Nincs két egyforma gyerek, sem két egyforma szülő, így két egyforma óvodai beszoktatás sem

Bár a beszoktatás csak nyár végén, ősz elején kezdődik, a leendő ovis gyerekek szülei már túl vannak az óvodai nyílt napokon és az első beszélgetéseken a leendő óvónőkkel. Meg vagyok róla győződve, hogy a pedagógusok és a szülők közötti kommunikáció lesz az alapja annak a kapcsolatnak, amelynek a gyermek is a része, mégpedig az egyik legfontosabb szereplője. Ebben a cikkben elsősorban a beszoktatásra és az ebben az időben megjelenő kommunikációs nehézségekre, lehetőségekre fókuszálunk, hiszen később is a kommunikáció lesz a kulcsa a bizalmi kapcsolat kialakításának a szülő és a gondozó/óvónő, illetve a pedagógus és a gyerek között. Ha pedig megvan a bizalom, a nehézségekről is könnyebben tudunk majd beszélni.

Ki szokik be valójában?

Az óvodai beszokás a gyerek életében egy ún. normatív krízis, azaz együtt jár a fejlődésével, az élete elkerülhetetlen része, de attól még krízis, és így is érdemes rá tekinteni.

A beszoktatáskor hajlamosak vagyunk mind a gyerekre fókuszálni, és nem vesszük figyelembe, hogy a folyamatnak legalább három, de inkább négy, öt, akár hat szereplője is lehet. Ez azért fontos, mert ha nem vesszük figyelembe a többiek szempontját, az megnehezítheti az egész folyamatot és a későbbi együttműködésre sem lesz jó hatással.

Egy gyereket általában a szülei szoktatnak be, időnként a nagyszülő, vagy más gondviselő. A gondozók, óvónők, dadusok, pedagógiai asszisztensek, és a többi (adott esetben éppen beszokó) gyerek is része a beszokásnak, azaz ők mind hatnak valahogyan a gyerekre, annak viselkedésére.

Természetesen értem, hogy nem lehet minden pillanatban mindenkire figyelni, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy amikor egy gyerek „nehezen” szokik be ( mit jelent egyáltalán a nehéz beszokás?), akkor vegyük figyelembe, hogy számos ok állhat annak hátterében. Lehet, hogy az anya nehezen engedi el a gyerekét, de az is lehet, hogy éppen a rá nehezedő nyomástól („engedd el”, „ennyi idő alatt már be kellett volna szoknia”) érzi ezt.

Gyakran megnehezíti a beszokást az otthon lévő kistestvér (a gyerekek pontosan tudják, hogy amíg ők oviban vannak, az anya vagy az apa hazamegy a tesóhoz, nem beszélve mindeközben a szülőben keletkező bűntudatról), vagy a többi beszokó gyerek (folyamatos sírás, szülő utáni vágyakozás). A normatív krízisre ugyanis további normatív krízisek rakódhatnak, amilyen egy testvérszületés, egy költözés, vagy éppen maga a dackorszak.

A beszokást tovább nehezíthetik a fejlődés során megjelenő ún. akcidentális krízisek, mint például a válás vagy más veszteség élmény.

Ebben a korai, igen szenzitív időszakban a megfelelő, kétoldalú kommunikáció szülő és óvónő között mindenképpen megsegíti a folyamatot.

Mit jelent a megfelelő kommunikáció?

A kommunikáció akkor tud jól működni, ha a felek egyenrangú partnerként tekintenek egymásra, aminek része az is, hogy bárki megszólíthatja a másikat, a kommunikáció nem egyoldalú. Mert ha kizárólag a bölcsőde, vagy az óvoda kommunikál a szülő felé, közöl vagy kinyilatkoztat, akkor a szülőben joggal keletkezik az az érzés, hogy az ő mondanivalója nem érvényes, ami szorongást kelthet, aminek következtében aztán vagy bezárul, vagy támadni kezd.

Pszichológusi munkám során gyakran tapasztalom, hogy – pusztán jó szándékból és a segítségnyújtást tartva szem előtt – a nehézségek kommunikálása az elsődleges, és a szülő már gyomorgörccsel megy be az első héten, hogy aznap mit fog hallani a gyerekéről. Tudom, hogy

fontos a problémák megbeszélése, de ha ezt nem egészítik ki a pozitív történések, a sikerélmények, azok a beszámolók, amikor a gyerek valamiben nagyon ügyes volt, akkor nem épül a bizalom, és a beszokás

– valamint a szülő-nevelő együttműködése – nehezített lesz.

A másik gyakran megjelenő probléma, hogy nincs tér és idő a beszélgetésekre. A legtöbb intézményben nincs erre kialakított helyiség, illetve a pedagógusoknak sincsen ideje, lehetősége a szülő érkezésekor elvonulni és beszélni vele, mert vigyázniuk kell a többi gyerekre. Az átadóban, az udvaron, a folyosón történő néhány perces szóváltás pedig a legkevésbé sem tud hatékony lenni, nem beszélve arról, hogy ilyenkor szokott leginkább megjelenni az egyoldalúság (a gondozó/óvónő közöl, a szülő befogad, vagy éppen fordítva). A párbeszédhez időre és térre van szükség. Mindez nem feltétlenül pedagógiai probléma, hiszen a rendszer működése magában hordozza ezeket a hiányosságokat (kevés szakember, nincs infrastruktúra stb.), és az anomáliák következményeit.

Ami megkönnyíti a beszoktatást

Minden óvodában más a rendszer a beszoktatást illetően, de ami igazán lényeges, hogy egyénre szabott legyen. Nincs két egyforma gyerek, sem két egyforma szülő, így két egyforma beszokás sem. Vannak gyerekek, akik könnyebben válnak el a szülőtől, vannak, akik nehezebben. Ennek a hátterében lehet testvérszületés, válás, szeparációs szorongás, ami felerősítheti a gyermek reakcióit. Ilyen esetekben mindenképpen a szülőnek kell segíteni, hogy ő tudjon magabiztosan jelen lenni a búcsúzáskor. Tehát gondozóként, óvónőként fontos figyelni a szülő reakcióját, a gyerekkel való kommunikációját az elváláskor és az újratalálkozáskor. Mert aki gyerekekkel dolgozik, az a szülővel is dolgozik, és a szülő megnyugtatása a gyerek megnyugvásához fog vezetni.

Még azoknál a gyerekeknél is, akik jártak bölcsődébe, van beszokás. Sokszor hallani, hogy csak „átsétál” az óvodába, de azért ez nem olyan egyszerű, még akkor sem, ha a szülő számára kívülről nem látszik „semmi” a gyereken. Az intézményváltás egy változás, az pedig nem történik meg észrevétlenül.

A nevelőknek sem könnyű

Egy beszoktatási folyamat adott esetben a nevelőnek is megterhelő lehet érzelmileg. Nem azért, mert ne tudná mi a jó a gyereknek, vagy a szülőnek, hanem azért, mert nincs irányában bizalom, mert a szülő megkérdőjelezi mindazt, amit mond vagy tesz.

Ne felejtsük el: minden gyerek beszokik egyszer! A bölcsődei gondozók és az óvónők egytől egyig szakemberek és nem azért tudnak jól beszoktatni, mert van saját gyerekük, hanem azért, mert már beszoktattak száznál is több gyereket. Ha szülőként elfogadjuk, hogy ők kompetensek, ha képesek vagyunk velük megosztani az aggodalmainkat ahelyett, hogy számonkérnénk őket, az csak támogatólag hat majd.

Mire van szüksége a szülőnek?

Annak a szülőnek, aki háromszor is visszahívja a gyerekét a csoportszoba ajtajából, hogy még egyszer megölelhesse, megpuszilhassa, aki az ajtó kulcslyukán vagy a kerítésen keresztül leskelődik, akinek potyognak a könnyei a parkolóban, annak nem fog segíteni a „Nyugodjon meg anyuka, minden rendben lesz!” mondat. Ha mélyen magunkba nézünk: amikor szorongunk, amikor szomorúak, vagy amikor dühösek vagyunk, mennyiben segít a „Nyugodj meg!” mondat?

Ha szakemberként képesek vagyunk egy rövid ideig a szülő bőrébe bújni, empatizálni vele, akkor fogunk tudni vele jól kommunikálni. Ilyenkor különösen fontos lehet egy fél mondat arról, hogy megértjük, milyen nehéz ez most neki, de ugyanolyan fontos lehet az információ megosztása; kivel és mit játszott a kisfia, az udvaron két másik gyerekkel fogócskázott, beállt a körjátékba, segítséget kért az óvónőtől stb. Ha a szülő megnyugodott, a gyerek beszokása is gördülékenyebb lesz. Egy jó kezdet pedig megalapozza a későbbi együttműködést, akár nehéz, problémás helyzetekben is.

Családlátogatás – a múlt

A családok meglátogatása a beszokási időszakot megelőzően, intézményváltáskor vagy akár később, szinte teljesen kikopott a gyakorlatból. A meglátásom az, ha erre a korábbi jó gyakorlatra lenne idő, lehetőség és nyitottság, az építené a nevelők és a családok közötti bizalmi kapcsolatot. Persze tekintettel arra, miben érzi magát komfortosan a család és a pedagógus, mert senkit nem szerencsés akaratán kívül egy ilyen helyzetbe beletenni. Az ellenállás mögött ugyanis számos ok lehet.

Kommunikáció különböző fórumokon

A szülői értekezlet és a fogadóóra remek fórum a praktikus információk átadásán túl (mikor lesz kirándulás, vagy nevelés nélküli munkanap, hova mennek színházba stb.) a csoportdinamika, a csoporton belüli szerepek alakulásának átbeszélésre, a sikerek megosztására, valamint az egyéni és a csoporton belüli nehézségek kapcsán a megoldások megtalálására.

A csoport fejlődéséről is érdemes beszélgetni, hol tartanak a gyerekek, mint közösség. Óvodás korban ugyanis a társas fejlődés egy újabb állomásához érkezünk, az egymás mellett játszást felváltja rövidesen az együtt játszás.

Ezeken az alkalmakon edukatív beszélgetésekre is sort lehet keríteni. Ilyen az, amikor a pedagógus segít egyes nevelési helyzetek megoldásában, valamint átbeszélheti a szülővel, hogy melyek az életkori sajátosságok, mi az, ami a fejlődés velejárója és hol van az a pont, ahol érdemes szakember segítségét kérni.

Fontosnak tartom, hogy ezeket a beszélgetéseket mindkét fél használja és bátran kezdeményezze, hiszen a sikeres együttműködés kulcsa az, ha őszintén, egymásnak bizalmat szavazva, közösen gondolkodva tudunk a megoldás felé elindulni.

Kikerülhetetlennek gondolom a digitális kapcsolattartást és az ebben való közreműködést, ugyanakkor pontosan tudom, hogyan nehezíti meg az internetes etikett be nem tartása a kommunikáció ezen formáját. Éppen ezért érdemes ennek a kereteiről is már a kezdetekkor beszélni (milyen fórumot preferálunk, milyen gyakorisággal tudjuk az információt ellenőrizni és mennyi időn belül tudunk reagálni arra). Ennek azért is van jelentősége, mert a szülők és a szakemberek életkora, szokásai, időbeosztása nagyon eltérő lehet, ezért nem várható el mindenkitől egységesen, hogy a délelőtt érkező üzenetet feldolgozza és még aznap délután válaszoljon is rá érdemben. Ugyanez vonatkozik a hétvégi, esti órákban érkező üzenetekre is.

A saját határainkat azonban ebben a kérdésben is nekünk kell képviselnünk.

A nyílt napok ambivalenciája

A nyílt nap egy olyan nap az óvodában, amikor a szülő betekinthet nemcsak az intézmény, hanem a gyerekek életébe is. Arról ugyanis, mi történik napközben a gyerekével, hogyan érzi magát, kizárólag másodkézből értesül, mert egy kisgyerek még nem képes összefüggően elmesélni egy napját. A kérdéseinkre válaszol ugyan (már amire tud), de érzésekről, kapcsolatokról kevésbé tud beszámolni.

A nyílt nap egy előre megtervezett nap, a pedagógusok felkészülnek rá, de ezzel nincsen semmi baj, hiszen az óvónők és a gyerekek közötti kapcsolatot minden helyzetben meg lehet ismerni.

Egy látszólag művi helyzetben is láthatjuk, hogyan érzi magát a gyerekünk az intézményben.

Nem beszélve arról, hogy ilyenkor a pedagógusok valóban szeretnék megmutatni, hol tartanak a gyerekek a fejlődésben, mennyit fejlődtek szeptember óta, és kihasználva az alkalmat, a szülők is be tudnak kapcsolódni az óvoda életébe, ha csak rövid időre is.

Ahogy az ismerőseimtől megtudtam, a hazai gyakorlat a bölcsődék esetében sokféle. Van, ahol játszós délután, máshol családi nap van. Vannak bölcsődék, ahol van nyílt nap – azaz a már oda járó gyerek szülője bemegy, hogy megnézze, hogyan telik a gyermek napja – de ez nagyon ritka. Egyes intézmények nyitottak arra, hogy előre egyeztetve ugyan, de bármikor beengedjék a szülőt, ha az szeretne bepillantani a mindennapokba. A legtöbb helyen az ünnepekre hivatalosak a szülők, emellett fotókkal mutatják meg a hétköznapokat.

Lehet azon vitatkozni, hogy van-e értelme a nyílt napnak, és ha igen, mi az. Valószínűleg ahány gyakorlat és ahány család, annyiféle válasz van. Én egyetlen dolgot szeretnék kiemelni: a bölcsődék és az óvodák azon törekvése, hogy megmutassák a munkájukat, hogy a szülők megnézhessék, hogyan telik a gyerekük egy napja, mindenképpen hasznos, hiszen lehetőség van nemcsak a pedagógusokkal, de a saját gyerekükkel is kapcsolódni a családon, az otthonon túl, amit aztán majd a szülő-gyerek kapcsolatban tudnak kamatoztatni. Az addig számukra láthatatlan terep láthatóvá válik, ami ha megnyugtató számukra, az a hosszú távú együttműködésüket fogja erősíteni.

Ki kommunikálhat a szülővel?

Egy óvodában az óvónő, a bölcsődében pedig a gondozó felelős a szülőkkel folytatott kommunikációért. És bár a protokoll ez, mégis előfordul, hogy az óvónő nem ér rá azonnal, a szülő pedig nem tud várni, így megszólítja a dajkát, vagy a pedagógiai asszisztenst. Az nagyon életszerűtlen lenne, ha ők nem válaszolnának – miközben tudják a választ (pl.: ki hoz a héten gyümölcsöt, vagy hogyan érezte aznap a gyerek magát) –, ugyanakkor fontos a szakemberek közötti folyamatos egyeztetés arra vonatkozóan, mi történik a csoportban, az egyes gyerekekkel, hogy a családok felé ugyanaz hangozzon el egy-egy kérdést illetően. Arra is figyelmet kell fordítania a szakembereknek, hogy a gyerek hozzátartozója számára is világos legyen, milyen kérdéssel kit kereshet, ki tud neki érdemben segíteni.

Bár anyák és apák vagyunk, de nem ez a nevünk

Egyrészt fontosnak tartom, hogy az apával való kommunikáció ugyanúgy meg tudjon jelenni, mint ahogyan az anyához fordulnak a gondozók/óvónők. Egy apa is fejben tudja tartani, hogy elfogyott a pelenka, vagy tud hozni egy újabb váltó nadrágot.

Előfordul, hogy amikor mindkét szülő jelen van, a szakemberek az anyához beszélnek, mint a gyerek életében kompetens(ebb) felnőtthöz. Ezt nem csak az oktatási-nevelési intézményekben tapasztaltam, de az egészségügyi ellátórendszerben is. A gyerek dolgaihoz nem kizárólag az anya ért, hiszen vannak olyan apák, akik pontosabban emlékeznek az egyes fejlődési állomásokra, mint az anya. Ettől még nem lesz senki se jobb, se rosszabb szülő, ez a tudás, az emlékezet ugyanis nem a nemekhez és nem a szülői szerepekhez kötődik.

Ami a megszólítást illeti, a magam részéről nagyon fontosnak tartom a keresztnév használatát. Abban ugyanis személyesség van, továbbá kifejezi, hogy az üzenet a másik félnek szól, nem általában az anyáknak, apáknak. A keresztnév használata a figyelmesség, az odafigyelés, valamint a másik felnőttként kezelésének a jele, ami mindenképpen a bizalmat fogja a kettejük kapcsolatában erősíteni.

Előttünk a nyár

A nyár sok család esetében arról szól, hogy most kell leszoktatni a gyereket a pelenkáról, gyorsan szobatisztává kell nevelni, mert ha ez nem megy, nem tudja elkezdeni az óvodát. Ennek a cikknek a keretei között most nem tárgyaljuk, hogy a szobatisztaság nem törvényi előírás, miközben a rendszeranomália (elégtelen infrastruktúra) okán mégiscsak elvárás.

Szóval ebben a nyomásban a szülők nagyon igyekeznek, kellően szoronganak, a gyerekek is feszülnek, aminek az eredménye mindenképpen az lesz, hogy az óvoda egyfajta mumusként jelenik majd meg a gyerek víziójában, és persze a szobatisztaság sem fog gördülékenyen menni.

Éppen ezért a legjobb, amit tehetünk, ha pihenünk és nyaralunk, ha az oviról csak akkor beszélgetünk, ha a gyerek kérdez (na jó, egyszer azért elsétálhatunk az ovi felé) és nem gyötörjük minden nap azzal a gyereket, hogy mennyire szuper lesz ősszel az óvoda, mennyi barátja lesz és milyen csoda játékokat fog játszani. Hiszen a valóság az, hogy a normatív krízis és a szeparáció mentén bizony nem lesz minden szuper, de együtt leküzdhető, megoldható.