- 2021 óta bűncselekménynek számít az egészségügyben hálapénzt adni és elfogadni, az új szabályozás pedig sok bizonytalanságot hozott a kismamáknak is.
- A szabad orvosválasztás után Budapest legfelkapottabb szülészetein 2022-től a szabad kórházválasztás is megszűnőfélben van, mivel egyre szigorúbban figyelik, hogy a lakcímkártya szerinti körzetes kórházban jelentkezett-e a nő a szülésre.
- A cikkünkben olyan nők mesélik el a szülésük történetét, akik már ebben a rendszerben hozták világra a gyereküket. Köztük van, aki kedvenc zenéi és nyugtató illóolajok társaságában töltötte a kitolási szakaszt, van, aki pszichológus segítségével próbálja feldolgozni a szülőszobában vele történteket, de beszéltünk olyan anyukával is, aki mégis kockáztatott, és fizetett egy szülésznőnek.
- Ez a cikk a szülés és a várandósság témáját feldolgozó sorozat része, az első részt itt olvashatják: A szülésed attól függ, hogy ki lesz éppen ügyeletben.
Szólt a zene, én meg elkezdtem énekelni
„Zenét hallgatva, énekelve és tisztelettudó, a szüléstervemet maximálisan figyelembe vevő szakemberek között élhettem meg a kitolási szakaszt. Mindenkinek ilyen szülésélményt és ilyen támogató szakembereket kívánok.”
Kováts-Hompot Fruzsina a magyar közegészségügyben, egy körzetes budapesti kórházban szülte meg tavaly a kislányát. Pedig a 27 éves nő kifejezetten idegenkedett az intézményes, vagy ahogy ő nevezi, medikalizált szüléstől. Amikor pedig többek között a Másállapotot a szülészetben! mozgalom bejegyzéseiből is képet kapott arról, „nagyjából mi zajlik a mai magyar egészségügyben”, kezdett feltámadni benne némi félsz, vajon mi várhat rá a kórházban. Szíve szerint az otthon szülést választotta volna, de a férje aggályai miatt ezt mégsem vállalták. Kompromisszumként a vajúdás Fruzsináék otthonában, egy fogadott dúla segítségével zajlott, és csak a kitolási szakaszra mentek be a kórházba.
Fruzsina nagyon alaposan készült a szülésre, és minél több, főleg bábák által írt könyvet és alternatív módszerekről szóló kiadványt olvasott, annál kevésbé félt tőle. Ebben különösen nagy szerepe volt a hipnoszülés tanításainak, amely már egyenesen azt állította, a fájdalmat leginkább a félelem szüli, a meditatív állapot pedig a legnehezebb perceken is átsegíti a nőket. A várandóssága alatt eljárt emellett kismamajógára, speciális légzésgyakorlatokat tanult, és megismert olyan természetes nyugtató és fájdalomcsillapító eszközöket és technikákat, mint a deréktáji masszírozás és az illóolajok használata. A szülés közeledtével aztán a megfelelő illóolajokból is beszerzett néhányat, és még a kedvenc számaiból is összeállított egy zenei lejátszási listát.
A felkészülés legfontosabb eleme mégis a szülési terv volt, amelyet közösen írt meg a dúlájával. Ebben olyan tételek szerepeltek, mint a szabad testhelyzet-változtatás, a férje szabad jelenléte, az epidurális érzéstelenítés mellőzése és a köldökzsinór késleltetett elvágása, de mindenekelőtt azt szerette volna, ha minden egyes beavatkozásról előre tájékoztatják őt. Fruzsina azért hozzáteszi, arra azért figyeltek, hogy ez egy „megengedő és kompromisszumkész terv” legyen, amelybe azt is beleírták, hogy minden kérés csakis arra az esetre érvényes, ha az orvosok úgy ítélik meg a helyzetet, hogy ő és a baba is biztonságban vannak.
A vajúdás tehát már otthon lezajlott, amikor pedig beértek a kórházba, a vizsgálóhelyiségben azonnal feltették rá a CTG-t, majd amikor lefeküdt a földre, nem szóltak rá emiatt, hanem értesítették az éppen ügyeletben lévő orvost, aki elkísérte őt a szülőszobába, és megkérdezte tőle, megvizsgálhatja-e. „A doki egy fiatal nő volt. Odalépett a fejemhez, és szó szerint azt mondta nekem: »Fruzsi, hamarosan szülni fog.«”
A szülőszobában a szülési tervének megfelelően már mobil CTG-t kapott, hogy felállhasson és járkálhasson. Mire pedig Fruzsina a kitolási szakaszba ért, behívták a férjét is, majd sorra előkerültek a bekészített eszközök is: az otthonról hozott kedvenc kispárna, az illóolajok, és előkészítették a lejátszási listát is. Fruzsina ekkor megkérdezte az orvosokat és a személyzetet, zavarná-e őket a zene, amire szintén pozitív választ kapott, sőt, ezt meséli:
„Szólt a zene, én meg elkezdtem énekelni. Az egyik számnál bejött egy doki, és azt mondta: »Hé, ez a Bridgertonból van. Látta a második évadot?«”
Ekkorra már a szülési terve is kézről kézre járt, Fruzsina szerint köré gyűltek szakemberek, orvosok és rezidensek, láthatóan komolyan átnézték a dokumentumot. „Körülöttem egyébként mindenki nő volt, és ezeket a női energiákat nagyon támogatónak éreztem. Végig felszabadult légkör volt körülöttem, mindenbe beavattak, semmit nem a fejem fölött diskuráltak meg” – fogalmaz.
Fruzsina azt mondja, tisztában van azzal, hogy nehezen hihető, hogy egy magyar állami kórházról beszél, miközben semmi kivételes nem történt, csak annyi, hogy odafigyeltek az igényeire. A fesztelen hangulatban szerinte az is szerepet játszhatott, hogy nagyon rövid időt, nagyjából negyven percet töltöttek a szülőszobában, különösebb türelemre nem volt hozzá szükség. És a fiatal, friss szemléletet képviselő női szakemberek mellett szerinte annak is sokat köszönhet, hogy ő is alaposan felkészült a szülése előtt: tudta, milyen folyamatokra számíthat, ismerte a jogait.
A férjével egy vagy két év múlva szeretnének második gyereket vállalni, csakhogy azóta vidékre költöztek Budapestről, már egy másik kórházhoz tartoznak, és bár Fruzsina arról is egészen pozitív véleményeket hallott, újra felmerült benne az otthon szülés gondolata. És abban bízik, hogy miután a férje is végigasszisztálta az előző, csodálatos szülést, talán kevésbé lesz neki ijesztő a helyzet.
Úgy viselkedtek velem, mintha én ott sem lettem volna, csak a testem
„A személyzet az orvoson kívül be sem mutatkozott, nem néztek rám, a férjem jelenlétét szinte teljesen figyelmen kívül hagyták, nem kommunikáltak velünk, nem tájékoztattak arról, mit miért csinálnak. Csak tárgyként kezeltek, személytelen volt az egész, nem kaptunk tiszteletet, empátiát és meghittséget.”
C. Rita négygyermekes családban nőtt fel, az édesanyja tini kora óta sokat mesélt neki és a testvéreinek a születésükről, ezért régóta megvoltak az elképzelései arról, hogy minél háborítatlanabb körülmények között szeretne szülni. Amikor tavaly ő is várandós lett, boldogan konstatálta, hogy hivatalosan is pont egy olyan kórházhoz tartozik, amelynek szülészeti osztálya annyira népszerű, hogy sok kismama kiskapukat keresve próbál bejutni oda. Rita várandósgondozásaival is minden rendben ment, leszámítva talán az utolsó hetekben egyre elhúzódó várakozási időt. Ekkoriban jött ki ugyanis a rendelet a szülésznők munkaidőn túli szülőszobai jelenlétének korlátozásáról, amely után sorra mondtak fel szülésznők bizonyos kórházakban.
Ráadásul amikor betöltötte a 40. hetet, az osztályvezető orvos magas vérnyomásra hivatkozva azt a döntést hozta, hogy néhány napon belül meg kell indítani a szülését. „Arról győzködött, hogy higgyem el, hogy ez a pár nap már nem számít a pocakban, jobb lesz neki kint. Nekem viszont volt egy olyan megérzésem, hogy inkább a kórháznak kiszámíthatóbb szülési időpont miatt javasolja ezt.” Rita ettől annyira stresszes lett, hogy elkezdett körülnézni a magánkórházak oldalán is, de egyrészt a milliós díjakat eléggé soknak találta, másrészt a tapasztalt lánytestvérei és bizonyos Facebook-csoportok
meggyőzték arról, hogy bízzon a körzetes kórházában, ahol ügyeletben, ismeretlen személyzettel is jó esély van a „szép szülésélményre”.
Végül sikerült kimozogniuk az osztályvezetői javaslatot, tíz nappal később pedig magától beindult a szülés. A férjével már a kitolási szakaszban, hajnalban értek a kórházba, a csengetésre négyen jöttek eléjük, és Ritát bekísérték egy vizsgálóba. „Itt már olyan állapotban voltam, hogy nem sikerült lehúznom a nadrágom. Mind a négyen végignézték, ahogy szerencsétlenkedtem.” Megvizsgálták, de semmilyen információt nem kapott azon kívül, hogy a szülésznő pattogó hangú utasításokat adott neki.
A szülőszobában aztán felgyorsultak az események, egy nagy tolófájás után már kint is volt a baba feje. Rita azt meséli, ekkor bejött egy másik orvos, aki elkezdte nyomni a hasát. Ekkor eszébe jutott, hogy ez lehet az a bizonyos Kristeller-féle műfogás, amelyet az Egészségügyi Világszervezet (WHO) már évek óta nem javasol, de egyébként is túlságosan fájdalmas volt az egész, amit ő jelzett is, de csak csitítgatták, hogy csukja be a szemét, ne beszéljen, csak nyomjon. „Egyszerűen levegőt sem bírtam venni a nyomástól, úgy éreztem, mintha kínoznának. Egy ponton annyira dühös lettem, hogy ordítottam egy hatalmasat, amivel azt próbáltam kifejezni, hogy hagyjanak békén.”
Amikor megszületett a baba, a rossz érzéseit próbálta azzal elnyomni, hogy végül is nem volt szükség császármetszésre vagy a szülés mesterséges megindítására, amelyektől annyira félt, és még érzéstelenítőt sem kapott. Azt, hogy oxitocint adtak be neki, csak utólag, a zárójelentéséből tudta meg.
Ahogy arról sem tájékoztatták, miért volt szükség gátmetszésre, amihez szintén nem kérték a beleegyezését. Pedig ennek elkerülésére különös figyelmet fordított a terhessége alatt, és szerinte azt babájának a fejkörmérete sem indokolta. „Jó esélyem lett volna, hogy sértetlen gáttal megússzam, és biztos vagyok abban, hogy ez sikerült is volna, ha a saját tempómban, háborítatlanul, szabad pozícióban hagynak szülni” – fogalmaz Rita. Szerinte az, hogy a megkérdezése nélkül ejtettek meg egy metszést a testén, önmagában lesújtó, de nála ez maradandó nyomot is hagyott.
Az igazi mélypontja a hathetes kontroll után jött el, amikor egyértelművé vált, hogy nem megfelelően varrták össze a sebszéleket. Azóta egy korrekciós műtéten is átesett, de lényegileg ez sem segített. Rita azt mondja, úgy érzi, mintha elvették volna tőle a nőiességét. De ő nem is a konkrét orvost hibáztatja, szerinte az orvos is csak a rendszer áldozata, ami miatt rá sem esett elég figyelem.
„Végig hiányzott, hogy támogassanak, hogy beszéljenek hozzám, hogy jól csinálom-e. Úgy viselkedtek velem, mintha én ott sem lettem volna, csak a testem. A nevemen sem szólítottak. Azt éreztem, mintha csak egy feladat lettem volna, nem valaki, aki most élhetné át élete legfontosabb pillanatát” – mondja Rita, aki egy ideje pszichológus segítségével próbálja feldolgozni a történteket. A férjével szeretnének még egy gyereket vállalni, de most úgy érzi, ha csak kórházban lenne lehetősége rá, hasonló körülmények között, akkor inkább lemondanak róla.
„Ha a családbarát kormány növelni szeretné a gyerekvállalási kedvet, akkor szerintem nagyobb figyelmet kellene fordítania a nők szülésélményére is.”
Végül hozzáteszi, az anyukája szülése óta eltelt 30 év, és ő is majdnem ugyanolyan körülmények között, ugyanolyan protokollok alapján szült, és ha szerinte így haladnak, akkor a kislánya is ugyanígy jár majd 30 év múlva. „Emlékszem, amikor átalakították a rendszert, és az látszott, hogy nem lesz biztosított az ellátás, arra gondoltam: úristen, mostantól az árokparton kell majd szülniük a nőknek? Utólag meg azt érzem, lehet, hogy még jobban is jártam volna ezzel, mert akkor legalább tényleg meghitten lettünk volna együtt.”
Ez szűk, egy ujj sincs, ő mégis burkot repeszt
„Én vagyok a tökéletes példa arra, hogyan darál be a protokoll. Indítás, burokrepesztés, oxitocin, császár”
– mondja a 25 éves Rippert Flóra, aki 2022 decemberében adott életet kisfiának egy megyei kórházban. Azóta hat hónap telt el, és bár eleinte sem ő, sem olasz férje nem tudott beszélni arról, mi is történt velük, ma már közösen dolgozzák fel a szüléstörténetüket, ami nemcsak Flórában hagyott mély nyomot, hanem a kisfiával való kapcsolatán is.
„Több mint egy hónap volt, mire elkezdtem kapcsolódni a kisbabámmal, addig csak túléltem” – mondja Flóra, akit már a saját terhessége előtt is érdekelt a szülés misztériuma. Sokat kutakodott a témában, és több szüléstörténetet is meghallgatott. „Készültem könyvekből, végeztem gátmasszázst, jártam kismamajógára, mindenre, amit el lehet képzelni. És szerettem volna tisztában lenni a jogaimmal és a lehetőségeimmel, és hogy mire mondhatok majd nemet.”
Flóra már a terhessége 39. hete után járt, amikor ultrahangra érkezett csütörtök reggel a kórházba. A vizsgálat során a doktornő azt állapította meg, hogy kevesebb a magzatvize, és ebben a kórházban az az eljárás, hogy ilyenkor beindítják a szülést. „A doktornő nem magyarázta el, hogy erre azért van szükség, mert a kevesebb magzatvíz veszélyezteti a kisbabám egészségét, annyit mondott, hogy ők ilyenkor indítani szoktak. Nem mertem vele vitatkozni, mert hallottam történeteket más kismamákról, akik ellentmondtak az indításnak, és nagyon lekezelően beszéltek velük. Olyanokat vágtak a fejükhöz, hogy veszélyeztetik a gyerekük életét.”
A doktornő utasítására Flóra egy órával később már a szülészeti osztály folyosóján ücsörgött, egyedül érkezett, mivel akkor még hivatalosan Covid-veszélyhelyzet volt, így hiába szeretett volna mellette lenni az édesanyja és a férje, erre nem volt lehetőség. Az osztály egyébként is túlzsúfolt volt, nem érezte magát biztonságban, csak egyre idegesebb lett.
Flóra végül egy négyágyas szobában kapott helyet, majd délután négy órakor egy rezidens felhelyezte neki a tágítóballont. „Én már az adatfelvételnél kérdeztem, hogy ballon helyett kérhetek-e zselét vagy kúpot, amire
azt a választ kaptam, hogy utálják az ilyen akadékoskodó kismamákat, mert azt hiszik, ha elolvastak egy csomó kismamafórumot, akkor mindent tudnak.”
A napközbeni zűrzavar és a nem túl kedves megjegyzések után az éjszaka viszonylag nyugodtan telt, másnap délután viszont egy ismeretlen szülésznő közölte vele, hogy pakoljon azonnal, mert indulnak a szülőszobára, ahol addig fog oxitocint kapni, amíg meg nem érkezik a gyerek. „Kaptam egy kisebb sokkot, mivel egy másik orvossal korábban abban maradtunk, hogy délután kapok egy kevés oxitocint, és megnézzük, hogyan reagálok rá.”
A szülőszobán a doktornő megvizsgálta, ami Flórának borzasztóan fájdalmas volt. „Kézzel tágított, ezután pedig ránézett a szülésznőre, és nem túl kedves hangnemben megjegyezte, hogy ez szűk, egy ujj sincs, ő mégis burkot repeszt, és utasítást adott arra, hogy adják nekem az oxitocint” – részletezi Flóra, akinél rögtön háromperces fájások jelentkeztek, miután rákötötték az oxitocinra. „Kértem egy labdát, hogy legalább ülhessek, majd egyedül hagytak, mert voltak más kismamák, akikkel foglalkozniuk kellett. Arra sem volt idő, hogy elmondják, hogyan lélegezzem át a fájásaimat.”
A legszörnyűbb részek csak ezután következtek, Flóra ugyanis brutálisan elkezdett hányni, ami az oxitocin egyik mellékhatása. „Hiába volt jogom arra, hogy nemet mondjak az oxitocinra, a szülésznő még fél órára sem engedte meg, hogy levegyenek a szerről, pedig már több órája nagyon rosszul voltam.” Mindeközben megérkezett Flóra férje is, aki próbálta ugyan masszírozni és nyugtatgatni, egy ponton azonban már ő is tehetetlennek érezte magát, ráadásul folyamatosan azt éreztették vele, hogy útban van. „Egyszer sem szóltak hozzá, mindig csak arrébb küldték. Utólag azt mesélte, hogy pokoli érzés volt látni, hogy szenvedek, és ő nem tud semmit tenni, nem tud kiállni értünk.”
Néhány óra és még több adag oxitocin múlva Flóra már teljesen magánkívül volt. „Teljesen elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal és a testemmel.” Végül nem sokkal az éjszakai műszak kezdete után Flórát levették az oxitocinról, és kapott egy infúziót is, amiről azt hitte, hogy a folyadékpótlás miatt van rá szükség. „Utólag kiderült, hogy rajtam kívül akkor már mindenki tisztában volt azzal, hogy meg fognak császározni, ezért kötötték be az infúziót. Majd este kilenckor a csütörtök reggeli doktornő lépett a szülőszobába, aki a császármetszést javasolta, mivel úgy látták, rosszabbodik a baba szívhangja. Mi ezt elfogadtuk, és annak ellenére, hogy elvileg lassú volt a baba szívverése, egy darabig még mindenki nagyon ráérősen tett-vett. Aztán egyik pillanatról a másikra úgy tűnt, hogy valóban baj van, és rohantak velem a műtőbe” – részletezi Flóra, aki egészséges kisfiúnak adott életet péntek éjfél előtt.
„Nagyon fáradtak és csalódottak voltunk, és nem hozták be nekem a babát éjszaka, hogy a karomban tarthassam és megszoptathassam. A mai napig nem tudjuk, mi történt a kisfiunkkal élete első tíz órájában, hogy éhes volt-e, sírt-e, volt-e a csecsemőosztályon mellette valaki, aki megnyugtatta.”
Ahogy jóformán semmiről, Flórával arról sem beszéltek a kórházban, hogy „császárosként” mire figyeljen, hogyan álljon fel, vagy milyen szövődményei lehetnek a hegnek. Ehhez igazi segítséget a Csaszarvonal.hu oldalon talált, ami nemcsak arra tanította meg, mit tehet a saját gyógyulásáért, de véget vetett a hónapokon át tartó önostorozásnak is. „Már nem csak arra tudtam gondolni, hogy mit rontottam el.”
Flóra fejben sokszor játssza le újra és újra a jeleneteket, és utólag már érti, miért sürgették nála a szülést. „Ha csütörtök reggel hazaengednek, lehet, hogy magától is beindult volna a szülés, de akkor már hétvégére csúsztam volna, amikor kevesebben dolgoznak a kórházban. A csütörtök reggeli doktornő már tudta, hogy akármilyen módon, de nekem meg kell szülnöm péntek estig.” Utólag már bánja, hogy nem járt magánorvoshoz, ugyanis úgy gondolja, ő nyújthatott volna egyfajta védelmet a rendszerrel szemben, aminek egy másik hiányossága, hogy csak a természetes szülésre készíti fel a nőket.
De Flóra szerint nem a kórház a hibás azért, ami vele történt. „Egyszerűen nincs kapacitás és elég szakember. Annyira sokan voltak az osztályon, hogy még tiszta kórházi hálóinget sem tudtak adni. A sajátomban voltam végig, amit megtartottam ugyan, de azóta sem tudok ránézni.”
Megtapasztaltam már, hogy képes vagyok csak a legszükségesebb segítségre szorítkozva szülni
Tempfli-Nagy Luca négy gyereket szült állami kórházakban. A közelmúltban öt évet töltöttek a családdal Angliában, de mind a négy baba Magyarországon született, a legkisebb 2022 szeptemberében már az új rendszerben, körzetes kórházban, ügyeletes orvossal és szülésznővel.
Az első kislánya születésekor huszonhat éves volt, a választott orvosa a baba farfekvése miatt programozott császárt javasolt neki. Mivel Luca nagyon szeretett volna természetes szülést, elég nehezen emésztette meg a műtétet. A második babánál ezért mindenképpen orvost akart váltani, és bár a császármetszés után a hüvelyi szülést nem minden szakember pártolja, Luca azt meséli, rátalált egy fantasztikus doktornő és szülésznő párosára, akikkel átélhetett egy 23 órán át tartó, mégis gyönyörű szülést. Majd amikor a harmadik gyerekükkel is várandós lett Angliában, csakis miattuk jött haza. „Mindkét alkalommal nagyon szeretetteljes és támogató közeget teremtettek, azzal együtt is, hogy maga a kórház nem volt annyira támogató.”
A negyedik gyerek érkezése előtt költözött haza a család végleg Angliából. Luca tisztában volt az új, hálapénzmentes ügyeleti rendszerrel, és azzal is, korábbi orvosa mostantól elérhetetlen neki. Ezért ezúttal legszívesebben az intézményen kívüli szülést választotta volna, de a korábbi császármetszése miatt ezt a jogszabályok nem teszik lehetővé – hiába volt azóta két, komplikációmentes hüvelyi szülése. Már azon is elgondolkodott, hogy akkor megszül otthon, illegálisan, de végül ehhez nem volt elég bátorságuk a férjével. Végül Luca arra jutott, hogy világra hozott három gyereket, már nem is az a huszonhat éves lány, mint az elsőnél – csak lesz elég tapasztalata ahhoz, hogy „ne gyalogoljon keresztül rajta a rendszer”.
Amikor megérkeztek a kórházba, az ügyeletes szülésznő fogadta őket. Lucát azonnal felfektették az ágyra, rákötötték a CGT-t, és ezután már nem is engedték onnan leszállni. „Mondtam, hogy ki kell mennem pisilni, mire azt a választ kaptam, hogy maximum ágytálat kaphatok, nehogy már a vécében kelljen levezetni nálam a szülést. Hiába kértem azt is, hogy pozíciót válthassak, és hogy az előző gyerekemet is egy félig guggoló-térdelő pózban szültem meg, mert az volt a kényelmes, ezt szintén a császármetszésre hivatkozva nem engedték.”
Azt mondja, ebben a fekvő pozícióban indokolatlanul fájdalmas volt és elhúzódott a kitolás, és repedt is. Az egészet közben egyre nyomasztóbbá tették a szülésznő folyton oda-odaszúró megjegyzései, mint amikor azt mondta: ne csodálkozzon, ha valami nem sikerül elsőre, a sokadik szülésnél már nem mennek olyan simán a dolgok. Luca ezt nem is igazán értette, ő úgy élte meg, hogy jó ütemben halad a folyamat. „Az előző szülésznőm folyamatosan biztatott, hogy fantasztikusan csinálom. Mert megszülni egy gyereket egyébként tényleg fantasztikus teljesítmény.”
Miután megszületett a baba, nem vált le rögtön a méhlepénye, ezért rövid várakozás után Luca oxitocint kapott, több adagban, amitől nagyon erős fájdalmai lettek. Végül annyira rosszul lett, hogy elájult. Most úgy fogalmaz, egészen sokkoló volt, az egész folyamat alatt mennyire nem tudott kiállni magáért. A kórházat szívesen ajánlja azóta másoknak is, több olyan orvos és szülésznő dolgozik ott, akinek az övéhez közelálló szemlélete van, de a kiszámíthatatlan ügyeleti rendszerben neki pont sikerült belefutnia egy kevésbé támogató szülésznőbe.
„Eleve nagyon kiszolgáltatottnak érzed magad, amikor belépsz egy kórházba, de most már az is plusz stresszforrás, mennyire totálisan a vakszerencsén múlik, hogy egy támogató közegbe kerülsz vagy egy alázósba.
Nagyon szomorú, hogy sok nő úgy megy szülni, mintha egy nagy csatába indulna. Ahelyett, hogy a gyerekük világra hozatala szép és bensőséges élmény lenne, küzdeniük kell azért, hogy ne végezzenek el rajtuk olyan beavatkozásokat, amiket nem szeretnének.”
Angliában nem szült ugyan, de volt egy vetélése, és akkor minden vizsgálat során azt érezte, felnőttként és partnerként kezeli őt a brit egészségügy. A várandós nőt a terhesség és a szülés alatt, ha minden rendben van, nem is nagyon látja orvos. „Én is megtapasztaltam már, hogy képes vagyok csak a legszükségesebb segítségre szorítkozva szülni. Sokkal inkább arra van szükségem ilyenkor, hogy békén hagyjanak.”
Luca végül azt mondja, tudja, hogy vannak az övénél sokkal durvább történetek is, és tulajdonképpen hálás, hogy csak ennyi negatív élménye volt, de most úgy érzi, ha újra gyereket várna, nagyon tanácstalan lenne. „Az állami rendszerben, úgy érzem, elmentem a falig, a háborítatlanságot meg egy magánkórházban sem látnám biztosítottnak. A legjobb megoldás nyilván az lenne, ha nem vállalnánk több gyereket, de azért nagyon nem szeretném, ha ezen múlna.”
A pénzemért legalább békén hagynak
„Azt akartam, hogy a gyerekeim minél természetesebben jöjjenek világra. Tök mindegy, mennyi idő alatt születnek meg, ki fogom bírni, csak várjuk meg, hogy maguktól történjenek a dolgok. Abban bíztam, hogy ha fizetek, a pénzemért legalább békén hagynak.”
Laura (nevezzük így) az egyetlen, aki nem vállalta arccal és névvel a történetét. Érthető, mivel a második gyerekét már akkor szülte a hálapénzzel felfogadott szülésznőjénél, amikor már egy éve büntethető volt a hálapénz elfogadása és átadása.
Már az első várandóssága idején, 2020-ban is természetes, mégis biztonságos környezetet szeretett volna a szüléséhez, de a közeli nagyváros kórházáról nem hallott túl biztató beszámolókat, a vízben szülés előnyeiről viszont sokat olvasott. Egy szülésfelkészítőn pedig találkozott egy fővárosi kórház szülésznőjével, aki a módszert pártolta, így pénzért felfogadta őt, amit ekkoriban bátran megtehetett. Már csak egy ideiglenes lakcímre volt szüksége ahhoz, hogy átjelentkezhessen a fővárosi kórházba, és az adott kerületben lakó barátja segítségével ezt is elintézte. Ő így végül 60 kilométert utazott a kórházig, de tud olyan kismamáról is, aki 180 kilométert tett meg.
A kórházban minden szakemberrel jó tapasztalata volt, az orvosok is tisztelettel beszéltek vele és mindenről tájékoztatták, és egy 27 órán át tartó folyamat végén, 13 kórházban töltött óra után megszületett a kislánya. Laura szerint az, hogy a több mint 4000 gramm súlyú babája ellenére sem volt szükség nála semmilyen plusz beavatkozásra vagy fájdalomcsillapításra, döntően a kádas szülésnek köszönhető, illetve annak, hogy hagyták 27 órán át a maga tempójában haladni, és senki nem gyorsította mesterségesen a folyamatot. A fogadott szülésznője is inkább csak felügyelte őt, ami a kádas szülés esetében egyébként is kötelező.
A második gyereke viszont már az új rendszer idején fogant meg. Laura ekkor újra felhívta a szülésznőt, és érdeklődött, mik a lehetőségeik, az pedig azt válaszolta, hogy a fizetést ezúttal próbálják meg „kicsit diszkrétebben” rendezni. De azt most sem mondta meg, hogy mekkora összeget szeretne, és Laura szerint ez a jelenlegi rendszer egyik legméltatlanabb része. „Amíg legális volt a hálapénz, addig legalább informálisan tudtak az anyukák tájékozódni a tarifákról, most viszont zárt Facebook-csoportokból próbálják az összegeket megtudni.”
Laura második gyerekének születése tehát a már ismert kórház ismert kádjában, de már jóval gyorsabban zajlott. Még abban is szerencséjük volt, hogy a magzatvíz éppen a szülésznő rendes műszakja előtti éjszakán folyt el – bár csak hónapok múlva korlátozták a szülésznők munkaidőn túli szülőszobai jelenlétét. A szülésznő így szinte végig Laurával lehetett a kádban töltött kitolási szakasz idején, és nagyjából fél órán belül meg is született a kisfia.
„A szülésznő bejött másnap hozzám a kórterembe, akkor utaltam át neki a pénzt. Amikor megérkezett a számlájára, látszott rajta, hogy iszonyúan boldog, hogy a saját műszakjában feltételezhetően a nettó bére közel felét hazaviheti pluszban.”
Laura a szülésznőn kívül mind a két alkalommal a csecsemős nővérnek is fizetett hálapénzt. A fizetett csecsemős nővérek cserébe a kötelező vizsgálatokat segítenek előrébb hozni, hogy hamarabb hazamehessen a család, megmutatják a helyes szoptatást vagy pelenkacserét, amikben úgy tudja, a nővérek leterheltsége miatt másképp nehéz segítséghez jutni.
Az ismerősi körében lévő nők szerinte most leginkább attól félnek, hogy kifognak egy ügyeletes orvost, aki semennyire nem figyel oda az igényeikre. Ő pedig kifejezetten örült annak, hogy az ügyeletes orvos az első szülésénél az utolsó két percben, a másodiknál az utolsó ötben volt csak jelen. „A szülésznő volt az, aki lényegében az egész procedúrát levezette, ezért is fontos szerintem kiemelni az ő szerepüket. És ezért is nem akartam orvost fogadni, mert azt gondoltam, minél nagyobb az orvosi jelenlét, annál nagyobb az esély arra, hogy beavatkozzanak a teljesen természetes, maguktól zajló folyamatokba.”
15 évesen anya, 33 évesen nagymama lett, ma szülő nőket segít – a témával foglalkozik videónk is, mely a Borsod megyei Alsózsolcán működő közösségi dúlaszolgálatot mutatja be.