A hamis szelffel élőnek nem könnyű önmagának lenni

Egy fiatal lány a családtagja elvesztését követően kialakult szorongásai miatt fordult terápiás segítségért. Miközben mély szorongásairól és az ezekkel együtt járó testi rosszulléteiről számolt be, arcán, testtartásán semmi sem tükröződött vissza: vonásait álarcként fedte az állandó mosoly, emiatt viszont semmi nem látszott abból, valójában hogy érzi magát.

A hamis szelf nem a valódi arcunk, sokkal inkább egy álarc vagy pajzs, amely az egyén valós énjét védi. A fogalom Winnicott angol pszichoanalitikus és gyermekorvos nevéhez fűződik, csakúgy, mint a mára már közismert „elég jó anya” kifejezés.

Társas alkalmazkodás vagy hamis szelf

Mindannyian átéljük, hogy bizonyos helyzetekben, például egy új közösségben, saját helyzetünket rontja, ha azonnal kimondjuk negatív véleményünket, hangot adunk dühünknek vagy sértettségünknek. Ehelyett fontos, hogy kiismerjük, mik az adott társas közeg normái és játékszabályai, mert ez elősegítheti a beilleszkedést. Eközben azonban szükségünk van arra a képességünkre, hogy átmenetileg el tudjuk viselni szorongásunkat vagy frusztrációnkat. Egy alapvetően elfogadó társas közegben – családban, baráti körben vagy jó munkahelyen – előbb-utóbb lehetőségünk nyílik arra, hogy megmutassuk az ott átélt érzéseinket, beleértve esetleges elégedetlenségünket is, és azt, hogy valójában milyenek vagyunk, hogyan látjuk a dolgokat. Olyan társas kapcsolatban, amely csak egy bizonyos személyiségműködést fogad el, például az állandóan elégedett, boldog(nak látszó) vagy éppen mindennel egyetértő, alárendelődő vagy a mindig kemény, soha nem bizonytalan típust, egy idő után feszengeni fogunk, nem érezzük jól magunkat. Képzeljük el, ha valaki születésétől fogva ilyen családban nő fel! Ilyen társas környezetben sohasem mutatkozhat meg valódi személyisége, helyette kialakul és megszilárdul az úgynevezett hamis szelf.

Az anya-gyerek kapcsolat fontossága

Winnicott személyiségfejlődési elméletében fogalmazta meg, hogy a korai anya (apa, nagyszülő, gondozó) és gyermek kapcsolatban kibontakozik egy úgynevezett átmeneti tér, amely átmenet a szubjektív belső valóság és az objektív valóság között. Ilyen például a játszás közben kialakuló kapcsolati tér, amelyben a gyerek és anyja, valamint játékai különféle kalandokat és érzelmi állapotokat élhetnek át. Ebben az átmeneti térben a kisgyermek aktív, kezdeményező, kreatív és felfedező. Élményei közben átéli saját testi és lelkiállapotait, figyeli az anyja arcát, erős hatással vannak rá annak gesztusai, válaszreakciói. Az empatikusan ráhangolódó anyai gondozás olyan testi-lelki megtartó közeget biztosít számára, amelyben a baba belső képet (reprezentációt) alkothat valóságos önmagáról és a számára fontos személyekről. Winnicott meghatározónak tartotta az úgynevezett nem invazív – azaz nem elárasztóan vagy erőszakosan beavatkozó –, harmonikus, a csecsemő érzelmi állapotait elfogadó, támogató és visszatükröző gondozást. Ilyen környezetben a baba aktív, kezdeményező lehet anélkül, hogy a megtapasztalásokra irányuló kísérleteit elutasítva vagy fenyegetve érezné.

A visszatükrözés jelentősége

Minél nagyobb összhangban képes az anya ráhangolódni a baba mentális és fizikai állapotaira (például dühére, örömére, kíváncsiságára, fáradtságára vagy teltségérzésére), annál élénkebb és részletesebb kép alakul ki a csecsemőben saját valós szelfjéről, azaz önmagáról. Emellett az is fontos, hogy a csecsemő megtapasztalja: hatással van az anyjára, ő vált ki belőle bizonyos reakciókat – például ha éhes, és emiatt sír, az anyja megeteti, ha mosolyog, ő visszamosolyog rá. A negatív érzelmi állapotok visszatükrözése éppúgy fontos: ha a gyerek frusztrálódik, például nem akarja, hogy betegyék a babakocsiba, dühösen sír. Anyja erre az érzelmi állapotra ráhangolódva, arcára mérges kifejezést öltve mutatja, hogy érti a dühét, sőt, szavakkal is kíséri: „Hű, de dühös a Petike!” Közben gesztusaival érzékelteti (azaz jelöli), hogy nem ő maga dühös, hanem a gyerek érzelmi állapotát tükrözi vissza. Fontos, hogy a rendkívül erőteljes negatív érzéseket ne azzal az intenzitással és nyerseséggel tükrözze vissza, amellyel a csecsemő megéli őket, és időben se legyen olyan hosszú, mint ahogy a csecsemő átéli. A tükrözési szünetekben fontosak a megnyugtató gesztusok, szavak. A gyerek így megtapasztalja saját belső állapotai, érzései megjelenését az anyja arcán, ezzel párhuzamosan azt is érzékeli, hogy saját érzelmi állapotában a negatív töltet csökken, vagy pozitív irányba kezd változni. Az ilyen kapcsolati történések ismétlődése alapozza meg, hogy a későbbiek során megtanulja saját érzelmei szabályozását a szülők nélkül is.

Hogyan alakul ki a hamis szelf?

Amennyiben az anya nem a csecsemővel vagy a kisgyerekkel empatizálva tükrözi vissza érzelmi állapotait, a gyerek ehhez fog idomulni. Ilyen, amikor az anya következetesen saját szükségleteinek megfelelően reagál, például elutasító módon viszonyul a gyerek mérgéhez, rászól, hogy „Szégyelld magad!” Esetleg megsértődik: „Addig nem szólok hozzád, amíg bocsánatot nem kérsz” – azaz úgy tesz, mintha a gyerek valami rosszat követett volna el azzal, hogy kifejezi a dühét. Ilyenkor a gyerek azt érzi, hogy ha kifejezi a dühét, akkor ő rossz. Ha a jelenet ismétlődően visszatér, a gyerek előre szorongani kezd a következményektől, egy idő után pedig „belenyugszik”, pontosabban feladja saját valóságos érzéseit. Lehet, hogy a későbbiek során képes lesz átélni az érzést, de letiltja annak kifejezését, szélsőséges esetben viszont teljesen „kiiktatja” az adott érzéseket. Így képtelen lesz felismerni, beazonosítani saját lelkiállapotait és tartalmait, melyek természetesen ettől függetlenül továbbra is megjelennek benne. Ezzel párhuzamosan elkezdi készségesen másolni a szülő megnyilvánulásait, gesztusait, mintha a sajátjai lennének – ez pedig hamis szelfstruktúra kialakulásához vezet.

Szőnyeg alá söpörni a rossz érzéseket

A részleges hamis szelf kialakulása során a szülő alapvetően elfogadó, de a gyerek bizonyos érzéseit vagy megnyilvánulásait elutasítja. Szelektál, mi elfogadható a gyermek bontakozó személyiségéből, és mi nem. A düh vagy a kétségbeesés elutasítása gyakran történik a „Ne hisztizz!” felkiáltással, ami nem tesz különbséget a különféle érzelmi állapotok között. Pedig ebből a gyerek megtanulhatná felismerni és elkülöníteni, mikor mit él éppen át: haragot, fáradtságból adódó nyűglődést vagy azt, hogy sírással akar kikövetelni valamit a másiktól. Megtanulja elnyomni azokat az érzelmi állapotokat, amelyekre a szülő így reagál – és ezzel lemond például arról, hogy a későbbiekben ki tudja mutatni, ha valami felháborodással tölti el. Nem lesz képes az érzéseit differenciáltan kifejezni, szavakba önteni, másokkal megosztani. A hamis szelfre jellemző a megjátszás: a gyerek vagy már felnőtt nem valóságos érzéseivel vesz részt kapcsolataiban. Ellenkezőleg: a hamis szelf épp arra szolgál, hogy valódi személyiségét, érzéseit, motivációit, érdeklődését, gesztusait elrejtse.

Programozott minták

Az olyan megingathatatlan elvárások is hamis szelf kialakulásához vezetnek, amelyek teljesíthetőek ugyan, de nagyon távol állnak a gyerek személyiségétől. Például ha az autószerelésért, gépekért lelkesedő gyerektől gyakorlatilag születése pillanatától azt várják, hogy jogi egyetemet végezzen, mint az apja és a nagyapja. Másik példa, ha egy kislány, saját magát teljesen háttérbe szorítva, folyton anyai módon gondoskodik a kis testvéreiről, anyja pedig kizárólag ezeket a gesztusokat erősíti meg benne, nem enged teret ettől eltérő igényeinek, vágyainak. A gyerek megtanulja mechanikusan teljesíteni az önzetlen és segítőkész anya szerepét, de ezt nem saját igényei és érzései diktálják, személyiségének valós részei rejtve maradnak a hamis önkép mögött. És később, amikor maga is anyává válik, gyakran ugyanezt a mechanikus gondozási szerepet fogja teljesíteni. Hamis szelf esetén a gesztusok, cselekvések és a belső állapotok, érzések nem esnek egybe: be lehet ugyan tanítani a gyereket, hogy mondja azt: „bocsánat”, de ettől még nem fogja átélni a megbánás érzését, és a „köszönöm” sem egyenlő a hála érzésének megtapasztalásával.

A börtön lerombolása

A hamis szelf kialakulása során a szülő mint hatótényező kerül a középpontba, így a gyereknek – mivel aktív, kreatív részeit sosem fogadják el – várhatóan felnőttként is nehézségei lesznek a kezdeményezőkészséggel. A gyermekkori kapcsolati minta felnőttkorban ismétlődik: viselkedésével azt váltja ki, hogy mások mondják meg, mit tegyen, a másik kezdeményezzen, ugyanakkor ellenérzést vált ki benne, hogy irányítják. Sokszor ez áll a párkapcsolati vagy főnök-beosztott konfliktusok hátterében is. Ugyancsak a hamis szelf megnyilvánulása lehet az is, amikor valaki gyerekként szüleitől megtanul keményen küzdeni az elismerésért, felnőttként az élet több területén is kiváló eredményeket ér el, ugyanakkor nem képes átélni és élvezni a sikereit. Ennek hátterében az állhat, hogy érzelmi állapotainak átélésére nem kapott visszatükröző, megerősítő gesztusokat a szüleitől, kizárólag a teljesítés kapott megerősítést. A hamis szelf számos kockázatot rejt. Szélsőséges esetben teljes azonosulást a szülővel, ahol a saját valós személyiség nem tud megjelenni, ezért egy idő után kiüresedhet. Az is gyakori jelenség, hogy miután valaki megszerezte a szülők által megálmodott szakmát, „kellő időben” családot alapított, és törekszik fenntartani egy bizonyos életformát és életszínvonalat, egyszer csak eljut arra a pontra, hogy üresnek érzi az életét. A leszámolás a hamis szelf okozta „önkizsákmányolással” akár önkárosító viselkedésbe is torkollhat (alkoholizmus, öngyilkossági gondolatok). A mindig alárendelődő ember így próbálja lerombolni a hamis szelf börtönét.

Légy önmagad!

Önmagának lenni egyáltalán nem könnyű feladat a hamis szelffel élőnek. Valódi érzései, igényei és érdeklődése gyakran számára is rejtve marad. Ha gyerekkorában a szülei ugyan kifejezték szeretetüket, és gyakran teret adtak megnyilvánulásainak, de erőltették például egy meg nem valósult szülői álom beteljesítését, ezzel részleges hamis szelf alakulhatott ki – azaz a valós személyiség megmutatkozhatott és megerősödhetett, csak bizonyos részei kerültek álarc mögé. Egy idő után azonban a valós érzések, vágyak és megnyilvánulások ellentmondása elkezdheti feszíteni az egyént. Fontos, hogy a szülő és a gyerek érzelmi biztonsága kitartson, hogy megengedhessék maguknak az eltávolodást és a különbségek elviselését. Azaz: a – már felnőtt – gyerek nem a szülő életének a meghosszabbítása, hanem szabadon dönthet, kivel él és mit dolgozik.

Amennyiben a hamis szelf teljesen kitölti a személyiséget, az egyén nemcsak érzései megosztására képtelen, de ezek felismerésére is eszköztelen. Pszichoterápia során a terápiás kapcsolatban játszódnak újra azok a korai kapcsolati minták, amelyek a hamis szelf kialakulásához vezettek, de közben a kliens azt tapasztalhatja meg, hogy a terapeutája vagy az analitikus a megszokotthoz képest másképpen reagál. Ez teszi lehetővé számára, hogy önmagáról valóságos tapasztalatokat gyűjtsön, érzéseit egy elfogadó, vele empatizáló kapcsolatban megtanulja felismerni és kifejezni.

A változások ugyanakkor újabb kihívásokat is eredményezhetnek: ha elkezdi megélni a saját igényeit, szükség lesz arra, hogy tenni tudjon ezek megvalósítása érdekében, vállalva az esetleges visszautasításokat, kudarcokat is. Ezek újabb feladatokat jelentenek a személyiség kibontakoztatásában, de végül úgy érezheti, hogy valódi önmagát éli meg, kudarcokkal és sikerekkel egyetemben.