Az óvodai beszoktatás és iskolakezdés mindig krízis, de a szülő enyhítheti a szorongást

Szülőként sokat tudunk tenni azért, hogy a szeptemberben óvodát, vagy az iskolát kezdő gyermekünk a helyzethez mérten a legkevésbé szorongjon attól, ami az intézményben vár rá. A változás – mert az mindenképpen bekövetkezik – mindig krízissel jár együtt. A krízis lehet rövid és hosszú távú, intenzív és lapos, magában hordozhatja a fejlődés lehetőségét mind a szülő, mind a gyerek esetében. Láthatjuk tehát, hogy rajtunk is múlik, hogyan vágunk bele az őszbe.

Óvodai beszoktatás

A beszoktatás a gyerekeknek és a szüleiknek is egy új – addig nem tapasztalt – helyzet. Szerintem éppen ezért nem elég, ha csupán arra koncentrálunk, hogy a gyerekünk beszokjon, hanem fontos a saját beszokásunkra is figyelmet fordítanunk.

Azt értem ez alatt, hogy szülőként kavaroghatnak bennünk ambivalens érzések, egyfajta vágyakozással kevert bűntudat („Végre egyedül vásárolhatok be munka után!”, „A home office mellett meg kéne tudnom oldani, hogy otthon vigyázok rá”), de tetten érhetjük magunkon azt az érzést is, ami miatt nehezen bízzuk rá a gyerekünket egy idegenre.

Bízzunk az óvónőkben

Az óvónő – vagy éppen a tanító – szakember ugyan, de számunkra, szülők számára egy idegen, nekünk pedig meg kellene bízni benne, mégis megjelenik a bizalmatlanság bennünk, ami aztán oda vezet, hogy az óvoda kerítésén – vagy éppen a csoportszoba kulcslyukán – keresztül kukucskáljunk és nézzük titokban, mit csinál a gyermekünk, amikor elmentünk, vagy amíg nem vagyunk ott. És bár izgi lehet leskelődni, én mégis arra biztatnék mindenkit, hogy bátran kérdezzen az óvónőtől, hogyan telt a gyereke napja, hogyan érezte magát, mit és kivel játszott. Ezek a gyerek fejlődése szempontjából sokkal lényegesebb kérdések, mint az, hogy megette-e az ebédet. Sőt, ha azon aggódunk, hogy eszik-e rendesen, kerüljük el reggelente a falra függesztett menütáblázatot, a keveset evő, válogatós gyereknek semmiképpen ne olvassuk fel azt és ne kommentáljuk, hogy

„Na, ma rántott hús lesz, azt szereted, remélem meg is eszed!”,

mert mindezzel csak a szorongását fokozzuk. Lehetőség szerint vegyük le a terítékről a kaja témát és minden olyat, amivel a gyerek éppen küzd a beszoktatási időszakban. Ha mi nem pörgünk rajta, a gyerek is változni fog.

Segít, ha rögzítjük magunkban, hogy a gondozónő, az óvónő, a tanító mind szakemberek, akik akár több száz gyereket is sikeresen beszoktattak már.

Biztonságos és kiszámítható

Mert valóban, egyszer minden gyerek beszokik. Ezzel persze nem azt szeretném mondani, hogy nem mindegy, hogyan, mert érthető módon egy szülő sem szeretné a síró gyermekét ott hagyva elindulni munkába, ahol aztán gyomorgörccsel megkezdheti a munkanapját. Azt azonban gondolom, hogy az elválás nehéz, negatív érzésekkel jár együtt, ezért a gyerekek sírnak, szomorúak, a szülők is sírnak (van, aki a gyerek öltöztetése közben a ruhájába burkolódzva, van, aki kibírja és csak a parkolóban), és ők is szomorúak.

A búcsúval azonban – és azzal, hogy átadja gyermekét az óvónőnek – egy szülő több dolgot is tanít a gyereknek. Egyrészt azt kommunikálja felé, hogy itt biztonságban vagy, azért is hagylak itt, másrészt arra készteti a gyerekét, hogy egy érzelmileg megterhelő helyzetben képes legyen megküzdeni a saját negatív érzéseivel.

Minél tovább áll az ajtóban, minél többször megy vissza megölelni, vagy megpuszilni a gyerekét, annál nehezebb lesz az elválás,

annál szorongatóbb lesz a gyerek számára az ott maradás, hiszen a szülő nem tudja őt ott hagyni, üzenve ezzel például azt, hogy az óvodában nem biztonságos.

Ezért sem szabad elszökni, titokban eltűnni a gyerek szeme elől, mert fontos, hogy ő is megtapasztalja az elválást és az újra találkozást is. Fontos, hogy biztonságos és kiszámítható legyen számára minden, ami a beszoktatás körül zajlik. A következetesség éppen annyira fontos, mint az, hogy szülőként megtartsuk a kontrollt. Meséljünk neki a munkánkról, de ne magyarázkodjunk. Mondjuk el, hogyan zajlik egy napja, mi után mi fog következni és mi mikor érkezünk, ki fog aznap érte jönni.

Szülőként bátran beszéljünk a saját érzéseinkről is. Elmondhatjuk a gyerekünknek, hogy mi is szomorúak vagyunk, hogy el kell válnunk, és alig várjuk, hogy délután újra találkozzunk. Pont, mint ő. A kettő között pedig a munkánkat, feladatunkat végezzük.

Az elválást megkönnyítheti, ha van a gyereknek egy ún. átmeneti tárgya, ami átmenetileg a szülőt helyettesíti. Ilyen lehet

egy rongyi, egy plüss vagy éppen a cumi.

Ezek a tárgyak segíthetnek a gyereknek az önmegnyugtatásban, a szorongása oldásában akár a beszoktatási, akár az ebéd utáni alvási időben.

Ha már beszokott, a kialakult szabályrendszert lehet persze rugalmasan kezelni. Meg fogja érteni, hogy ha a munkánk engedi, ebéd után hazajöhet, máskor pedig bent alszik az óvodában. Lehet olyan napot tartani, amikor nem megy óvodába, máskor hosszabban kell bent maradnia az elfoglaltságaink miatt.

Életkori sajátosságok

A gyerekek életkori sajátosságaik a beszoktatási időben felerősödhetnek: a dackorszak dühkitörései intenzívebbek lehetnek, a sírás elhúzódhat, az agresszió vagy éppen a testvérféltékenység fokozódhat. Ha erre felkészül a szülő fejben, kevésbé fogja önmagának – a saját szülői alkalmatlanságának – tulajdonítani a viselkedésbeli változásokat. Egy elhúzódó beszoktatás, vagy a viselkedés tartós változása ugyanakkor jelezheti a szülő számára azt, hogy ideje külső segítséget igénybe vennie, ezért semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni azokat.

A beszoktatási időben egyéb tüneteket is megfigyelhetünk. Ilyen az, amikor a már szobatiszta gyerek újra bepisil, vagy éppen nem pisil az óvodában, amikor elutasítja az ételt, vagy amikor egy sarokban gubbaszt egész délelőtt. Mindezekről első körben az óvónőkkel érdemes beszélni, őket kell megkérdezni a tapasztalataikról, és lehetőség szerint fogadó órát kérni, hogy ne az átadóban/öltözőben/udvaron kelljen néhány szóban megbeszélni mindazt, amit nem lehet néhány szóban megbeszélni. Amennyiben az óvónők úgy ítélik meg, érdemes szakember (pszichológus, szülő-kisgyermek konzulens) segítségét is igénybe venni.

Iskolakezdés előtt

Óvodapszichológusként rendszeresen találkozom azzal a jelenséggel, hogy a nagycsoportos gyerekek, akik már – jó esetben – évekkel azelőtt beszoktak az óvodába, egyszerre újra elkezdenek reggelente az óvodában és otthon is úgy viselkedni, mintha éppen a beszoktatási idejüket töltenék. Nehezen válnak el a szüleiktől, nem szeretnének óvodába jönni, pityeregnek az átadáskor, lehangoltak és a nap során is el-elsírják magukat. Ilyen esetekben természetesen érdemes jól körül járni, mi minden történhetett a gyerek életében az elmúlt időszakban, de érdemes a közeljövőben bekövetkező változásra is gondolni. Fel kell tennünk tehát magunknak a kérdést, vajon nem a közelgő iskolakezdés az, ami rányomta a hangulatára a bélyegét?

Óvodásként iskolásnak lenni

Egy nagycsoportos óvodás egészen biztosan találkozik az óvodában azzal az érzéssel, hogy milyen lesz, amikor majd iskolás lesz. Játszanak iskolásat, feladatlapokat oldanak meg, megtanulnak nyuszifüllel jelentkezni, jó napot kívánok!-kal köszönni? Azt is hamar megtanulják, mit nem szabad csinálniuk, ha majd iskolások lesznek. Ott ugyanis nem vághat a másik szavába, ott nem szabad kérdezés nélkül WC-re menni, ott nem lehet majd egész nap játszani. Egyszóval az óvónők igyekeznek mindent megtanítani, ami a leginkább segíti a gyermeket az óvoda-iskola közötti átmenetben. Úgy is szokták nevezni, hogy felkészítik a gyereket az iskolára. Teszik mindezt azért, mert az iskola is elvárja, hogy olyan gyerekek érkezzenek hozzájuk, akik ügyesen kerekítik majd a betűket, mert ha nem így tesznek, akkor felmerülhet a tanítóban, hogy az óvónők biztosan nem fordítottak elegendő figyelmet a felkészítésre. De az is lehet, hogy mindez a hiányos kommunikáció következményeként csak az egyik, vagy a másik fél elképzeléseiben, félelmeiben jelenik meg.

A párbeszéd fontossága és jó gyakorlatok

Azt nem tudom, hogy az óvodák és az iskolák között mennyiben és milyen mértékben folyik erről párbeszéd, de az biztos, hogy nagyon fontos lenne egymás munkáját, módszereit, eszköztárát megismerni, hogy nyíltan és őszintén lehessen beszélni elvárásokról, szabadon lehessen kéréseket megfogalmazni a másik felé úgy, hogy azt az ne érezze támadásnak. Ennek a két szakmaterületnek a kommunikációja ugyanis elengedhetetlen akkor, ha a gyerek érdekeit és fejlődését szeretnénk szem előtt tartani.

Vannak remek gyakorlatok, amikor az óvónők órát látogatnak a leendő elsős tanítónál, amikor a leendő elsős tanító meglátogatja a leendő tanítványait az óvodában, amikor beszélgetnek egymással arról, melyik gyerekről mit érdemes tudni, kinek mi az erőssége és miben van szüksége támogatásra. Mert mindezt az az óvónő, aki évekig dolgozik együtt a gyerekkel és annak családjával, pontosan látja.

Egy jó pedagógus pedig nem teszi skatulyába a gyereket,

hanem meghallgatja a korábbi pedagógust, és a kapott információt ötvözi majd a saját tapasztalataival.

És ott vannak a szülők is, akik a hatalmas izgalom közepette – hogy mindjárt iskolás lesz a gyerekük –, mindenkinek újságolják a nagy hírt. A tágabb családban, de az utcán összefutó ismerősökkel is folyton ez a téma. Mert „olyan nagyfiú már”, mert „olyan nagylány lett”. És azt sem felejtik el minden adódó alkalommal kihangsúlyozni, hogy az iskolában majd előre kell köszönni a felnőtteknek, majd oda kell figyelni és nem szabad elkalandozni, majd nem lehet egész nap játszani, hanem tanulni kell, csak a szünetben szabad játszani stb. És mindezt teszik segítő szándékkal, éppen úgy, ahogyan az óvónők is segíteni szeretnék a gyerekeket abban, hogy könnyebb legyen nekik az alkalmazkodás a változáshoz, az újhoz. Ezért hozzá is teszi a legtöbb szülő, hogy „milyen jó lesz ott neked”, meg hogy „nagyon fogod szeretni”, mert „csupa izgalmas dolgot fogtok csinálni”, meg azért „ne aggódj, játszani is fogtok”.

A gyerek igyekszik az egymásnak ellentmondó információk közötti ellentmondást feloldani több-kevesebb sikerrel. Próbál az ebből fakadó feszültségével valamit kezdeni, a feszültséglevezetés pedig sok esetben tünetek képzésével jár együtt. Ezért előfordul, hogy nem eszik, nem iszik, nem beszél, nem nevet. Csak azt felejtjük el szülőként, hogy ezek a mondatok rólunk szólnak. A mi aggodalmunkról, a mi szorongásunkról.

Mert az iskolakezdés a mi megmérettetésünk is.

Az, hogy a gyerek elég ügyes-e, elég okos-e, elég jó tanuló-e, elég jól viselkedik-e, valójában a mi szülőségünk mérőeszköze. Legalábbis annak képzeljük.

Ambivalens üzenetek, ambivalens érzések

A gyerek egymásnak ellentmondó információkkal és érzésekkel találkozik, amelyek szerint az iskola egyszerre jó és izgalmas, de nehéz is, mert vége a játéknak és tanulni kell. Az üzenetekben rejlő ellentmondást nem kell feloldani, de fontos kihangosítani az ezzel kapcsolatos érzéseket. Őszintén beszélni arról, hogy lesznek érdekes, izgalmas dolgok, amiket szeretni fog, de lesz olyan is, ami nem fog tetszeni neki, vagy akár unalmasnak tartja majd.

És ugyanennyire fontos, hogy a gyerekben megjelenő negatív érzéseket ne söpörjük le egy mozdulattal az asztalról azzal, hogy „Ugyan már, nem kell izgulnod, nagyon jó lesz, lesznek új barátaid!” Hiszen a barátkozás, a kapcsolatteremtés is szorongató a kezdetekben, a gyerekben megjelenik a bizonytalanság és az aggodalom érzése. Ezeket a negatív érzéseket szülőként éppen olyan fontos tartalmaznunk, mint a pozitívakat. Ezért elég, ha egyszerűen elfogadjuk, érvényesnek tartjuk és teret engedünk a negatív érzéseknek is azzal, hogy „Elhiszem, hogy aggódsz amiatt, hogy nem találsz barátokat”, vagy hogy „Tudom, hogy ijesztő egy új helyre először bemenni, ahol még nem tudod, mi vár rád.” Ha mindezt kimondtuk, már jöhetnek is a biztató mondatok.