Színésznőként, idős nőként, emigránsként van miről beszélnem

• Magyar Éva gyerekként tornásznak indult, azután balett-táncosnak készült, végül a Színművészeti musical szakát végezte el. A 80-as években tagja volt a kaposvári színháznak, majd Pina Bausch hatására Sámánszínház néven egy mozgásokra, gesztusokra és vizuális hatásokra épülő színházi műhelyet alapított.
• A Sámánszínházzal több külföldi turnén is részt vett, a brit együttműködéseknek köszönhetően pedig később a londoni Globe-ban, a Royal Shakespeare Companyban és a National Theatre-ben is dolgozott színészként.
• Itthon egyre kevésbé érezte a szakmai megbecsültséget, és a társulatát sem tudta megfelelően finanszírozni, ezért 2012-ben, egy évvel az 50. születésnapja előtt, az akkor gimnazista lányával Londonba költözött.
• Azóta számos brit és amerikai filmben szerepelt, köztük olyan szuperprodukciókban, mint az X-Men: Az elsők, de kapott jelenetet a Végtelen matrjoska (Russian Doll) második, és a Black Mirror hatodik évadában is. Rendszeresen tart színészi workshopokat magyar és külföldi fiataloknak, tavaly pedig nagymama lett.

Néhány hónapja ezt írta egy angol nyelvű posztjában: „Salma Hayekkel dolgoztam egy filmben, vicces és nagyon profi, két felvétel között pedig arról beszélgettünk, hogy milyen külföldinek és bizonyos kort betöltött színésznőnek lenni, és hogy a magas sarkú cipő viselése hogyan segíti a karaktert.” Miben segít a magas sarkú?

Ez a Black Mirror hatodik évadának forgatásán történt, ahol a Salma Hayek által alakított karakter terapeutáját kellett eljátszanom. Amikor Salmát vette a kamera, egy kis puffon ültem vele szemben; hideg volt, így az asztal alatt mindketten szőrös mamuszcsizmát viseltünk. Ettől nemhogy komoly pszichológusnak, hanem inkább egy manónak éreztem magam, ezért megkértem a stábot, hogy ha nem látszik is majd a felvételen, hadd vegyek fel egy magas sarkú cipőt. Mire Salma mondta, hogy akkor ő is kér egyet. Ezután megbeszéltük, hogy egy megfelelő kellék mennyire sokat tud adni a színésznek egy szerephez.

A poszt ezután így folytatódott: „Egyenlők vagyunk. Az egyetlen különbség közöttünk, hogy a testőre folyamatosan bámult engem.” Mégis milyen egyenlőségre utal egy nem egyszerűen híres sztár, de a világ 31. legvagyonosabb emberének felesége és egy magyar színésznő között?

Ezt az egyenlőséget én is inkább iróniának szántam. Mert a forgatás alatt néhány pillanatra elfelejtheted a különbségeket, de amikor Salma Hayek testőre néz rád meredten, akkor azért észbe kapsz. Sok sztárral dolgoztam már, de ez volt az első alkalom, hogy valaki a szettbe is behozta a testőrét.

A fiatal színészeknek is azt tanítom, hogy ha egyszer sztárokkal dolgoznak majd, pont azt a határt kell eltalálniuk, amikor nem vagy számukra túl sok, de túl félénknek sem szabad lenned. A sztároknak is szükségük van a támaszodra, és hogy a partnerük legyél. Ha az leszel, akkor teljesen mindegy, hogy addig azt sem tudták, hogy a világon vagy. Akkor két kameraátállás között azt mondják majd, gyere, ülj mellém, beszélgessünk.

Az első londoni éveiben egy alig húsz négyzetméteres lakáson osztoztak a lányával, innen vitte önt egy sofőrös Mercedes az X-Men: Az elsők castingjára, utána pedig meg is kapta a Michael Fassbender alakította karakter édesanyjának szerepét. Sok ilyen végletes története van az elmúlt tizenkét évből?

Van néhány. Lehet, hogy ma már a szakmában jobban ismernek, jobban mutat az önéletrajzom és nagyobb lakásban élek, de ez a végletesség soha nem fog elmúlni. Ráadásul ahogy idősödöm, úgy fogynak a szerepek, és hiába vagyok én egyre jobb szakmailag, szűkül a piacom, a marketem. Az életem továbbra is eléggé harcos, de ez nem baj, én ezt élvezem.

Mit gondol, Magyarországról mi látszik az ön karrierjéből?

Szerintem nagyon kevesen tudnak rólam; de amikor itt éltem, akkor még kevesebben tudtak. Ez nem baj, soha nem akartam annyira híres lenni, hogy az utcán megállítsanak az emberek. A tanítványaimnak is mindig azt mondom, hogy nem az a lényeg, hogy hová értél el, mert annak az értéke állandóan változik: ami tíz évvel ezelőtt nagy dolognak számított, az ma már valószínűleg semmiségnek tűnik.

Nem lettem filmsztár, de elképesztően bonyolult és hosszú utat jártam be. Tagja voltam a kaposvári színháznak, volt saját társulatom, megjártam Amerikát, emigráltam Angliába, filmeztem, koreografáltam, tanítottam. És mindig egyre bizonytalanabb területekre toltam magam.

David Bowie-nak van az a mondása, hogy menj minél beljebb a vízbe, és amikor már úgy érzed, hogy a lábad éppen csak eléri a talajt, akkor vagy a legmegfelelőbb helyen ahhoz, hogy valami izgalmasat alkoss.

Ehhez igyekszem tartani magam, és még rengeteg új dolgot szeretnék kipróbálni.

Használja a film a táncos kvalitásait?

Biztosan jobban táncolok, mint Salma Hayek, de kettőnk közül ő szerepelt a Magic Mike-ban – amiben úgy néz ki, mintha elképesztően jól táncolna. Persze, mert remek színész és volt körülötte egy fantasztikus stáb. Azt tőlem is elvárják, hogy tudjak gyorsan futni, gépfegyverrel lőni, szépen összeesni és meghalni. Amikor az X-Menben Kevin Bacon lelőtt és én összerogytam, Kevin rögtön levette a mozgásszínházi előéletemet. Azt mondta,

»színész nem tud így arcra esni«.

Mivel a történet szerint mindez egy koncentrációs táborban zajlott, még annyit kértek tőlem, hogy a forgatás előtti napokon próbáljak kevesebbet enni, hogy lapos legyen a hasam. Amikor már Andrea Riseborough mellett, egy ágyban fekve játszottam egy haldoklót, elég volt az arcommal eljátszani a szenvedést.

Egy korábbi interjúnkban mesélte, hogy amikor a londoni National Theatre Hedda Gabler előadásában játszott a Viszony című sorozatból ismert Ruth Wilson mellett, egy alkalommal Meryl Streep és Anna Wintour ült a nézőtéren. És biztos volt benne, hogy életében először ott fogja elrontani a szövegét. Mostanra legyőzte a sztárokkal kapcsolatos szorongásait?

Ha vannak is bennem szorongások, sokszor megtapasztaltam már, hogy a fontos pillanatokban azért képes vagyok hozni a legjobb formámat. A Mrs. Sidhu Investigates című tévésorozatban például, amit egy olyan ember rendezett, aki Madonnának és Bowie-nak is csinált videóklipet, és két brit sztár, Meera Syal és Craig Parkinson a főszereplője, volt egy nagyon sűrű, érzelmileg telített monológom.

Ott állt előttem ez a két brit szupersztár, miközben nagyon kellett koncentrálnom – ilyenkor semmiféle frusztrációt nem engedhetek meg magamnak.

Inkább azt mondom: ez most az én pillanatom. Végül nagyon tetszett nekik, amit csináltam.

A beszámolói alapján úgy tűnik, könnyen megy önnek az önmenedzsment is: rendszeresen küld emaileket casting directoroknak, vagy levelezőlapot rendezőknek. Honnan merít ezekhez bátorságot?

Ez a munka legnehezebb része, vagyis egyáltalán nem megy könnyen, sőt sokszor halálosan elfáradok ezektől. Ilyen esetekben két dolog segít. Az egyik, ha nincs más megoldás, mert muszáj megetetned a gyereked, kifizetned a lakbért, és megvenned a repülőjegyet, hogy meglátogasd otthon az anyád. A muszáj óriási segítség.

A másik pedig az, hogy ez is hozzátartozik a szakmához. Nem Magyarországon, ahol mindenki ismer mindenkit, és erre nincs igazán szükség, hanem Angliában, ahol ha nem hirdeted magad, az olyan, mintha félúton abbahagytad volna a pályád. Ha egy angol casting directornak küldök egy emailt, hogy nézd, itt vannak az új fotóim és az új showreelem, az a munkakapcsolat természetes része.

És ha folyton csak visszautasítások jönnek?

Akkor mész tovább. Maya Angelou szerint ha van egy ajtó, amin dörömbölsz már egy ideje, és nem nyílik ki, akkor azt kell megvizsgálni, hogy milyen lehetőség rejlik ebben a lehetetlen helyzetben. A pandémia alatt csináltam például egy stand-upot és egy kabaré-előadást. A stand-up eszméletlen jól megy Angliában, a produkciók nagyon profin, sok munkával készülnek, és a legtöbb előadó fontos témákat dolgoz fel. Ez egy olyan formátum, amihez elég tudásom és élettapasztalatom van, és nőként, színésznőként, idős nőként, emigránsként van is miről beszélnem.

Elég lenne csak a randijaimról mesélnem!

Persze nem kizárólag a saját történeteimet mondom el, de a sztoriknak mindig van valós magjuk, és aköré építem a szövegeket. A kabaré műfaja lényegében ugyanezt adja, csak látványosabb kiadásban: jön hozzá kosztüm, zene és tánc is.

Kik a kedvenc stand-uposai?

Bill Burrt nagyon szeretem például, ő elég keményen fogalmaz, és ügyesen forgatja egymásba a vicceset a komollyal. Ali Wongot is kedvelem. Nekem még szükségem lesz pár hónapra, mire kialakul a saját stand-upos karakterem.

Legutóbb milyen filmszerepre castingolták?

Egy brit krimisorozat egyik szerepére küldtem egy selftape-et (amikor a színész első körben saját magáról készít felvételt a produkciónak). A forgatókönyv szerint ez egy szőke kelet-európai nő, aki már húsz éve Angliában él, de még mindig van egy kicsi akcentusa, és egyfajta modern madám: egy olyan éjszakai bárt vezet, ahol azzal és úgy szexelnek az emberek, ahogy akarnak.

Megérkeztünk: ön is gyakran panaszkodik arra, hogy az angolszász filmipar a kelet-európai színésznőkben leginkább a takarítónő vagy a kurva szerepét látja.

Ez sokáig valóban így volt, de nálam egy ideje ez változóban van: nemrég egy gonosz koreográfust alakítottam, most pedig annyira megtaláltak ezzel a terapeutaszereppel, hogy már három alkalommal is megkaptam.

Ősz haj és egy negyvenes nő aktivitása és testalkata – egyáltalán mit jelent az ön karaktere a rendezőknek?

Anand Tucker, akivel a Ian McKellen főszereplésével készült The Critic című filmen dolgoztam, azt mondta nekem, hogy az a baj velem, hogy túl különleges vagyok. Ha sztár lennék, az oké lenne, mert a sztárok lehetnek különlegesek.

De a házvezetőnő nem lehet különleges.

Nehéz engem betenni kis mellékszerepekbe. Pedig a karakterem szerintem nagyon is sok mindenre alkalmas.

Mint szerelmes nőben, szexuális lényben gondolkodnak önben?

Nem, és ez borzasztó, mert egy hatvanéves nő is lehet szerelmes, sőt egy kilencvenéves is. Talán a rendezők azt gondolják, hogy a nézők nem szívesen látnak ilyesmit filmen, vagy nem néz ki jól. Én továbbra is azon szeretnék dolgozni, hogy ez a megközelítés megváltozzon.

Emma Thompsonnak a tavaly bemutatott Good Luck to you Leo Grande című film utolsó jelenetében egy tükörben kellett végigmérnie a meztelen testét, és utólag azt mondta, ez volt az egyik legnehezebb dolog, amit valaha tett: ítélkezés és szégyen nélkül figyelni a saját testét. Önnek, aki egész életében a testével dolgozott, mennyire ismerős ez a jelenség?

A budapesti lakásom fürdőszobájában két hatalmas tükör fogad reggelente, úgyhogy nagyon óvatosnak kell lennem. Vettem is egy kis IKEA lámpát, aminek a tompa sárga fénye jótékonyan fed el pár részletet. De komolyra fordítva: ez egy őrület, ahogyan belenevelik a nőkbe ezt a szégyent.

A férfiak sokkal rosszabbul néznek ki ebben a korban, miközben halálosan magabiztosak.

Hatvanegy éves vagyok, bármit teszek, nem fogok már soha úgy kinézni, mint húszéves koromban. Nem mintha fiatal tornászként ne azt hallottam volna állandóan, hogy valami baj van a testemmel: először túl vékony voltam, majd amikor tizennyolc évesen elkezdtem kitölteni a magasságomat, az edzőm szerint túl kövér lettem. Pedig visszanézve látom, hogy gyönyörű testem volt.

Friss főiskolásként aztán több rendezőnek is baja volt az orrommal, az egyik azt mondta, pozitív karaktert ekkora orral nem lehet játszani, és már rég meg kellett volna műttetnem. Ma már szerencsére tudom, hogy mindez nem lényeges. Csak az lényeges, hogy

ha mások hülyeséget beszélnek, akkor nem szabad a gyomrunk mélyén keletkező rossz érzéseket átengednünk a fejünkbe.

És nem szabad azt a célt kitűzni magunknak, hogy egyszer majd mindenki elfogad minket, mert ilyen soha nem lesz.

A heti mozgásrutinja miből áll?

Ha tehetem, reggelente jógázom, heti kétszer-háromszor futok, és rendszeresen úszom. Télen is, hideg vízben. És ha bármi bajom van, vagy egyszerűen csak egy kis mozgásra vágyom, akkor beteszek valamilyen zenét és táncolok. Naponta akár többször is. De nem kettőt jobbra, kettőt balra, hanem teljes őrületben. Nem tudom, mit gondolhat olyankor a szemközti szomszéd.

A Ma még nem című magyar rövidfilmben egy, a demencia korai tüneteit mutató nő szerepét játszotta el. Erre a munkára hogyan készült?

Gyimesi Domonkos rendező kért fel a szerepre, véletlenül pont azután, hogy a demenciában szenvedő anyám meghalt. Szóval különösebben nem kellett készülnöm rá, nagyjából mindent tudok a demenciáról. És rengeteget tanultam is az anyám betegségéből.

Mire tanít a demencia?

Mindenekelőtt elengedni olyan dolgokat, amikről korábban azt gondoltad, hogy nagyon fontosak. Eleinte nagyon fontosnak tartottam például elmondani az anyámnak, hogy igenis itt voltam tegnap és elhoztam azt, amit kért, csak ő nem emlékszik. Amikor egész nap együtt voltunk, és nagyon jól éreztük magunkat, a nap végén sokszor azt mondta, hogy „jaj, ez nagyon jó volt, ne haragudj, már el is felejtettem, hogy hívnak téged?”. És akkor próbálod nem elsírni magad, hanem azt mondani, hogy Évának hívnak. Vagy ha éppen valamin elszomorodott, akkor

elővettem egy lufit, felfújtam, odadobtam neki, visszaütötte, elkezdtünk játszani, és már el is felejtette, mitől lett szomorú.

Egyszer elmentünk kettesben nyaralni a Balatonra, olyan volt, mintha egy gyerekkel mentem volna. Ötpercenként kért egy fagyit, mert elfelejtette, hogy az előbb már evett egyet. Miért zavarjam össze az igazsággal? Persze, veszünk fagyit! Bement reggel a vízbe, alig tudtam kiszedni, és én meg a többi kisgyerekes anyuka ott álltunk a parton, és vártuk, hogy kijöjjenek a vízből. Mindig csak az volt fontos, hogy azokban a pillanatokban boldoggá tudjam tenni őt.

Ezt a meghatározó tapasztalatot feldolgozza majd valamilyen projektben?

Biztos vagyok benne. Már gondolkodtam egy saját rövidfilmen, ami arról szólna, hogyan öröklődhet át a demenciával kapcsolatos tudás a családtagokra, a félelemmel együtt. Az ember ennél a betegségnél állandóan nagy, sötét, fekete lyukakba ugrál be, és reméli, hogy lesz egy alja, ahol talpra tud állni. Ehhez a bátorsághoz képest az önmenedzselés már igazán semmiség.