bálnazsírt gyertyagyártáshoz, lámpaolajnak és gépek síkosításához használták, a csontjaikat pedig fűzőkbe, esernyőkbe varrták merevítőnek. Persze az ember már a kőkor óta vadászott a különféle bálnákra, de mindez a 17–19. században vált igazán nagyiparivá és sportszerűtlenné.

Ebben a közegben szelte a habokat az Essex nevű bálnavadászhajó. A közel 30 méter hosszú Essexet 1799-ben bocsátották vízrea Massachusettsben található Nantucketen , és ahogy az ATI írja, meglehetősen szerencsés hajó hírében állt. Húsz év alatt sok jövedelmező turnust járt meg, így ifj. George Pollard, aki 29 évesen az egyik legfiatalabb bálnászkapitánynak számított, nagy reményekkel tekintett az 1819. augusztus 12-én induló expedíció elé.

Az Essex nem számított kifejezetten nagy hajónak a bálnavadász-kategóriában. A legénysége 21 fős volt, és főleg fehér matrózokból állt, de hét szabad afroamerikai tengerész is szolgált a hajón. Hiába éltek borzasztóan közel egymáshoz, a két csoport külön kabinokban aludt. A legénység legfiatalabb tagja a 14 éves Thomas Nickerson hajósinas volt. Négy, vadászathoz használt csónakkal volt felszerelve, plusz egy tartalékkal a raktérben.

Mégsem olyan szerencsés hajó

A hajó szerencséje Pollard kapitány útjára megfordulhatott, mert már a második nap akkora viharba kerültek, hogy majdnem elsüllyedt. Az egyik vitorlájukat és két bálnászcsónakot elveszítettek, egy pedig megsérült. A bálnavadászathoz használt csónakok hiába játszanak már-már kulcsszerepet a bálnavadászatban, Pollard nem akart visszafordulni, folytatták útjukat, és még a hajón keletkezett sérüléseket sem javították meg.

Nagyon lassan haladtak, a Horn-fokot csak 1820 januárjában kerülték meg. A legénység kissé kedveszegetté vált, és már aggodalmaskodtak a rossz előjelek miatt, de néhány sikeres vadászat részben helyrehozta a morált. De csak részben, ugyanis 1820 szeptemberében az egyik matróz, Henry DeWitt dezertált. Bár ez nem volt kimondottan ritka, a tiszteknek komoly fejtörést okozott, mert így már nem volt elég emberük, hogy három csónakot megtöltsenek a minimumnak számító hat emberrel.

Még egy darabig Dél-Amerika partjainál kalandoztak, de egy idő után kiürült a vadászterület. Egy másik bálnavadászcsapat adott nekik egy tippet: nagyjából 4600 kilométernyire délnyugatra kialakult egy új vadászterület, ott érdemes szerencsét próbálni. Ez kifejezetten távol volt az ismert partoktól, és a legénységet aggasztotta a Csendes-óceán szigetein élő kannibálok híre.

Mikor 1820 októberében elérték a Galápagos-szigetek Károly-szigetét (mai nevén Floreana-sziget), kikötöttek, hogy feltöltsék a tartalékaikat. Mikor a legénység a szigetet járta, a 22 éves Thomas Chappel poénból meggyújtotta az aljnövényzetet. Nickerson naplójában azt írta, hogy épp száraz évszak volt, így a lángok nagyon gyorsan terjedtek – olyannyira, hogy el is vágta a legénység hajóhoz vezető útját, így át kellett rohanniuk a tűzön.

Nickerson idősen, 1870 körül – Forrás: Wikimedia Commons

A csínytevő szerencséjére senki nem tudta meg, hogy Chappel volt a felelős, és komoly sérülés sem történt, csak kicsit megperzselődött a legénység. A természeti kár sokkal nagyobb volt:

„A tűz felmérhetetlen károkat okozott az állati teremtményeknek. Mikor sok évvel később visszatértem, a kár még mindig látható volt ott, ahol egykor a tűz tombolt. Se fa, se bokor, se fű nem tért vissza azóta, és az égett földből ítélve több ezer teknős, madár, gyík és kígyó pusztulhatott el a tűzben, ami valószínűleg a következő esős időszakig tombolhatott”

– írta naplójában.

Egy nappal később újra útra keltek, de miután a szigetet eltűnt a láthatárról, a lángok fényét még hosszú ideig látták.

A bálna bosszúja

Mire végre elérték a keresett vadászvizeket, a hangulat nem volt felhőtlen. A kapitány és az elsőtisztje, Owen Chase között egyre nagyobb volt a feszültség, amin nem segített, hogy több ezer kilométerre voltak Dél-Amerika ismert partjaitól, és bálnát se nagyon találtak. Amikor pedig végre találkoztak a prédával, a vadászat sült el túl jól: november 16-án egy cet Chase csónakja alatt bukkant fel, amit ripityára tört.

20-án végre megláttak három bálnát, így a három megmaradt csónakot vízre engedték, és megindultak a préda felé. Chase-nek megint nem volt szerencséje, a bálna farka pont eltalálta a csónakját, úgyhogy gyorsan visszavonultak az Essexre. Pollard és a másodtiszt azonban sikeresebbek voltak, de a megszigonyozott bálnák mindkét csónakot magukkal húzták, pont az Essexszel ellentétes irányba.

Chase épp a csónakját javítgatta a hajón, amikor a legénység kiszúrt egy furcsán viselkedő, óriási (elvileg 26 méteres) bálnát. Először mozdulatlanul feküdt a víz felszínén, majd megindult az Essex felé. A leírások szerint a teste tele volt sebekkel, és egy ideje már a hajó körül ólálkodott. Egészen addig, amíg neki nem ment a hajónak.

A feje a hajó orránál, a farka a faránál emelkedett ki a vízből, de az ütközés után olyan volt, mintha lebénult volna. Chase fel is kapott egy szigonyt, de rájött, hogy ha a sérült állat csapkodni kezd a farkával, szétzúzhatja a kormánylapátot. Ez több ezer kilométerre a legközelebbi ismert szárazföldtől nem volt egy kecsegtető opció. Míg ezen agyalt, a cet összeszedte magát, és elúszott a hajótól, majd visszafordult. Chase szerint 44 km/h-val, „tízszeres dühvel és bosszúszomjjal” rontott neki a hajónak. Fejével hatalmas lyukat ütött a hajó orrába, majd mint aki jól végezte dolgát, megfordult és elúszott. A sebhelyes, agresszív bálna nem szerepel több forrásban.

Az Essex persze azonnal sebesen süllyedni kezdett, úgyhogy a hajón maradt legénység megpróbált árbócot eszkábálni az egyetlen megmaradt csónakra.

Nem tudni pontosan, hogy a bálna miért is támadta meg ilyen céltudatosan az Essexet. Nathaniel Philbrick, aki az In The Heart of the Sea című könyvében feldolgozta az esetet, azt írja, hogy valószínűleg Chase kalapálása olyan víz alatti zajjal járt, hogy felkeltette a bálna érdeklődését.

Nehéz döntések

„A kapitány csónakja ért vissza először. Nagyjából egy csónaknyi távolságra megállt, de egy szótagra se volt elég ereje, annyira letaglózta az előtt elterülő látvány. Nem sokkal később, azonban, feltette nekem a kérdést: »Istenem, Mr. Chase, mi a probléma?«️ »Szétzúzott minket egy bálna«️ – feleltem”

– írta Chase. Ekkor nagyjából 3700 kilométerre voltak Dél-Amerikától. Szétosztották a 20 tagú legénységet a három csónak között, és a kapitány úgy döntött, hogy elindulnak a Marquises-szigetek felé, ami nagyjából 1600 kilométerre volt tőlük. A legénység ezt ellenezte, mert úgy hallották, hogy a szigeten kannibálok élnek.

„Attól tartottunk, hogy felfalnak minket a kannibálok, ha a kezükbe adjuk a sorsunk”

magyarázta később Pollard, mit sem sejtve a közeli jövőről.

Elindultak hát Peru felé, 92 napig várták, hogy valaki megmentse őket. Amíg az Essex roncsa még elérhető volt, megpróbáltak minden ellátmányt kimenekíteni, amit csak tudtak, de már induláskor tisztában voltak vele, hogy hacsak nem találkoznak egy hajóval, ami kimenti őket, nincs elég élelmük, hogy partot érjenek. A kapitány ládájából kimenekítettek két adag navigációs eszközt, amit a kapitány és az elsőtiszt magánál tartott, így a harmadig csónak csak úgy tudott tájékozódni, ha követte valamelyiket.

Nickerson által készített rajz a hajő elsüllyedéséről – Forrás: Wikimedia Commons

Két héttel később szinte alig maradt élelmük, és a sors fintoraként egy bálna megtámadta a kapitány csónakját. Folyamatosan javítgatniuk kellett a csónakokat, és ekkor már sós vízzel öblögettek és a saját vizeletüket itták.

December 20-án elérték a Henderson-sziget partjait, ami a Pitcairn-szigetek része. Ha magán a Pitcairn-szigeten kötöttek volna ki, akkor kaphattak volna segítséget, mert ott élt az HMS Bounty 1789-ben fellázadt legénysége.

Azért így is sokat javult a helyzetük, nem sokkal a szomjhalál előtt találtak egy forrást a szigeten. Egy hét alatt gyakorlatilag kipusztították a sziget ehető élővilágát, ezért úgy döntöttek, hogy továbbállnak. A legénység három tagja, William Wright, Seth Weeks és Thomas Chapple úgy döntöttek, hogy maradnak. Őket egy évvel az Essex elsüllyedése után mentette meg a szigetről a Surry – az egyik leghíresebb rabszállító hajó, ami 11 kört tett meg Ausztrália és Nagy-Britannia között.

Pollard azt írja, hogy a következő hetekben több bálna is körözött a három csónak körül. Két hónappal később az egyik matróz végül meghalt Chase csónakjában. Ezután pont az következett, amit azzal próbáltak meg elkerülni, hogy a hosszabb utat választották. Véres részletek következnek.

„Levágtuk a végtagokat a testről, és leszedtük a húst a csontokról; ezután felnyitottuk a mellkasát, és kivágtuk a szívét, majd újra összezártuk – a lehető legrendesebben próbáltuk meg összevarrni, majd átadtuk a testét a tengernek”

– írta Chase. Ezek után megették. Innentől kezdve folyamatosan velük volt a tudat, hogy nem tudni, ki lesz a következő. Vajon magától hal majd meg, vagy le kell majd lőni? Kinek rosszabb? Akit megesznek, vagy akinek azzal kell együtt élnie, hogy csak így élheti túl a nehézségeket?

A három csónak végül elszakadt egymástól a háborgó óceánon. Kilenc hét után a Pollard csónakjában ülő egyik tengerész felvetette, hogy sorsot kéne húzniuk, kit esznek meg legközelebb. A kapitány 18 éves unokaöccse húzta a legrövidebbet.

„Fiam, fiam! Ha nem tetszik a sorsod, lelövöm az első embert, aki megpróbál hozzád érni”

– kiáltotta Pollard. A fiatal tengerész azonban elfogadta sorsát, ahogy szerinte társai is tették volna hasonló helyzetben. Ezek után sorsot húztak, hogy ki lője le.

„Hamar eltávozott, és semmi nem maradt belőle”

– írta Pollard.

94 napig hánykolódtak az óceánon, végül már csak Pollard és egy matróz volt életben. Egy amerikai hajó végül megmentette és hazavitte őket. Chase csónakját az Indian nevű brit hajó mentette meg. A húsz hajótöröttből nyolcan maradtak életben: ketten Pollard csónakján, hárman Chase-én, és a három férfi, aki a szigeten maradt.

Hazatérés, kitagadás, inspiráció

Bár a tudat, hogy megette az unokaöccsét, hatalmas lelki terhet jelentett Pollardnak, nem csak ennyivel kellett vezekelnie: a Nantucketen élő családja kitagadta, nem tudták megbocsátani a tettét. Tengerre se nagyon szállhatott, mert balszerencsés kapitánynak, úgynevezett „Jónásnak” számított. 1822-ben a Two Brothers nevű hajón indult bálnavadászni, de egy vihar szétverte a hajót. Ezután egy kereskedőhajóhoz csatlakozott, ami nem sokkal később a Sandwich-szigeteknél süllyedt el.

Ezek után kénytelen volt visszavonulni, Nantucket éjjeliőre lett. A hajótörés évfordulóján minden évben bezárkózott a szobájába, és koplalt.

Thomas Nickerson, a hajósinas szintén a tengeren maradt: csatlakozott a kereskedelmi flottához, és végül kapitány lett. Az Essex hajótörése után 56 évvel megírt a saját könyvét a történtekről, de ez csak 1960-ban került elő, 1984-ben adták ki. 77 évesen, 1883 februárjában hunyt el.

Thomas Chapple, a gyújtogató lázban halt meg hittérítőként Timor szigetén, egy másik túlélő egy hurrikánban tűnt el, a többiek pedig még hosszú évekig éltek. A hajótörés utolsó szemtanúja, Seth Weeks 1887-ben halt meg.

Chase is hazatért a szigetre, ahol meglepődve találkozott a 14 hónapos lányával, akiről nem is tudott. Az Essex bálnavadász hajó legkülönösebb és felkavaróbb hajótörésének története címmel (The Narrative of the Most Extraordinary and Distressing Shipwreck of the Whale-Ship Essex) kiadott egy könyvet a történtekről, amiben részletesen beszámolt a történtekről. Még 19 évig járta a tengert; először elsőtisztként, majd kapitányként, végül pedig megépítette a saját hajóját, a Charles Carrolt. Csak két-három évente tért haza, akkor is csupán rövid időre, de minden látogatásából született egy gyereke. Az első két felesége akkor halt meg, amikor expedíción volt, a harmadiktól pedig elvált, amikor megtudta, hogy látogatása után 16 hónappal szült egy gyereket. Két hónappal a válása után elvette negyedik feleségét, és visszavonult.

Az Essex tragédiája élete végéig kísértette, gyakran szenvedett rémálmoktól és fejfájástól. 73 évesen halt meg 1869. március 7-én.

Herman Melville ekkoriban ifjú bálnavadász volt, és együtt szolgált Chase fiával, aki adott neki egy példányt apja könyvéből. 1852-ben a történet hatására kiadta a Moby Dicket, és még abban az évben ellátogatott Nantucketbe, ahol találkozott az ekkor már több mint 60 éves Pollard kapitánnyal, és váltottak néhány szót. Pollard 78 évesen, 1870. január 7-én halt meg.

„A szigetlakók számára egy senki, számomra viszont a leglenyűgözőbb – habár szerény, sőt alázatos – ember, akivel valaha találkoztam”

– emlékezett vissza a híres szerző.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!