Nyomasztó menedék az otthon, ha bele vagyunk zárva
2023. február 22. – 23:11
Három magyar női képzőművész a karantén élményéből indult ki, amikor hétköznapi használati tárgyakat transzformált műalkotássá, hol groteszk, hol misztikus formában: penészdísz lepi be a bútorokat, paplan válik eggyé gyerekfotóval, a tárcsázós telefonból pedig elszáradt növény sarjad ki. Az alkotók arra keresték a választ, hogyan alakította át a bezártság az életvilágunkat, és hogyan befolyásolta az otthonhoz való viszonyunkat.
A karanténtárgyak és -terek témáját és a Deák Erika Galéria Átmeneti tárgyak, átmeneti tájak című kiállítását Dúll Andreával, a környezetpszichológia legfontosabb hazai alakjával, az ELTE PPK Ember-Környezet Tranzakció Intézet vezetőjével jártuk körbe. Ez az a transzdiszciplináris tudományterület ugyanis, amely a fizikai környezet és az emberi viselkedés kölcsönös kapcsolatát vizsgálja, és abból a gondolatból indul ki, hogy a fizikai környezet az ember egyenrangú társa. A kiállítást is a környezetpszichológus nyitotta meg, ami mutatja, hogy a művészet és a tudomány között is teremthető átmeneti tér.
Penészminta és a Covid-paradoxon
A pandémia emberi pszichére és viselkedésre való hatását számos tudományterület, így a környezetpszichológia is kutatja jelenleg, és a határozott eredményekre még várni kell ugyan, Dúll Andrea szerint az biztosan kijelenthető, hogy az emberiség ősi mintázatai nem változnak meg egykönnyen, azaz néhány kivételes év nem ír felül több ezer éves mintákat. A bezártság egyéni megélései is épp annyira változatosak lehettek, mint a kiállítás egyik látványos munkájának lehetséges asszociációi. Kortmann Járay Katalin Pihenő című alkotása a penészmintát ötvözi a polgári enteriőrrel, és hogy ez az idő szörnyű múlását, egy megromlott kapcsolatot vagy egy karanténlakás teljes amortizálódását jelképezi, azt a látogató döntheti el. Mi mindenesetre kifejezetten szépnek találtuk.
A Covid egy különös paradoxont is előhozott: az otthon alapesetben a biztonságos menedéket jelenti, a vírushelyzet rosszabb hónapjaiban viszont sokaknak ez a menedék nyomasztó, szorongást keltő jelleget öltött. Dúll Andrea szerint
éppen amiatt szeretjük annyira az otthonunkat, mert a legteljesebb autonómia- és szabadságélményt élhetjük meg benne
– az otthon egyszerre jelenti a szabad elmenés és mindig visszatérés lehetőségét. Ennek működését egy anyai példával szemlélteti a szakember: „Az anyánk közelsége kezdetben alapszükségletünk, majd egyre messzebb tudunk távolodni tőle, mégis mindig vissza-visszajárunk érzelmi feltöltődésért. A vírushelyzet idején viszont sem az elmenés, sem a hazaérkezés nem tudott rendesen megvalósulni, ami rendkívül frusztráló volt.”
Létállapotok a kintből a bentbe
Közben a kiállítás címét is tisztázzuk, Dúll Andrea elmondja, az átmeneti tárgyak a pszichológiában azokat az eszközöket jelentik, amelyek a gyerek és az anya szoros viszonyát tükrözik, mintegy helyettesítik az anyát annak átmeneti hiányában: egy plüssállat érintése vagy illata felidézi a gyerekben az édesanyja alakját, így könnyebben küzd meg a hiányában fellépő feszültséggel. Felnőttként az átmeneti tárgyak értelmezhetők egyfajta helyettesítőként is, mint mikor egy tengerparti nyaralásról hozott szuvenírt beviszünk egy stresszes vizsgára, hátha az segít megidézni az ott átélt lelkiállapotot.
Szinte észrevétlenül hatnak ránk az átmeneti terek is, amikor egyik stációból érünk egy másikba, ilyenek a folyosók vagy az épületek ajtajai. „Az utcáról belépve egy belső térbe, az ajtó közelében már kezdenek átcsatornázódni az érzéseink egy másik létállapotba, a kintből a bent felé. Mert ahogy a hétköznapi bölcsesség mondja: az ember másképpen van bent egy térben, mint a téren kívül, ezért is van szükség például az átmenetet jelképező előszobára, előcsarnokra a kint és a bent között” – magyarázza a szakember.
Az otthon a legintenzívebb partner a térrel való kölcsönhatásban
A környezetpszichológus azt is hangsúlyozza, saját otthonélménye mindenkinek, még a hajléktalan embernek is van, de az otthonképünket eleve meghatározza az, hogy milyen kulturális környezetbe születünk, ami így alapvetően más például egy busman, egy amerikai vagy egy japán polgár esetében. Erre rakódnak aztán még a saját identitásállapotaink, amiket leképezünk az otthonunk kialakításában is, a lokáció megválasztásától a tárgyi berendezésig. Az otthonunk ugyanis az egyik alapvető identitásképző forrásunk, Dúll Andrea szerint pedig környezetpszichológiai megközelítésben ez korántsem egyirányú.
„Az otthon tere és a benne élő ember állandó kölcsönhatásban áll egymással. A környezeti hatásokat hajlamosak vagyunk leegyszerűsíteni a tér méretére vagy a falszínre, pedig rengeteg látens réteg hat ránk, gyakran tudattalanul. Amikor a házibuli egy pontján mindenki a konyhában landol, és jobb beszélgetések alakulnak ki, mint előtte a nappaliban, az még akkor sem független a tértől, ha közben nem is arra figyelünk – fogalmaz a szakember, és erre szintén létezik evolúciós magyarázat. – A túlélésünkhöz kellett, hogy az embertársainkra jobban figyeljünk, mint a kanapéra, mert utóbbi nem ad enni nekünk.” A nem tudatosuló környezeti hatások jellemzően azonban legalább olyan fontosak, mint a személyes történések, csak nem kerülnek a tudatos figyelem fókuszába. Kutatások bizonyítják azt is, hogy ha egy beszélgetés közben az asztalon hagyják a mobiltelefonokat, a partnerek rosszabb minőségűnek érzik a beszélgetést, még akkor is, ha be sem volt kapcsolva a mobil.
„Egyszerűen jólesik figyelni egymásra, és ezt nem írta felül sem a technológia, sem a járvány.”
Az otthonunk a legintenzívebb partner a térrel való kölcsönhatásban, és nemcsak azért, mert ott töltjük a legtöbb időt és ott csináljuk a legtöbb fajta tevékenységet, hanem mert ez az a tér, amely a leginkább személyre szabható, akár a legelemibb szinten: „bármikor beverhetünk a falba egy szöget”. A lakásunkat, házunkat általában nem is szívesen cserélgetjük (még ha módunk is van rá), amiben fontos szerepet játszanak a minket odakötő jó és rossz emlékek: itt született a gyerekünk, itt veszekedtünk éveken át a partnerünkkel. „Hasonlóan komplex tehát a viszonyunk az otthoni tereinkkel, mint az emberekkel” – mondja a környezetpszichológus.
Home sweet home, női módra
Az otthon és a háztartás a feminista diskurzusban is meghatározó fogalmak, és nyilván nem véletlen, hogy éppen három női alkotó nyúlt ehhez a témához. Medreczky Karina pongyolája, paplanja és falvédője kifejezetten egy matriarchális család képét rajzolja ki. Dúll Andrea azt mondja, a nyugati kultúra az otthonosság „home sweet home” jellegét a nőkkel kapcsolja össze, vagyis az otthon – mélylélektani értelemben – eredendően női tér, amit tisztán tartani, alakítgatni, élettel megtölteni is a nő dolga.
„A kislányok, később nők otthoni szerepeinek egy része jól illeszkedik a nők környezetpszichológiai készségeihez, amelyek útján a tereket személyre szabják, azaz perszonalizálják.
A nők a nyugatias kultúrákban szívesen teszik ki az érzelmeket a térbe: a számukra fontos személyek fotóit, emléktárgyakat, növényeket, illatokat
– azaz az érzelmekre ható komponenseket. A férfiak ugyanakkor jellemzően a presztízshez köthetőket helyezik előtérbe: sportsikereket, okleveleket. Ezzel együtt a férfiak tere sokkal inkább a külső szféra, vagy ahogy építészetileg és pszichológiai értelemben is hívjuk, a homlokzat: tetőjavítás, fűnyírás. A nőké – pszichológiai értelemben – a szívvel teli belső tér. Ez a »munkamegosztás« persze sok érzelemmel, dinamikával telített, amit a kiállítás is tükröz.”
Átmeneti tárgyak, átmeneti tájak, Deák Erika Galéria, Budapest, kurátor: Maj Ajna, kiállító művészek: Gink Sára, Kortmann Járay Katalin, Mendreczky Karina
A kiállítók közül Mendreczky Karinának és Kortmann Járay Katalinnak február 22-én közös kiállítása nyílik a bécsi Museums Quartier Q21 kiállítóterében. A május elejéig megtekinthető Oasis (Oázis) című tárlaton a Deák Erika Galériában bemutatott művek helyspecifikus átiratai mellett új munkákkal is találkozhatnak a látogatók.
