Tényleg kevesebbet szexelnek Nyugaton? És ha igen, az biztosan baj?

Már a beharangozott program alapján is figyelemre méltó jelenségnek tűnt a konzervatív-keresztény XXI. Század Intézet Az identitás mint politikai fegyver című rendezvénye. A meghívottak között helyet kapott kulturális miniszter, abszurd okból kirúgott múzeumigazgató, Kossuth-díjas rockénekes, pornófilmrendező, visszavonult bokszoló, és kiugrott feminista. Schmidt Mária történész, főigazgató előadása azonban legvadabb elképzeléseinket is felülmúlta:

eddig is tudtuk, hogy a Nyugat hanyatlik, de mi sem sejtettük, hogy az ott élő szerencsétlenek már a szexről is leszoktak.

Schmidt tézise szerint a szexrecesszió oka, hogy a szexuális és nemi kisebbségek jogkövetelései, valamint a #metoo mozgalom révén a szex magánügyből közüggyé, gyermeknemző és örömszerző tevékenységből identitásformáló erővé vált. Noha előadásának szövegét a történész közzétette a blogján, felhasznált forrásait ott sem tüntette fel, így nem tudjuk, honnan vette például a szex gyakoriságára vonatkozó adatait.

Tényleg csak a nők hat százaléka lenne szexuálisan aktív?

Az általam fellelt kutatások szerint a korábbi évtizedekhez képest némileg valóban csökkent a szexuális aktusok mennyisége, de nem a Schmidt által vélelmezett okokból, és nem is olyan drasztikusan, mint állítja. Például Jean M. Tenge és munkatársai 2017-ben az Archives of Sexual Behavior című folyóiratban azt írják, hogy a huszonéves amerikaiak évente átlag 80 alkalommal szexelnek, azaz 4,5 naponta. Nézzünk meg egy nyugat-európai országot is: Németország ugyan nem létezik (utalás Schmidt Mária Bayer Zsoltnak adott interjújára – a szerk.), de a Deutsches Ärzteblat német orvosi lap 2023-as felmérése szerint a 25–29 éves német férfiak évente átlag 60, az ugyanennyi idős német nők átlag 47 alkalommal szexelnek – azaz 6, illetve 7,7 naponta.

Vegyük mindehhez figyelembe, hogy a szexuálpszichológusok szerint nem állapítható meg számszerűen meghatározható ideális gyakoriság: ez a párok élethelyzetétől, illetve az egyéni igénytől függ, ráadásul az egyéni igény is időről időre változhat. Ezért felesleges bárkinek amiatt aggódnia, hogy mennyit „kellene” szexelnie, hány alkalom lenne a „normális”. Arról nem is beszélve, hogy az sem kellene hogy szégyen forrása legyen, ha valakinek éppen vagy tartósan nincs partnere.

A szex nem jog, így felesleges felpanaszolni, ha valakinek „nem jut” férfi vagy nő

– ráadásul éppen azoknak lesz nagyobb eséllyel több szexmentes időszak az életükben, akiket nem hoznak lázba a Schmidt által is kritizált alkalmi kapcsolatok.

Biztos minden aktusért kár?

Annál, hogy „milyen gyakran?”, érdekesebb kérdés a „miért”, mert lehet, hogy ez közelebb visz minket az állítólagos „szexrecesszió” megértéséhez. Azok, akik abba az illúzióba ringatják magukat, hogy az aktusok többségére szerelemből vagy legalább vonzalom miatt kerül sor, most nagyot fognak csalódni. Cindy Meston és David Buss texasi kutatók 2007-ben szintén az Archives of Sexual Behavior folyóiratban tették közzé vonatkozó kutatásukat: 17 és 53 év közti interjúalanyaik 273 (!) különböző okot soroltak fel arra vonatkozóan, hogy mi motiválta őket a szexre. Első helyen ugyan a testi vonzalom állt, és a szerelem is bekerült a tíz leggyakoribb ok közé. Sokszor azonban profánabb a motiváció: például az illetőt idegesíti, hogy a felajzott állapot akadályozza a munkára vagy a tanulásra való összpontosításban, ezért igyekszik kiereszteni a gőzt. Gyakori volt a válaszadók részéről az is, hogy sokszor nekik maguknak nincs kedvük a szexhez, csak a partner kívánságának akarnak eleget tenni. Túl gyakran került sor a nyaggatás, a nyomásgyakorlás és a kifejezett erőszak említésére is. Végezetül nézzünk néhány olyan okot, amire talán kevesebben gondolnának: „meg akartam fertőzni az illetőt” (herpesszel, HIV-vel), „fogadásból”, „büntetni akartam magam” (?), „unatkoztam” (!), „fáztam”, de talán a legjobb: „témát akartam váltani”. Ezek után lehet, hogy joggal állapíthatjuk meg: ha ilyen vegyesek a szex mögötti motivációk, talán nem olyan nagy baj, ha az aktusok egy részére inkább nem kerül sor.

Hadd emeljem a tétet: nem a mennyiség a fontos, hanem a minőség.

A feminizmusnak köszönhetően a nők tudatosabbá váltak a szex terén is, és ragaszkodni kezdtek ahhoz, hogy az számukra is kielégítő legyen. Így a csökkenésnek részben az is az oka, hogy a nők már nem feltétlenül érzik úgy, hogy ha van kedvük hozzá, ha nincs, eleget kell tenniük „házastársi kötelességüknek”.

Ugyanez igaz lehet a férfiakra is: őket is nyomaszthatja a sztereotip elvárás, hogy nekik mindig készen kell állniuk az aktusra és bizonyítaniuk kell teljesítőképességüket. Azok, akik nagyon elfoglaltak, nem biztos, hogy beérik a kapkodó, pár perces aktusokkal, inkább megvárják, amíg a maga teljességében tudják átélni az élményt. Ez sem a számoknak fog kedvezni, de ez nem biztos, hogy akkora baj.

A számokat minden esetben a kontextusba ágyazottan érdemes nézni, hogy elkerüljük a téves következtetéseket. Például a válások számának növekedése sem biztos, hogy a házasság alkonyát vetíti elő, csak azt, hogy az emberek nagyobb eséllyel hagyják el a nem kielégítő kapcsolatokat. De ez önmagában nem jelenti azt, hogy ne akarnának egy jól működő házasságban, párkapcsolatban élni. Ismét emelem a tétet:

két ember elköteleződése egymás iránt akkor hiteles, ha mentes a kényszerítő körülményektől.

Nem nagy büszkeség, ha valakit azért nem hagy el a párja, mert nincs hol laknia.

A #metoo nem a szex, hanem a szexuális zaklatás ellen lép fel

A nők anyagi függetlenedése lehetővé tette, hogy autonóm döntéseket hozzanak a testükről és az életükről – Schmidt azonban téved abban, hogy a feministáknak ideje lenne visszavonulniuk. A szexualitás nemi alapú kettős mércéje még mindig jelen van a társadalomban, együtt a káros nemi sztereotípiákkal, a munkahelyi diszkriminációval, a nemek közti keresetkülönbséggel és a nők elleni erőszakkal. A #metoo célja nem a szex visszaszorítása, hanem az erőszak elleni küzdelem, a kettő pedig (és szomorú, hogy ezt magyarázni kell) nem ugyanaz.

Az, aki nem tűri a szexuális zaklatást, nem prűd, hanem az emberi jogait érvényesíti.

Ez semmi veszélyt nem jelent az udvarlásra, a flörtölésre nézve, amely két ember kölcsönös interakciója – miközben a zaklatás egyoldalú és nemkívánatos cselekedet. Hogy a klasszikus hasonlattal éljek, attól, hogy nem akarom, hogy fejbe vágjanak egy ásóval, még szerethetek kertészkedni.

Annyi igazság azonban volt Schmidt előadásában, hogy

a szexuális forradalom kritikát érdemel. Valóban vannak hiányosságai – csakhogy ez nem ok arra, hogy visszavágyjunk az azt megelőző időkbe.

Ne akarjuk visszasírni a házasság előtti szex tilalmát, a lányanyák kitaszítását, a „törvénytelen” gyerekek megbélyegzését, az elváltak megvetését, a fogamzásgátlás tiltását és a plafont bámuló, az orgazmust hírből sem ismerő feleségeket – akik a szakadatlan teherbe esés mellett kénytelenek voltak azt is tűrni, hogy a férjük bordélyházakban tombolja ki magát és nemi betegségeket visz haza. Egyáltalán nem szolgálta a nők érdekeit, hogy saját jövedelem híján a szex megvonásával és megadásával rá kellett szorítaniuk a férfiakat, hogy eltartsák őket, ahogy az sem, hogy ha kiderült, hogy a tiltás ellenére lefeküdtek a barátjukkal, a család jó hírének megmentése érdekében akár tizenévesen azonnal össze kellett kötniük vele az életüket.

A szexuális forradalom feminista kritikusai helyesen mutatnak rá arra, hogy a szexuális forradalom nem egyforma mértékben szabadította fel a férfiakat és a nőket. Elhozta az igent mondás jogát, de a valódi autonómia magában foglalja, hogy saját akaratom szerint mondhatok igent és nemet is. A #metoo éppen ezt a hiányt igyekszik pótolni és világossá tenni a retorzió nélküli nemet mondás jogát. A nők akaratától nem kell félni:

az igen épp akkor lesz hiteles, amikor nem kötelező.