Mi a frászért késnek újra és újra a notórius késők?

Az utolsó középiskolai évem végén megcsináltam azt a bravúrt, hogy egy írásbeli igazgatói dicséret mellett egy igazgatói intőt is kaptam. Jól szerepeltem egy tanulmányi versenyen, ezért kihívott az igazgató az évzárón, megtapsolt az összes diák és tanár, még integettem is a levegőbe, ahogy a hollywoodi filmekben szokás.

Aztán az igazgató még aznap behívott az irodájába, hogy a dicséret mellett egy intőt is adjon. Ugyanis annyiszor nem értem be időben az iskolába, hogy elértem azt a késésszámot, aminél az előírások szerint intő jár. „Miért csinálja ezt?” – kérdezte az igazgató a késéseimre utalva. Valami olyasmit válaszoltam, hogy nem direkt csinálom, nem lázadásból, vagy mert leszarom a szabályokat, és nem is hanyagságból. Hanem egyszerűen béna vagyok, valamiért nem tudok időben elindulni, rosszul számolom ki, hogy mennyi időre van szükség, rosszul szervezem meg a reggeleimet.

A pontosak dühe

Amikor ezt a cikket elkezdtem írni, megkérdeztem a kollégáimtól és ismerőseimtől, hogyan viselik, ha valaki késik. Azonnal kiütközött, hogy a pontos emberekben égbekiáltó düh lobban, ha késésről van szó. „Ha valaki rendszeresen késik, és tudja magáról, hogy hajlamos késni, mégis megszopat azzal, hogy elkésik valahonnan, és rá kell várni, és áll miatta valami, és nem felsővezeték-szakadás vagy hirtelen jött cifra fosás az oka, hát akkor kapja már be” – fejtette ki egyikük. „Eléggé zavar, ha az én időmmel játszanak, elég nagy pofátlanságnak tartom” – mondta másikuk.

Voltak, akik arról beszéltek, hogy létezik egy különösen idegesítő típusa a késős embereknek, mégpedig az, aki 40 percet késik ugyan egy megbeszélt találkozóról, de ez csak utólag derül ki, mert etaponként, mondjuk, tízpercenként jelez. Először azt írja, „úton”, aztán meg „bocs, még tíz perc”, és így tovább. Pedig „ha rögtön jelezné a korrekt késést, elmennék addig a postára, pénzt vennék fel ATM-ből, elintéznék egy hosszabb telefont, de a fokozatos bejelentéssel továbbra is csak engem szívat”.

Az ilyen notórius késők fokozatos üzengetésére van, aki úgy reagál: „Inkább mégsem érek rá!” Azt is megkérdeztem a pontosaktól, tud-e bármi használni a késésről való leszoktatásban, de nem voltak túl reményteliek, többen nemes egyszerűséggel csak azt írták: „NEM.”

Jó pár pontos ember beszélt arról, hogy arroganciának, modortalanságnak tartja a késést, és sokszor úgy tűnik számukra, hogy a késő „többre becsüli a saját idejét, mint másokét”.

„Szinte soha nem érek oda a tervezett időpontra, és ettől a tulajdonságomtól megőrülök”

Megkérdeztem azt is az ismerőseimtől, hogy aki gyakran késik, hogyan viszonyul ehhez a szokásához. Jól látszott, hogy a legtöbbször nem kivagyiságból késnek, hanem más okok lehetnek mögötte, de a miértek valódi gyökere sok esetben homályba vész. Néhány idézet notórius későktől:

• „Én krónikus késő vagyok, fogalmam sincs, miért, de valószínűleg valami tudatalatti dolog lehet.”
• „Késős vagyok, szinte soha nem érek oda a tervezett időpontra, állandóan rohanok, és ettől a tulajdonságomtól megőrülök.”
• „Nekem késési hajlamom van, ami azt jelenti, hogy tudatosság nélkül, normál állapotban késni szoktam. Bár ez erősen függ az esemény fontosságától: munkánál, megbeszélésnél, előre foglalt időpontnál kb. soha, baráti találkozásoknál viszont gyakrabban késem.”
• „Én az vagyok, aki azután indul el, amikor már ott kéne lennie, és mégis mindig reménykedik, hogy odaér […] ma is elkéstem, és utálom magam emiatt.”

Felmerül a kérdés: ha a notórius késők sok esetben megőrülnek a saját késéseiktől, akkor mégis miért csinálják?

Időérzékelési eltérések, de önszabotázs is lehet

„Nagyon sokféle oka lehet a késésnek, és a notórius késésnek is – mondja Karner Orsolya pszichológus, az ELTE adjunktusa. – Pszichoanalitikus irányzatok a korai gyerekkori tapasztalatokkal és ebből fakadó önromboló tendenciákkal (destrukciós ösztön), személyiségpszichológusok alacsony lelkiismeretesség vonással magyarázhatják ezt. Manapság az önszabotázs és a halogatás is gyakran alkalmazott magyarázóelvek, amik hátterében az értéktelenség érzése és a »nem vagyok szerethető« vagy »nem vagyok elég jó« élménye felsejlik – ezeket mintegy újra és újra bebizonyítja magának az érintett, önbeteljesítő jóslatként valóban idővel a környezetéből kiváltja az elvárt negatív reakciót.”

A Washington Post által idézett, a késés pszichológiai vizsgálatával foglalkozó amerikai szakértők szerint a munka területén gyakran késhet sok maximalista ember is, mert nem tudják addig befejezni a feladatot, amíg ők maguk nem elégedettek vele tökéletesen, ez viszont hosszabb időt vehet igénybe, mint amit korábban terveztek. De léteznek határidőfüggők is, akik egyszerűen élvezik az utolsó pillanatok izgalmát, ők sokszor csak nyomás alatt képesek igazán hatékonyan dolgozni. Az ilyen emberek számára az utolsó pillanatok krízishelyzete jelenti a motivációt.

Mint Karner Orsolya mondja, újabb kutatások személyiségszintű tulajdonságok helyett egyszerű kognitív különbségeket találtak a késés hátterében. „Egyes tudósok úgy vélik, az időérzékelésben egyéni eltérések vannak.” Az egyes emberek belső órája „lehet pontosabb, vagy kevésbé egzakt”.

A BBC egyik, notórius késést boncolgató anyagában például idéztek egy kutatást, amelyben a résztvevőket A típusú (ambiciózus, versengő) és B típusú (kreatív, gondolkodó, felfedező) emberekre osztották. Arra kérték őket, hogy óra nélkül ítéljék meg, mennyi idő alatt telik el egy perc. Az A típusú emberek úgy érezték, egy perc nagyjából 58 másodperc alatt telt el. A B típusú résztvevők viszont átlagosan 77 másodperc után érezték úgy, hogy eltelt egy perc.

Karner Orsolya szerint az is fontos tényező, hogy ki mennyire ellenőrizi a valódi időt (tehát nézi az órát) egy elmerült tevékenység közepette. Egy kutatás szerint nem meglepő módon a késésre hajlamosabbaknak sok esetben eszükbe sem jut az órára nézni, tehát ők még inkább ki voltak téve a „belső órájuk” (saját időérzékelésük) szeszélyeinek.

Úgy tűnik, hogy az időérzékelés tréningezhető, tanulható, erre utal az is, hogy az idősebbek a vizsgálatban kevésbé voltak befolyásolhatók a manipulált körülményekkel (zeneszámokat játszottak a feladatok végrehajtása közben, és az, hogy ugyanannyi idő alatt hány zeneszámot játszottak a háttérben, a fiatalokra sokkal nagyobb hatással volt, mint az idősebbekre).

Nagyon betáblázhatják magukat, és nem feltétlenül tudják felmérni, mennyi időt vesz igénybe egy feladat

Sok esetben a késések mögött az áll, hogy túlságosan betáblázzák magukat, többet terveznek be egy napba, mint ami reális, vagyis mindig úgy ítélik meg, hogy több program és teendő fér a napjukba, mint valójában – véli a pszichológus.

• Ilyenkor esetenként egy magas fokú optimizmus jellemzi őket: túl optimistán tervezik meg a napjaikat, kevesebb (irreálisan kevés) időt terveznek 1-1 feladatra, mint amennyi valójában szükséges, és emellett a legjobb forgatókönyv szerint gondolkoznak, amiben nincsenek fennakadások – miközben a való életben meg gyakran vannak. Ha ehhez jön még az, hogy valaki extrovertált, és szeret beszélgetni, akkor végképp kódolva van a késés.
• A túlságosan sok feladat betervezése mögött ugyanakkor meghúzódhat az is, hogy az illető nem tud nemet mondani – nem tudja tartani a határait másokkal, fél, hogy megbánt valakit. Esetleg a FOMO jelenség lesz úrrá rajta: fél, hogy kimarad valamiből. Ez sokkal inkább szól a szorongásról és aggodalomról, félelmekről, mint egy optimista, élénk és nyitott élménykereső attitűdről.
• Látjuk tehát, hogy még a túltervezés mögött is többféle, egymással szinte ellentétes előjelű érzés és hozzáállás húzódhat meg. De az is leszögezhető, hogy a vázolt esetekben az idő strukturálásával van baj, és a gyakori késés nem egy szándékos magatartásforma, és nem is a nemtörődömség okozza, hanem egyszerűen nem tudják felmérni, mennyi időt vesz fel egy-egy feladat, és nem veszik számításba az olyan előre nem látható, váratlan hátráltató tényezőket, mint amilyen a rossz időjárás, lassabb ügyintézés vagy kiszolgálás az étteremben, esetleg egy kimaradt buszjárat.
• Vannak pszichológusok, akik arra vezetik vissza a késést, hogy valaki annyira elmélyül a tevékenységeiben (Csíkszentmihályi: flow-jelenség), hogy szinte beszippantja, megszűnik a valóság számára, és egész egyszerűen nem veszi észre az idő múlását.

A késéssel kapcsolatban meg kell említeni a figyelemzavarokat (például ADHD és ADD) is, amelyek alapvető jellemzője, hogy nehézséget okoz a feladatok megszervezése, és az érintett a napi tevékenységekben gyakran feledékeny, szétszórt. Az ADHD az idegrendszer fejlődési zavara, amely egyebek mellett a figyelmi fókusz fenntartása/váltása, illetve a végrehajtó funkciók (tervezés, priorizálás, időstrukturálás stb.) zavarával jár. Tehát ha valaki érintett ezekben az állapotokban, akkor borítékolható a késés – szándékosságról persze végképp nem beszélhetünk ebben az esetben.

De nem minden ADHD, ami annak látszik. Attól még, mert valaki olyan mértékben halogat, rendetlen vagy nagyon aktív, hogy ez akadályozza az önálló életvezetésben, még nem biztos, hogy ADHD-ja van, lehet, hogy „csak” szorong, bipoláris, vagy depressziós, személyiségzavara vagy alvászavara van.

Persze vannak esetek, amikor tényleg a nemtörődömségre vezethető vissza

Az időgazdálkodás terén a kulturális különbségekről sem érdemes megfeledkezni, Latin-Amerika vagy a mediterrán térség egész máshogy áll az időkezeléshez, mint, mondjuk, Észak- és Nyugat-Európa.

És természetesen vannak olyan esetek is, amikor valóban nemtörődömségről van szó és a kényelem szeretetéről: „Inkább várjon a másik, nekem drága az időm, én nem szeretek várni.” Ez már egy önző, akár narcisztikus beütésű viselkedés.

De túlzott leegyszerűsítés tehát az a pszichologizáló humoros tipizálás, hogy „aki pontos, az kényszeres, aki korábban érkezik, az szorong, aki késik, az narcisztikus”

– hangsúlyozza Karner Orsolya.

Mit lehet tenni?

Sokféle oka lehet annak, hogy miért késünk rendszeresen, és ennek megfelelően mindegyiknek más a kezelési módja. De azért van pár dolog, ami talán mindegyikre jó lehet.

Osszuk meg az érzésünket a késéssel kapcsolatban, azt, hogy bennünk mit okoz, hogyan hat ránk. Karner Orsolya szerint ezt érdemes „én-üzenet” formájában megtenni, ezekkel az elemekkel:

1. a közlő saját érzelmeinek megfogalmazása az eset kapcsán (lehetőleg minősítés, vádaskodás nélkül);
2. a szóvá tett történés, viselkedés megfogalmazása (tárgyszerűen);
3. indoklás, belátható következmény, közvetlen hatás.

Egy példa erre: „Nagyon rosszul érzem magam és fáj nekem (1), amikor késel (2), mert azt érzem, hogy nem vagyok fontos (3).”

Ezenkívül beszélgessünk a notórius késővel arról, hogy mi lehet a késése mögött. Kérdezzük meg, hogy kerül újra és újra ebbe a helyzetbe. Hogy érzi magát ettől, mennyire zavarja ez? Mennyire érzi úgy, hogy kontrollálni, szabályozni tudja a késést? Mennyire érzi zavarónak a késések mértékét és hatását az életére? Amennyiben zavarja, akkor bátorítsuk arra, hogy foglalkozzon a témával, szakember segítségével, vagy akár önsegítő módon.

Van olyan szakértő, aki azt javasolja az eseményekről későknek, hogy kezdjenek el úgy hamarabb odaérni az időpontokra, hogy tegyék élvezetessé a várakozást. Egy jó magazin, egy könyv, vagy egy szuper játék a telefonon nagy segítség lehet.

Egyébként a saját példámból tudom, hogy egy notórius későnek tényleg tud mámoros érzés lenni, ha előbb ér oda valahová. Sokkal elegánsabbnak, nagyvonalúbbnak, profibbnak érzem magam olyankor. Tényleg érdemes megpróbálni, sokkal jobb ez, mint az utolsó utáni pillanatokban otthon meztelenül rohangálva keresgélni az elinduláshoz szükséges cuccainkat, és szétidegeskedni magunkat.