Az amerikai siralomházba küldött magyar, aki húsz évével fizetett egyetlen kuncogásért

2021. január 01. – 08:17

Az amerikai siralomházba küldött magyar, aki húsz évével fizetett egyetlen kuncogásért
A még mindig üzemelő J. Edgar Thomson acélmű 2018-ban – Fotó: Drew Angerer / Getty Images / AFP

Másolás

Vágólapra másolva

Imádkozó Andyként vonult be az amerikai igazságszolgáltatás történelmébe, azon belül is a legcsúnyább melléfogások fejezetébe Andrew Toth, azaz a magyar Tóth András, akit előbb halálra, aztán életfogytiglanra ítéltek egy olyan gyilkosságért, amit nem ő követett el. Az áldozat egy ír munkavezető volt, aki akkor szerzett halálos sérüléseket, amikor 1891. első napján elszabadultak az agyonhajszolt magyar emigráns munkások indulatai a pennsylvaniai Braddock acélgyárában. A valódi tettes, Steve Toth lelkiismerete majd’ húsz év után, a halálos ágyán támadt fel. Andrew ezután végre szabadulhatott, visszahajózott az óhazába, szép kort ért meg. Története nagy lökést adott az ártatlanul bebörtönzöttek kártérítéséért harcoló mozgalomnak.

„Amikor bezárult mögötte a börtönajtó, Tóth András élete delén levő erőteljes ember volt. Csak negyvenegy esztendő nyomta széles vállát. Haja hollófekete volt s férfias, piros arczán nem sok nyomot hagyott az a kétségbeejtő tudat, hogy ártatlanul halálbüntetés, majd örökös börtön vár reá, mert bízott abban, hogy előbb-utóbb kiderül az ártatlansága. S amíg bizalommal várt és várt évről-évre, hollófekete haja hófehérré lett, háta meggörnyedt, arczára barázdákat szántott az idő s a bánkódás, viruló egészsége elhervadt: összetört aggastyán lett belőle.”

– tudósította New Yorkból a Magyarország című lap a magyar olvasókat 1911 tavaszán Tóth András, azaz Andrew Toth szomorú esetéről. A magyar acélgyári munkás pénzt gyűjteni indult Amerikába, pár évet akart maradni, de csak negyed század múltán térhetett haza, az ártatlanul bűnhődés élő szobraként, igaz, legalább tisztes nyugdíjjal.

1885-ben Tóth András az Abaúj-Torna vármegyei Lengyelfalván élt feleségével és öt gyerekével. Elhatározta, hogy mint annyian mások, szerencsét próbál az Egyesült Államokban. A terv az volt, hogy néhány év kemény munkával összekuporgat annyit, hogy rendes házat vehessen odahaza. Hátrahagyta a feleségét, a kislányát, és négy fiával hajóra szállt. A 36 éves Tóth a pennsylvaniai Braddockban kötött ki: itt működött Andrew Carnegie acélgyára, a J. Edgar Thomson gyár, amelyet az acélmágnás taktikusan az egyik legnagyobb vevőjéről, a pennsylvaniai vasúttársaság főnökéről nevezett el.

A J. Edgar Thomson acélmű egy korabeli fotón – Forrás: New International Encyclopedia / Wikimedia Commons

Szilveszterkor betelt a pohár

A gyár tele volt emigráns munkással. Rengeteg magyar dolgozott itt, aztán még írek, csehek, lengyelek, horvátok, olaszok – nem túlzottan emberséges körülmények között. Hét napos munkahetek, tizenkét-tizenhárom órás munkanapok sorjáztak egymás után végeláthatatlanul. Teltek az évek, és Tóth András – még ha amerikai mércével alacsony volt is a bére – lassan, de biztosan közeledett a kitűzött célja felé. 1891 lett volna az az év, amikor végre hazamegy Lengyelfalvára az összespórolt pénzzel, amit a tengeren túl megkeresett. Már csak hetek választották el az indulástól 1890 szilveszterén, amikor a gyárbeli élet tragikus fordulatot vett.

Braddock magyarlakta részén pálinkával ünnepelték az új évet. Ahogy fogyott a pálinka, úgy nőtt az elszántság a munkásokban (akiknek ekkor már a háta mögött volt egy végigdolgozott karácsony), hogy nem hagyják tovább kizsigerelni magukat: másnap ők bizony nem állnak munkába, mert egy tisztességes helyen Újév napjának munkaszüneti napnak kellene lennie.

Carnegie persze nem kapott a szívéhez, hogy mi lesz vele a sztrájkoló magyarok nélkül, úgy volt vele, hogy majd dolgoznak a többiek. Nem ő volt akkoriban az első gyáriparos, aki tudatosan kijátszotta egymás ellen az üzemében dolgozó különböző nációkat. Jól számított: a termelésben nem ígérkezett fennakadás, a gyár üzemelt,

az írek felfűtötték a kohókat 1891. január elsején. Válaszul azonban körülbelül kétszáz felbőszült magyar indult el a gyárba felfegyverkezve ezzel-azzal, ami hirtelen a kezükbe akadt: lapátokkal, fejszenyelekkel, botokkal. Délután kettő körül elszabadult a pokol.

Az épp dolgozók – főként írek, de más nemzetiségűek is – létszámfölényben voltak, de szétszórva az üzem területén: körülbelül egy óráig tartott, mire sikerült megfékezniük a rájuk rontó magyarokat. Sok embert csúnyán megvertek, 16-an maradtak hátra sebesülten a földön, köztük egy ír munkavezető, Michael Quinn.

Nem törődtek az ellentmondásokkal

Quinnt kórházba szállították. Itt kezdetben még beszélni is tudott arról, amit átélt. „Dolgoztam az olvasztómnál, amikor a magyarok vadállatok módjára berontottak” – mondta. A zavargás után összesen 54 magyart tartóztatott le a helyi seriff. A vádak, amivel ezek az emberek szembenéztek, eleinte nem voltak súlyosak, de aztán január 6-án Quinn belehalt a sérüléseibe: egy törött borda átszúrta a tüdejét. Innentől már gyilkosságról volt szó, a büntetőügy nagyon komolyra fordult.

Több szemtanú is állította, hogy látta, mi történt Quinn-nel az üzemben, hogy hogyan és kik verték meg. A terhelő, de egymásnak részben ellentmondó tanúvallomások alapján három magyart vádoltak meg a gyilkossággal, egy bizonyos Michael Sabolt (Szabó Mihály), George Rusnakot (Rusznyák György) és Andrew Tothot.

Őrök vigyáznak a gyárra a támadás után – Fotó: Library of Congress

Tóthnak semmi köze nem volt a gyilkossághoz: ott volt ugyan a kétszázak között, de nem verekedett, Quinnhez egy ujjal sem nyúlt hozzá. A tanúk között is csak egy volt, aki rá vallott: egy bizonyos Peter Mullen nevű ír fűtő. Mullen verziója szerint hárman verték meg Quinnt. A hatóság felismertetésre felsorakoztatott előtte 12 magyar munkást, erre ő kiválasztotta Szabót és Rusznyákot. Itt meg is állt volna, de aztán ahogy lépkedett a sorfal mentén, megbotlott, mire a sorban állók közül valaki fölkuncogott. Mullen azonnal rámutatott az illetőre, hogy na, jut eszembe, ő volt a harmadik. És ezzel kezdődött el Tóth András kálváriája.

Mullen vallomásával több probléma is volt. Először is Andrew helyett Stephen Toth-ként nevezte meg az állítólagos verekedőt. De akadt egy komolyabb gond is a nem stimmelő keresztnévnél. A Quinn-ügy másik két szemtanúja csak Szabónak és Rusznyáknak tulajdonította a munkavezető megverését, és a vallomásukban az is szerepelt, hogy pontosan melyik olvasztó mellett történt az eset. Ehhez képest Mullen egy másik olvasztót jelölt meg a verés a helyszíneként, egy olyat, ami 150 méterrel arrébb volt. Az olvasztók elhelyezkedése miatt lényegében ki lehetett zárni, hogy mindhárom ember ugyanazt az eseménysort láthatta. A büntetőper viszont anélkül lezajlott, hogy ezen bárki fennakadt volna.

Andy, a jámbor mintarab

Az esküdtszék mindhárom vádlottat bűnösnek találta, az ítélet kötél általi halál lett. Első fokon 1891. április 8-án ítélték halálra Tóthékat, majd 1891. június 5-én a pennsylvaniai legfelsőbb bíróság is helybenhagyta a döntést, a fellebbezéseket különösebb indoklás nélkül elutasítva.

De voltak azért jónéhányan, akik igazságtalannak érezték az ügy kifutását, és ennek hangot is adtak, köztük olyan befolyásos emberek is, mint maga Andrew Carnegie. A fő kifogás az volt, hogy az angolt törve beszélő három magyarnak nem volt része olyan fair tárgyalásban, amilyenben három amerikainak lett volna. Állampolgári nyomásra – nem kis részt Carnegie lobbijának köszönhetően – a pennsylvaniai kormányzó, Robert Emory Pattison 1892. february 25-én életfogytiglanra változtatta mindhárom halálos ítéletet.

Rusznyák és Szabó végül összességében alig néhány évet ült, egyikük 1895-ben, másikuk 1897-ben kegyelmet kapott és szabadult. (Az előzmény az volt, hogy 1894-ben előállt egy ember, azt állítva, hogy Quinn halálért valójában egy Mike Pekar – Pekár Mihály nevű munkás felelős, aki állítólag igen hasonlított Rusznyákra.) Tóth Andrásig azonban valamiért nem ért el ez a kegyelmi hullám, ő maradt, ahol volt, a Riverside-i Western fegyintézetben.

A beszámolók szerint mintarab volt. Megmaradt jámbornak és derűsnek, hitt abban, hogy ha eljön az ideje, Isten elrendezi, hogy tisztázódjon a neve. Hogy rajta ne múljék, rengeteget imádkozott, rá is ragasztották a börtönben a Little Praying Andy nevet. A fogságban elsajátította az asztalos mesterséget, egy korabeli cikk szerint különösen a díszes ládák készítésében sikerült nagy ügyességre szert tennie.

Tóth András egy arcképe újság cikkében –

És akkor a tífuszos haldoklóban megszólalt a lelkiismeret

Jó sok ideje volt szegény Tóth Andrásnak kitanulni az asztalosságot: egészen 1910 decemberéig kellett várnia a nagy fordulatra. Ekkor Magyarországon, az Abaúj-Torna vármegyei Lengyelfalván egy haldokló úgy érezte, könnyítenie kell a lelkiismeretén. A tífuszban szenvedő Tóth István – Stephen Toth – hivatalos személyeket hivatott a halálos ágyához, hogy megvallja: ő volt az, aki a később halálosnak bizonyuló ütéseket mérte az ír munkavezetőre a pennsylvaniai Braddockban 1891-ben, újév napján.

Tóth István a zavargás után nem várta be, hogy érte jöjjenek a seriff emberei, a holmiját hátrahagyva elmenekült Braddockból, és meg sem állt Magyarországig.

István és András ugyanazon a szálláson laktak eredetileg a braddocki munkáséveikben, és külsőre is eléggé hasonlítottak: mindketten alacsonyak voltak és bajszosak (a beszámolók ellentmondásosak abban, hogy rokoni kapcsolat volt-e közöttük vagy sem).

A húsz évvel megkésett vallomás után a tífuszos István állapotában átmenetileg csodálatos javulás állt be, és már arról volt szó, hogy visszaviszik Amerikába, hogy bíróság elé állítsák, de aztán heteken belül jött egy végzetes visszaesés, és a valódi bűnös meghalt.

A vallomás híre azonban elért az Egyesült Államokba, és ez elég volt ahhoz, hogy Tóth András ügye kegyelmi testület elé kerüljön. Ezen a meghallgatáson Tóth új ügyvédjének végre sikerült rámutatnia a terhelő vallomások ellentmondásaira, ráadásul egy életben maradt régi szemtanú is magabiztosan állította, hogy a támadás nem történhetett ott és úgy, ahogy az eredeti ítélet megállapította. A tárgyaláson még Quinn öccse is úgy nyilatkozott, hogy ártatlannak tartja Tóth Andrást. Ami elhangzott, végül a testület szemében is elégnek bizonyult Andrew Toth ártatlanságának kimondásához. Ajánlásukra Pennsylvania akkori kormányzója, John Kinley Tener kegyelmet adott a magyar férfinak.

Tisztes öregkor, nyugdíj az acélmágnástól

Tóth Andrást négy fia és az ügyvédje várta a börtön kapujában, amikor 5 dollárral a zsebében végre kiléphetett onnan 1911. március 17-én. Az esete bejárta a korabeli sajtót, az amerikait és a magyart is, a lapok együttérzéssel, rokonszenvezve írtak róla. Odahaza még mindig várta a felesége, és ő indult is volna hozzá, de nem volt pénze a hazaútra.

Korabeli hírek Tóth András szabadulásáról – Forrás: Pittsburgh Press, March 18, 1911 / New York Times, March 20, 1911

Megpróbáltak kijárni a számára kártérítést Pennsylvania államnál a börtönben elvesztegetett évei miatt, de nem jártak sikerrel. Végül Andrew Carnegie volt az, aki nyugdíjként élete végéig havi 40 dollárt ajánlott fel neki, ami a mágnás vagyonához képest természetesen semmiség volt, de Tóthnak viszonylag tisztes öregkort biztosított a magyarországi falujában. Carnegie sokáig fizette a nyugdíjat: Tóth András nyolcvan év feletti kort ért meg, 1930-ban még biztosan életben volt.

Pár hónapba beletelt 1911-ben, mire összegyűlt az útiköltség. A márciusi szabaduláshoz képest augusztus közepére ért el Tóth András New Yorkba. Ott egy unokahúgánál szállt meg pár napra, majd a brémai Kronprincessin Cecilie nevű hajó fedélzetén indult vissza az óhazába. Ahogy a Pesti Hírlap New York-i tudósítója jelentette az Istenes Tóth András hazafele útban című cikkében: „A megtört öreg ember ma is a tipikus magyar paraszt benyomását teszi és azzal a bizonyos fontoskodással beszél, amely nem egy vidéken szokása a föld egyszerű népének”.

A cikk szerint megbocsátott mindenkinek, akinek része volt abban, ami vele történt, csak azt sérelmezte, hogy Pennsylvania törvényhozása elutasította kártalanítási igényét. „Gazdag állam ez a Pennsylvania, megtehette volna” – mondta.

De ha saját maga nem is részesült kártalanításban, Tóth Andrásnak mégis fontos szerep jutott a kártalanítás intézményéért folyó küzdelemben.

A vele történtek indították cselekvésre John Henry Wigmore jogtudóst, a Northwestern Egyetem dékánját, aki – másokkal együtt – mozgalmat indított. Az eredmények sokáig várattak magukra, de aztán csak megérkeztek. Tóth tisztázódása után három évtized telt még el, mire 1941-ben, az amerikai államok közül Kaliforniában elsőként bevezették az ártatlanul bebörtönzöttek kártalanítását előíró jogi szabályozást.

Források:

National Registry of Exonerations

Edwin M. Borchard: Convicting the Innocent: Errors of Criminal Justice (1932)

NYDailyNews.com

Magyarország c. lap, 1911. Április 4. Husz évig ártatlanul a börtönben

Pesti Hírlap, 1911. augusztus 30. Istenes Tóth András hazafele útban