Sokkoló és felemelő, összekovácsoló az apás szülés élménye

Az anyák évszázadok óta női kísérettel szülnek, és ugyan a szülés otthonról már elég rég a kórházakba költözött, és a férfi orvosok bekerültek a szülőszobába, az apák nagyon sokáig a szülés közelébe se mentek. Nélkülük szültek anyáink és nagyanyáink, a mai generáció nőinek viszont már megvan a lehetőségük arra, hogy a gyermekük apájának kezét fogva hozzák világra a gyereküket. Ennek ellenére a nagy magyar csecsemőkutatás eredményei szerint az utóbbi években az apák mindössze 56 százaléka volt jelen a gyermeke születésénél.

Bár nem minden nő vágyik rá, hogy a párja lássa szenvedés közben, a legtöbben azt mondják, támaszt, biztonságérzetet nyújtott nekik a jelenlétük. Sőt, többen arról számoltak be, hogy természetesnek érezték, hogy velük vannak, hiszen az egész ügy a megtermékenyüléstől a gyerek felnevelésén át közös. Az apák minél intenzívebb bevonódásának hosszú távú előnyeit a tudomány is igyekszik igazolni, egyre valószínűbb, hogy a kötődést és az apaságérzést erősítik az olyan élmények, mint a terhesség eseményein való részvétel, a szülés és a csecsemőgondozás.

A továbbiakban apák szülésélményeit olvashatják, arról kérdeztük őket, hogyan élték meg azt, hogy a gyermekük megszületik, hogy a párjuk fájdalmakat él át, és hasznosnak érezték-e magukat a szülés folyamatában. A cikkhez sokáig kerestünk olyan megszólalókat, aki valamiért úgy döntöttek, nem mennek be a szülőszobára, de senki nem vállalta, hogy beszél nekünk róla.

A szülésznő együtt sír velük

Lilla szülésznő, és úgy látja a szülést, mint egy csapatmunkát, ami a szülést kísérők, az anya és az apa között zajlik. Gyakran az apukák együtt erőlködnek az anyákkal. Egyik legkedvesebb élménye egy olyan anyához kötődik, aki nyomás közben egyszer csak elnevette magát a párján, aki vele együtt erőlködött. Ennek ellenére szerinte nem egyértelmű, hogy könnyű az apákat bevonni a szülésbe, hiszen minden anyának másra van szüksége, mindenkinek más a segítség. Szerinte néha nehéz megállapítani: azért ül az apa a sarokban, mert így döntött, vagy mert a párja küldte oda, vagy egyszerűen fél közelebb menni.

Ahogy meséli, nagyon sokféleképpen viselkedhetnek az apák a szülés alatt. Van, aki a háttérbe húzódik, és csak próbálja túlélni az egészet, annyira megviseli. Van, aki csöndben nyújt támaszt, tartja a lábait vagy fogja a párja kezét, más aktívan instruálja, biztatja a párját, vagy akár együtt énekel vele. Néha ez az összhang olyan intim és mély tud lenni a párok között, hogy oda sem mer nézni – mondja a szülésznő. „Sokszor érzem azt, hogy az apák jelentik a hidat, amelyen keresztül nehezebb pillanatokban eljuthatunk az anyákhoz, de oldják a feszültséget is egy-egy mosollyal, mesével, kérdésekkel. Látszik rajtuk, hogy legszívesebben átvennének a fájdalomból, és ezt részben meg is teszik azzal, hogy fenntartják az egyensúlyt. Gyakran sírok velük, vagy éppen együtt nevetünk a szülés után.”

Éberség, tehetetlenség, kíváncsiság

G. mindkét gyermeke születésénél jelen volt egy forgalmas pesti klinikán. „Úgy emlékszem, sem vita, sem hezitálás nem előzte meg a döntést: nekem első pillanattól fogva egyértelmű volt, hogy ott a helyem, a feleségem pedig nem gondolta másként. Felemelő és traumatikus élmény volt, de jó trauma, flashbackszerű utóhatással: nagyon éles emlékképek maradtak meg a két szülésről, és a mai napig előfordul, hogy valamilyen helyzet váratlanul előhívja ezeket.

A lányom kibújása előtti hosszú órákban leginkább három állapot váltakozott bennem: az éberség, a tehetetlenség és a kíváncsiság.

Az éberség, hogy mindig ugorjak, amikor a feleségem kér valamit tőlem, illetve hogy megálljam a fontoskodást, ha éppen senki nem akar tőlem semmit. A tehetetlenség, mert – spoiler! – a szülés gyötrelmesen fájdalmas, és egy apa azon semmit nem tud enyhíteni. Lelkileg nehéz átélni, hogy ott szenved előtted órákig egy ember, akit nagyon szeretsz, és gyakorlatilag semmi ráhatásod arra, hogy mikor érnek véget a kínjai – a feleségem egyébként elképesztően fegyelmezetten viselte mindkét szülést, nála nagyobb hőst nem ismerek. És igen, a kíváncsiság, mert természetfilmbe illően érdekes az egész. Már maga az esemény is érdekes, hogy mindjárt kiderül, hogy ki lett két sejt találkozásából, de az egyes részletek is a műszerektől a méhlepényig.

Aztán amikor a lányom végre felbukkant, történt vele egy komplikáció, hirtelen nagyon ijesztő lett a világ, és óráknak tűnt az a pár perc, mire kiderült, hogy igazából minden rendben. A fiam születésekor emiatt egészen más lelkiállapotban voltam. Tudtam már, hogyan megy egy szülés, de azt is, hogy nem magától értetődő, hogy baj nélkül lezajlik. Utólag nem is értem, miért nem paráztam a lányom születésénél, de a fiamét már végigaggódtam. Igyekeztem, hogy ez ne látszódjon kifelé, ugyanúgy fogtam a feleségem kezét, mint először, de a higgadtság maszkja mögött azt mantráztam, hogy »csak minden menjen rendben«. És ezúttal minden rendben ment.

Annyira, hogy a fiamat azonnal a kezembe is nyomták, és kizavartak a szülőszobáról, amíg az utómunkálatok folytak (ez új élmény volt, mert a lányomat rögtön elvitték megfigyelésre). Ott toporogtam az előszobában, kezemben a nullaperces fiammal, gyönyörködtem benne, és vagy negyedóráig halkan beszéltem hozzá. Már nem emlékszem pontosan, hogy mit – banalitás és életre szóló ígéret is volt benne –, de ez a kép azóta is velem van, néha még álmodok is róla. Mint ahogy tisztán emlékszem a fiam hangjára is, amikor a szülőszobákból kihangzó sikolyok háttérzajában is jól hallhatóan morogni kezdett, mintha azt mondaná, hogy »jól van, fater, most már fogd be«. Akkor elhallgattam, és némán csodáltam tovább."

Apuka, most már maradjon csendben!

Bálintnak se traumatikus, se felemelő nem volt látni a feleségét 24 órán át szenvedni. Mivel ekkor még járvány volt, az üres kórházban csak itt-ott hangzott fel egy-egy vajúdó hang a folyosókon, szürreális élmény volt neki. A szülés alatt pedig zavarában beszélni kezdett. „Stresszhelyzetben folyamatosan beszélnem kell valakihez, hogy eltereljem a figyelmem. A szülőszobában ezért rögtön saját születésem történetével kezdtem szórakoztatni az ott levőket. Amikor belekezdtem volna a következő sztoriba, az egyik szülésznő felnézett, és csak annyit mondott: »Apuka, maradjon csöndben, ez nem magáról szól. Álljon oda a felesége mellé, és fogja a lábát. Másra nincs szükség.«" Erre szörnyen elszégyellte magát, és onnantól valóban csak fogta a felesége lábát.

„Soha nem fogom elfelejteni azt a hangot, ahogy a kis véres-nyálkás csöppséget rögtön a feleségem mellkasára tette a szülésznő. Én pedig abban a pillanatban úgy elkezdtem bömbölni, hogy szégyenemben hátat fordítottam, mert láttam, hogy a feleségemnek olyan áhítatos boldogság ült ki az arcára, mintha nem vajúdott volna előtte közel 24 órát."

Ultramaraton

Olivérnek is élete meghatározó élménye volt a gyereke születése: „Nyilvánvaló, hogy a nőkre csak azért ragadhatott rá a »gyengébbik nem« kifejezés, mert a férfiak a történelem nagy részében nem voltak szemtanúi annak, hogy minden vajúdó nő lenyom egy Szahara-ultramaratont, legyűri Habib Nurmagomedovot, és leüvölti Jill Drake-et.

A megrendülés és csodálat ehhez hasonló gondolatai már szülés közben is meg tudtak fogalmazódni bennem, ugyanis a szülés (az első gyerekeké szinte mindig) egy többórás folyamat, melynek nagy részében az apa leginkább csak sertepertél a szobában, vizet visz, tartja a leendő anyát, izgul, a bekukkantó orvost és szülésznőt nyaggatja, ilyesmi. Úgy emlékszem, annyira feloldódtam a segíteni akarásban, hogy csak utólag jutott eszembe, hogy elvágtam a köldökzsinórt. A szülésznő előre figyelmeztetett, hogy a vajúdás megpróbáltatásai olyan ösztönszintre nyomják le a nő reakcióit, hogy felesleges bármiféle normális kommunikációra számítani, és nem is vettem magamra, hogy a barátnőm összes kérését üvöltve intézte hozzám.”

Csodálatos utazás

Mártonnak is földöntúli élmény volt, nemcsak azért, mert az orvos és a szülésznő kedves volt, kapott feladatokat is, hogy hasznosnak érezze magát, és az egész gördülékenyen ment. „Arra fel voltam készülve, hogy kevés hozzáadott értékem lesz azon túl, hogy a kezét fogom, támogatom, biztatom, de ettől még nagyon összekovácsoló, felemelő érzés volt.

A szó bizonyos értelmében intim és érzéki, nem a külsőségekre gondolok, hanem inkább arra a lelki folyamatra, ahogy a kiszolgáltatottság, a boldogság, fájdalom egyetlen fókuszált, intim cselekvésbe és közösségbe sűrűsödik egy jól definiált euforikus cél érdekében.

A brutális aszimmetria pedig, hogy a dolog fizikai része mégiscsak teljes mértékben vele történik, hatalmas hálát, tiszteletet, szeretetet, felelősségérzetet hívott elő belőlem. Óriási trip volt, elképzelni sem tudom, hogy apaként ezt miért hagyja ki valaki.”

Ott kell lenned

András szerint nemcsak fontos, de hasznos élmény is a szülés egy apának. „Biztos vagyok benne, hogy a fiammal való bensőséges, erős érzelmi kapcsolatunk masszív alapja, hogy már a szülőszobán a kezemben volt, és én vágtam el a köldökzsinórt. Elképesztően intenzív, egyértelműen brutális, sokkoló, letaglózó, de mindenképpen szükségszerű élmény, ami kellett ahhoz, hogy meg is tapasztaljam azt, amit azért az eszével mindenki tud.”

Szerinte ott kell lenniük az apáknak, hogy a fejükben is a helyére kerüljön, hogy ezért örökké tartozni fognak az anyának, hiszen ezt csak ő tudta végigvinni, de helyettük, értük és a gyerekért megtette. Úgy véli, a legjobb, ha az apák egyszerűen hagyják, hogy igény esetén megszorítsák őket, vagy csak a feleségük szemébe néznek, és próbálnak nyugodtak maradni minden körülmények között, illetve amennyiben szükséges, kételyek nélküli támogatással segítenek egy-egy döntési helyzetben.

A pillanat, amitől sokkal több lettem

György úgy érezte, alaposan felkészültek a szülésre, de minden másképp kezdődött, mint ahogy elképzelték, amikor a szülés egy hónappal korábban elindult. „A 35. héten hajnalban azzal keltett a párom, hogy vérzik. Voltunk szülésfelkészítőn, ott elmondták, hogy ha a 36. hét előtt bármi történik, akkor a koraszülöttcentrumba menjünk, felhívtam a központi segélyhívót, és mondták, hogy hová kell mennünk, így el is indultunk a Péterfybe. A párom megijedt, én csak csináltam, amit kell, gondolkodni nem, csak cselekedni tudtam: felhívni, menni.

Határozottan irányítottak minket, a páromat megvizsgálták, én leültem a folyosón: megnyugodtam, hogy beértünk, és van orvos. Két perc után integetett ki a párom, hogy helló, akkor szülünk! Ebben volt egy kis vidámság, hiszen kiderült, hogy nincs baj, csak a tágulástól vérzett. Engem a szülés közben lefoglaltak a gondok: ha azt mondták, tartsam az oxigént, akkor arra a feladatra koncentráltam. Minden nagyon gyorsan történt, két óra alatt megszületett a gyerekünk. A feleségem végig szorította a kezemet, vécére se akart elengedni, annyira szüksége volt rá, hogy ott legyek.

A tanácsok és a szülésfelkészítő alapján képzeltem el, milyen lesz: én inkább bizonytalanságot éreztem, mint félelmet. Orvos családtagjaink is meséltek róla, milyen egy szülés, hogy milyen látványokra, szagokra számítsak. Úgy készítettek fel, hogy olyan lesz, mint a hentesüzlet a pulton belül. Azt ugyan nem tudom, milyen, de újszülött bárányt láttam gyerekkoromban. Jó, hogy erre fel voltam készülve, mert elképesztően sok folyadék és vér volt, minden kendőzetlenül, naturálisan sűrűsödött össze. Amikor megkérdezték, hogy meg akarom-e nézni a méhlepényt, arra már nemet mondtam, lehet, hogy akkor már kicsit sok volt nekem, illetve azt gondoltam, úgysem tudom megállapítani, mit kell nézni rajta. Bár majdnem végig a párom fejénél voltam, amikor a baba feje kibukkant, akkor odahajoltam, és láttam is egy pillanatra. Az volt bennem, hogy

úristen, de csodálatos ez.

Ez volt az élet pillanata, itt el is érzékenyültem, és azt gondoltam, hogy ez olyan pillanat, amiért élni kell, amitől sokkal több lettem, hogy ez így van jól. Nekem abszolút természetes volt, nem tudom elképzelni, hogy a folyosón vagy otthon várjak. Mikor megláttam, és meghallottam a hangját, elsírtam magam: szerencsére kiderült, hogy semmi baja nincs, és csak pár napot kellett inkubátorban töltenie."

Magamnak mantráztam: minden rendben lesz

Róbert traumaként élte meg a császármetszést, ugyanakkor óriási boldogság volt a kislánya születése. „Amikor elképzeltem a szülést, azt hittem, hogy majd egyszer csak rohanunk és megyünk, de másképp volt. Én szabit vettem ki a kiírt időpontra, vártunk, de egy hétig semmi nem történt. Bementünk a kórházba vizsgálatra, és úgy döntöttek, hogy elindítják, de mivel nem indult el, azt mondták, császár lesz.

Nem gondolkodtam, de nem is volt rá idő, csak arra koncentráltam, hogy minden rendben legyen, mindenki egészségesen távozzon a kórházból. Biztosítottak róla, hogy a babával minden rendben, csak épp nem akar kijönni. Olyanok voltunk, mint az óvodások, akik vakon követik az utasításokat, arra nem volt kapacitás, hogy meg is értsük, mi miért történik. Úgy éreztem, hogy nekem tartanom kell magam, nem lehetek kiakadva, a párom nem láthatja, hogy elgyengülök, mert akkor elveszítjük a csatát.

Készültem, a gyógyszertárban vettem védőöltözetet. Egy paravánnal elválasztották a részt, ahol műtöttek, én a párom fejénél törölgettem a homlokát, nyugtatgattam, bár talán inkább saját magamnak mondogattam a mantrát, hogy minden rendben van, hiszen ő kissé kábult volt; visszagondolva az őrület határán voltam. Nekem sok időnek tűnt, de csak fél óra volt az egész.

Utólag úgy gondolom, nem biztos, hogy a legjobb döntés volt, hogy én ott voltam,

bár nyilván kint várva még inkább megőrültem volna. Hallottam, amiket az orvosok beszéltek műtét közben, de semmit nem értettem belőle, nem tudtam, mi történik, ez pedig félelmet keltett bennem.

Amikor megláttam a babát, még rajta volt minden, és rám is csöppent egy jókora vérdarab. Csodálatos volt és ijesztő egyszerre. Az egyik pillanatban úgy tűnt, hogy minden oké, a másikban pedig azon pánikoltam, hogy ne ijedjek meg.
Amikor megszületett, megkérdeztem, hogy mindene megvan-e, nincs-e hat ujja, de biztosítottak róla, hogy nem egy táltos a gyerek. Aztán rögtön elszaladtak vele, én meg eldönthettem, hogy maradok vagy a baba után megyek, de nem tudtam, mit tegyek. Arra biztattak, hogy menjek ki inkább, úgyhogy kimentem, és nézegettem a melegítőben. Közben jött egy ember, annyit mondott, hogy helló, és elment. Később mondták, hogy ő a gyerekorvos volt, és ha nem vitte el a babát, az azt jelenti, hogy minden oké.

Kicsi volt, vörös és üvöltött. Tudtam, hogy ő az én lányom, és innentől kezdve vigyáznom kell rá. Azon gondolkodtam, hogy mit csináljak, mivel senki nem mondta el, hogy mit tehetek, meg mit nem, csak néztem az inkubátorban. Aztán mikor a kezembe adták, boldog voltam, és csak arra gondoltam, hogy akkor most életben kell őt tartani, ennyi a feladat. Hazamentem, és először nagyon furcsa volt az üres lakásban lenni. Aztán elmentem a tejfakasztómra, ami hajnalig tartott, és remekül sikerült: ezt egyszerűen muszáj volt, hiszen úgy éreztem, ez az utolsó ilyen estém a következő 18 évre előre. Persze nem így lett, de akkor így gondoltam."

Bekapcsolt valami, amiről nem tudtam, hogy ott van

Dani kislánya a járvány idején született, így csak a kitoláson lehetett jelen, a vajúdás alatt nem. „Én parázós típus vagyok. Attól rettegtem, hogy baj lesz. Annyira eltúloztam ezt a szorongást, hogy fizikailag is lerobbantam, mire a szülésig jutottunk, viszont odaérkezve apaként és férfiként is sok mindenben helyre tett, utána pedig a szorongások is elsimultak. Megváltoztak az életemben lévő hangsúlyok. Bekapcsolt valami, amiről nem is tudtam, hogy van. Azt hiszem, az apaság érzése volt az, és ez segít abban, hogy elengedjek mindent a munkától az énidőn át. Ez már az ultrahangoknál elkezdődött, és ott folytatódott, a rosszulléteinél is támogattam. Ennek a bevonódási folyamatnak volt a szülés a megkoronázása.

Én be is akartam menni, meg a szülész is erre buzdított, de engem ezek a dolgok amúgy is érdekeltek, egy ideig orvos is akartam lenni. Utólag ébredtem rá, mennyire kevesen beszéltek igazán őszintén nekünk arról, milyen nehéz is lesz a szülés és az első pár hónap, mennyi aggodalommal jár majd. Csak a komplikációktól féltem, de mivel az orvosnak elképesztően jó energiái voltak, ez is háttérbe szorult. Sokat készültünk a szülésre: tréningre is jártunk, meg olyan kurzusra, ahol elmondták, hogy mikor mit kell majd csinálni, hogyan kell masszírozni, stb. Ez egyrészt szorongást keltett, másrészt persze segített. Aztán ez nem volt ilyen egyszerű, nehéz volt kitapasztalni, mikor mivel segítek.

A kiírt időpont után pár nappal indították a szülést, mivel még járvány volt, csak a szülésen lehettem bent, a vajúdáson nem. Otthon az enyhébb jósló fájásoknál tudtam segíteni, de aztán be kellett vinnem és ott kellett hagynom a feleségemet, azt mondták, hogy majd szólnak a szüléskor. Annyira megnyugtató volt a közeg, hogy nyugodtan ott tudtam hagyni, és a feleségem is azt érezte, hogy jó egy kicsit befordulni, egyedül rákészülni az egészre. Hazamentem aludni, és hajnalban csörgött a telefonom, hogy rohanjak, mert nagyon elindultak a fájások. Amikor hívtak, először annyira megijedtem, hogy rosszul is lettem, és tíz percig nem tudtam elindulni.

Mire beértem, már a kitolási szakasznál tartottak, beléptem, láttam, hogy mennyire szenved a feleségem, és eléggé megijedtem.

Mondta, hogy most már ne szöszmötöljek, menjek és fogjam a kezét. Volt három tolás, amik után úgy láttam, hogy valami az orvos szerint nincs egészen rendben, éreztem, hogy kezd fáradni, hogy az orvos is aggódik. Akkor annyira feszíteni kezdett, hogy megkértek, fogjam meg a lábát, hogy segítsek lefogni az energiáit. Ezzel egyszerre segíthettem is, és olyan pozícióba is kerültem, hogy mindent láttam, amire amúgy is kíváncsi voltam. Inkább érdekes volt, mint sokkoló: nagyon meglepett a természetnek ez a rutinszerű működése. Ez tényleg ilyen egyszerű, meghatározott program szerint működik? Mentem az események után, vágtam a köldökzsinórt, ami amúgy elég nehéz volt, pedig azt képzeltem, hogy egy kis gumicső, de csak harmadikra sikerült. Sokkoló volt meglátni először a – valljuk be – ronda, lila gyereket, egy ideig kerestem a tekinteteket, hogy most minden oké?

A katarzis mellett volt egy szövetség, egység, kielégülés része is. Nem tudom, mennyi idő telt el, olyan volt, mintha órák óta ott lettem volna, pedig húsz perc volt az egész. Nekünk a szülés után szerencsére nem egy, hanem három óránk is volt együtt. Odaadták nekem, hogy tegyem a mellkasomra, de elsőre nem tudatosult, hogy akkor ő az én gyerekem, olyan volt, mint egy kis állatka, nehéz volt elképzelni, hogy ő lesz az, aki majd felnő. Amikor sírt és megnyugodott, az elképesztően jó érzés volt. Akkor bebizonyosodott számomra, hogy kellek én is. Még akkor is túlélőüzemmódban voltam, de aztán elküldtek, és elindultam haza: amikor megálltam a pirosnál, kitört belőlem a zokogás. Ahogy eltávolodtam a helyzettől, leesett, hogy megtörtént, vége az eddigi életemnek, és valami új kezdődik. Ebből a sírásból valami – ki tudja, honnan jött – energia szabadult fel, és a vele együtt érkezett félelem is valamiképp az erőmet növelte.

Most úgy látom: olyan, mintha így lennék programozva, és kell, hogy az egyik után egy másik szakasz következzen az életemben. A váltásokat segítik természetes ösztönök, de ahhoz, hogy bekapcsoljanak, kell, hogy maximálisan bevonódjak az egész folyamatba. A bevonódás és a szülés élménye segítette azt, hogy mindent azóta is megosztva csinálunk. A lányom a nulladik perctől szokja az én hangomat, illatomat, ezért lehet, hogy ugyanúgy el tudom altatni, meg tudom etetni, mint az anyja, akinek így több ideje van magára, és mindenki boldogabb."

És milyen a folyosón várakozni?

Kollégánk nem vehetett részt a gyermekei születésén, így számolt be az élményről. „Hogy milyen volt a gyermekeim születése, felemelő vagy traumatikus? Mindkettő. Nekem felemelő, nekik traumatikus. Szó szerint, mert amikor az első fotó elkészült a fiaimmal, mindkettőjüket felemeltem, egy nővér lefotózott, de utólag sokat szörnyülködtünk, hogy mennyire lógott szegényeknek hátrafelé a fejük.
Ugyanis ikreink vannak, ráadásul mindenféle bonyodalom is volt, így mi pontosan tudtuk, hogy mikor lesz a tervezett császár.

Akkor és abban a kórházban ilyen esetekben nem lehetett apás szülés, így én egy előcsarnokban várakoztam. Mivel ezt elég hamar megtudtuk, így nagyon nem is tudtam átgondolni az egészet, de azért azt hiszem, szívesen lettem volna bent.

Reggel nyolcra mentem be, 8:26-kor és 8:27-kor grammra pontosan ugyanakkora két kisfiam született. Életem legerősebb élménye volt, amikor megszülettek, nyílt az ajtó, kihozták az „A babát", és valami furcsa, rajtam kívül álló reakcióval összerázkódtam, kicsit hörögtem, aztán „B babánál” már rutinosan mosolyogtam. Egy furcsa, erős reakció volt ez, olyasmi, mint valami felszakadó öröm, megkönnyebbülés, megrázkódtatás, nem tudom, mert tényleg teljesen kontrollálatlan hang volt: boldogság, újszerűség, apaság.