Nem lehet annyival elintézni a gyerek vágyait, hogy „minek neked Nike cipő, amikor van cipőd?”

Megkérdeztem a 11 éves lányomat, mi foglalkoztatja őket a karácsony és az ünnepek kapcsán, mire a legnagyobb természetességgel rávágta, hogy az osztálytársaimat az, hogy a legújabb iPhone pro telefont megkapják-e vagy csak az előző modellt, de „nyugi anya” – mondta, „engem nem ez.” Izgalmas lenne tovább menni ebben a beszélgetésben, de én most itt megállok, mert ez a mondat sok mindent megmutat abból, amiről gyerekpszichológusként (és szülőként éppúgy) nagyon fontos gondolkodnunk. Mégpedig az, hogy a gyerekek mindig is egy rendszer részei lesznek, ami körül veszi őket, és ehhez a rendszerhez igazodni, alkalmazkodni kell, időnként elutasítani és ellenállni neki, ami azért a legtöbb esetben nagyon nem könnyű.

A kortársközeg és a család mint rendszer

Visszatérve a lányom mondatára, biztos vagyok benne – és ő is tudja –, hogy nem minden osztálytársát foglalkoztatja a legújabb iPhone, de tapasztalja a korosztályában, hogy ez is egy érték, norma, amit valaki választ. Aztán az is lehet, hogy egy kicsit őt is foglalkoztatja – ha nem is a legújabb iPhone –, de áttételesen dolgok, amikhez nem juthat hozzá vagy azért, mert szülőként nem értünk vele egyet, vagy azért, mert nem szánunk rá annyi pénzt, amennyibe az kerül és nem jön ki az ár-érték arány. Tehát van a mondatában egyfajta kritika, a korosztályos értékek elutasítása – ami az identitáskeresés része, ugyanakkor egyfajta vágyakozás is valami iránt, amit lehet, hogy még ő maga sem tud megfogalmazni. Mert –

amellett, hogy keresi a hasonlóságot, a kapcsolódást – egy kamasznak is fontos, hogy különbözzön, hogy egyedi legyen, hogy elhatárolódjon.

Aztán van benne egyfajta megfelelés, ami ebben a mondatban a szülője felé nyilvánult meg – mert hát pontosan tudja, milyen telefonom van (nem iPhone), vagy hogy mire használom, és hogy végkimerülésig koptatom az összeset. Ezzel nem értékítéletet szeretnék megfogalmazni és nem is minősítenék senkit, akinek bizonyos funkciók miatt fontos egy valóban jó telefon, csupán arra szerettem volna rámutatni, hogy a gyerek legapróbb rezdülésében, minden mondatában ott lakozik a szűken vett családja, a kortárs közeg, ahova tartozni szeretne és az intézményrendszer, aminek a tagja.

A rendszer tagjának lenni ugyanis elkerülhetetlen, a születésünktől rendszerekben élünk. Van, amit mi magunk választunk és van, aminek úgy vagyunk a részei, hogy nincs választási lehetőségünk. Egy gyerek esetében ilyen a család.

A család lesz az az elsődleges szocializációs közeg, ami közvetíti számára az értékeket, normákat, amelyeket vagy beépít, vagy a felnőtté válás útján elutasít majd. De egy bizonyos életkorig nem dönthet arról, akar-e ennek a rendszernek a része lenni, vagy sem.

Hogyan kúszik be a rendszer fogalma a gyereknevelésbe?

Amikor pszichológusként a gyereknevelési kérdésekről gondolkodunk, elkerülhetetlen, hogy azokról a gazdasági rendszerekről is gondolkodjunk, amelynek a gyerek a tagja. Ilyen a már említett család, a bölcsőde, óvoda, iskola, ilyen a kortárs közeg, de tágabban értelmezve mindaz, ami a világban körül veszi a gyereket.

Amikor a szobatisztaság kérdéskörét, az óvodai beszoktatást, vagy éppen az óvodai alvást járjuk körbe, akkor is muszáj a szülő-gyerek kapcsolaton túl a tágabb társadalmi kontextust, gazdasági alrendszereket is vizsgálni. Mert azt, ahogyan egy óvodás beszokik, befolyásolja az a távolinak tűnő kérdés, hogy a szülő munkáltatója hogy viszonyul a kisgyerekes élethelyzethez.

De hogy jön ide a karácsony?

A karácsony és az azt reprezentáló közvetlen és tágabb környezetünk éppúgy annak a fogyasztói társadalomnak a része, amely körül veszi a gyereket – meg persze a szülőket is.

Amikor meghalljuk az első karácsonyi dallamokat és amikor szembe találjuk magunkat a karácsonyi kirakatokkal, nem kizárólag az öröm, a várakozás és a boldogság érzései jelennek meg bennünk, amiként az óvoda vagy iskolakezdés sem csak rózsaszín buborék. A karácsony nemcsak a szülőben, de a gyerekben is kelthet szorongást. Egy tizenéves már pontosan tudja, hogy nem tud versenyezni a kortársaival, mert hiába vágyik a legújabb iPhone-ra vagy Nike cipőre, nem fogja megkapni. És persze az is lehet, hogy valójában nem is arra vágyik, csak hasonlítani szeretne, hogy azt érezhesse, valahova tartozik. Ha pedig mégis különbözik – ami szintén egy vágyott állapot kamaszkorban – az is lehet számára szorongató azáltal, hogy a kortársközeg kitaszítja magából.

Nem könnyű védekezni, sem megküzdeni

Ami a karácsonyon keresztül érkezik hozzánk, az ellen nem könnyű védekezni. Annyira az arcunkban van minden inger, annyira elárasztó tud lenni, olyan sok mindent sugallnak a reklámok és kirakatok, hogy

ha nincs egy saját belső meggyőződésünk, követendő értékünk, kialakult szokásrendszerünk a karácsonnyal kapcsolatban, akkor elsodorhat minket, és ha a szülőt bedarálja, be fogja a gyereket is darálni. És rosszul fogja magát érezni, mert nem lesz se telefonja, se új cipője.

A rendszert – azaz a társadalmat – eltüntetni nem tudjuk, de vele együtt megtanulhatunk élni, amennyiben közel engedjük magunkhoz mindazt, amit közvetíteni akar. Ez most némileg ellentmondásosan hangozhat, de arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy azzal lehet hatékonyan megküzdeni, amit ismerek, ami ismerős számomra, amit képes vagyok annyira közel engedni magamhoz, hogy legyenek aztán eszközeim kezelni a felmerülő nehézségeket és megküzdeni a problémákkal.

Nem lehet annyival elintézni a gyerek vágyait, hogy „minek neked Nike cipő, amikor van cipőd?” vagy hogy „a telefon telefonálásra való, azt meg tudsz a sajátodon is”, mert akkor nem beszéltünk a valódi kérdésről, csak szőnyeg alá söpörtük, és egyúttal figyelmen kívül hagytuk a gyerek érzéseit.

Nem lehet eleget beszélgetni

Minden életkorban elengedhetetlen a beszélgetés a gyerekünkkel, a közelgő ünnepek kapcsán éppúgy fontos, mint az iskolából hozott érdemjegy kapcsán. Ez utóbbi példát azért hoztam, mert az érdemjegyek néha olyannyira teret kapnak a beszélgetésekben, hogy szinte elfelejtünk arról érdeklődni, hogyan érzi magát a gyerek az iskolában.

A karácsony sokunkban sokféle érzést kelt, rengeteg élményünk, emlékünk van róla, jók és rosszak is, szomorúak és vidámak, nyomasztóak és felszabadítóak. Ahogyan a gyerekeinknek is.

A világ, amely körülveszi őket, folyton üzen számukra valamit, és az üzenet közvetítői kezdetben a szülők, de aztán a szülőt kikerülve maga a rendszer lesz. Ezért kell megismertetni már a legkisebbekkel is mindazt, ami körülveszi őket, nem elmenekülni és nem figyelmen kívül hagyni, hanem beszélgetni róla, a gyereket kérdezni és megérteni, elfogadni őt. Elfogadni akár azt, hogy olyan telefonra vágyik, amit mi nem engedhetünk meg magunknak, vagy nem értünk egyet a megvásárlásával. Mert ha elfogadjuk őt, akkor tudunk változást elérni és amíg még van lehetőségünk, a rendszer részeként hatni rá.