Mindenkinek máshol ér véget a komfortzónája, ezért teljesen egyéni, hogy kinek mennyire kell nyújtózkodnia, hogy kilépjen belőle. Jó példa erre a testmozgás. Sokunknak manapság már az is feladat, hogy rendszeresen felálljunk a számítógéptől. Másoknak teljesen természetes, hogy minden nap elmennek futni, de lehet, hogy egy maraton lefutásáról ők is már csak álmodoznak. Aztán ott vannak azok, akik nem érnek rá álmodozni, mert napi két maratont futnak le 111 napon keresztül, hogy futva keljenek át keresztben a Szaharán. Na, az ő komfortzónájuk például elég tágas.
Persze ilyen emberből jóval kevesebbet találni, mint azokból, akik épp arra készülnek, hogy ezt a cikket még elolvassák, aztán már tényleg felállnak egy kicsit a képernyő elől. Összesen hármat, akik együtt vágtak neki az útnak: az amerikai Charlie Engle, a kanadai Ray Zahab és a tajvani Kevin Lin. Egyikük sem profi futó, az akkor 44 éves Engle tévés producer és amatőr maratonista, a 38 éves Zahab edző volt, a 30 éves Lin pedig épp mesterképzését végezte a mozgás fiziológiájáról. Ismeretlenül, különböző versenyeken futottak össze, mielőtt együtt nekivágtak volna a Szahara-átfutásnak.
A triónak társadalmi célja is volt az akcióval, az útvonaluk mentén elterülő országok ivóvízellátási problémáira akarták ráirányítani a figyelmet. Ezt a problémát testközelből is megtapasztalták, mert egyszer 14 napon át nem találtak vizet, ezért az egyik kísérőautónak kellett tennie egy egynapos kitérőt, hogy szerezzen nekik inni. A szenegáli Saint-Louis városából indultak útnak, majd átkeltek Mauritánián, Malin, Nigeren és Líbián, hogy 111 nappal később, 2007. február 20-án megérkezzenek a Vörös-tenger partjára, az egyiptomi Ain Szukhnába – onnan pedig egy kairói luxusszállóba, autóval, mert azért ők is emberek.
Engle elmondása szerint az út 98 százalékát teljesítették futva, csak akkor gyalogoltak, ha a terep vagy betegség miatt épp nem tudtak futni. Nagyrészt az országútról letérve haladtak, olykor napokig nem találkoztak senkivel. Velük tartott két autó is, helyi segítőkkel, illetve üzemanyaggal és vízzel megrakva, de Engle szerint egyetlenegyszer sem szálltak be, és más módon sem gyorsították az utazást. Egy filmstáb is elkísérte őket, mert a vállalkozásból Matt Damon producerkedésével és narrációjával dokumentumfilm is készült Running the Sahara címmel.
Jellemzően hajnali négykor indult a napjuk, egy órával később már futottak. Dél körül jött egy ebédszünet, majd egy rövid szieszta, mielőtt nekilódultak a nap második menetének. Este fél tíz körül álltak meg, hogy egy vacsora után beájuljanak a tábori ágyukba. Az extrém körülmények, a hőség, a szél, a mindent ellepő homok mindhármukat megviselték, a futásból adódó fizikai megpróbáltatások – ínhüvelygyulladás, görcsök, térdsérülések – mellett komoly hasmenés is gyötörte őket, az út végére jelentősen lefogytak.
A szaharai kaland párját ritkítja, de sokaknak eszükbe juthat róla az 1994-es Forrest Gump, hiszen a film főhőse szintén egy kontinenst, Észak-Amerikát futotta át keresztbe. Ez többféle útvonalon is abszolválható, a legrövidebb 3800, a leghosszabb 5700 kilométeres, azaz még ez utóbbi is jóval rövidebb, mint a Szaharatlon (igen, ezt a szót most találtam ki, elnézést érte). Forrest javára szól azonban, hogy a film szerint ötször kelt át Amerikán, így összesen közel 24 600 kilométert tett meg, bár lassabb tempóban, nagyjából napi egy félmaratont átlagolva. És bár a Forrest Gump – az ennek ellenkezőjét elhitetni próbáló, trükkös „archív” betétek ellenére – nem dokumentumfilm, a címszereplő futóteljesítménye a valóságban is véghez vihető. Már akinek persze: egy Rop Pipe nevű ultrafutó 2016-ban elindult, hogy lefussa mind a 25 ezer kilométert, amihez még a filmbeli Forrest megjelenését is lemásolta. Annyiban tért el végül a forgatókönyvtől, hogy ő nem bő három év, hanem mindössze 422 nap alatt végzett, amihez napi 59 kilométeres átlagot produkált.
Charlie Engle a Szahara túloldalára érve azt mondta, életre szóló élmény volt a futásuk, tényleg olyasmi, ami egy életben egyszer történhet csak meg az emberrel – és ezt nyomatékosítandó azt is hozzátette, hogy most, hogy tudja, milyen őrült nehéz volt, soha többet eszébe nem jutna gyalog nekivágni a Szaharának.