„Egy kémfilmbe illő sztori” – a két megfigyelt direkt36-os újságíró beszámolója

Panyi Szabolcs története

Azokban az időkben kezdtem el úgy érezni, hogy a dolgok talán rossz irányba mennek Magyarországon, amikor 2015-ben az egyik legközelebbi barátom és újságíró kollégám félrehívott, hogy elmondja: az egyik magyar titkosszolgálat hónapokon keresztül próbált terhelő információkat gyűjteni róla, hátha így együttműködésre tudják kényszeríteni és rá tudják venni, hogy fedje fel az informátorait. Mind a módszerek, mind a motivációk az 1989 előtti Magyarországra emlékeztettek.

Nem sokkal korábban történt, hogy az Orbán-kormány támogatottsága épp bezuhant, egymást követték a sok tízezres tüntetések, az Egyesült Államok pedig korrupció miatt szankciókkal sújtott magyar kormányzati tisztviselőket. Több kormányzati forrás állítása szerint Orbán Viktor miniszterelnök környezetében ekkor meg voltak róla sokan győződve, hogy minden mindennel összefügg: hogy az amerikai hírszerzés, a CIA kottájából játszanak magyar ellenzéki politikusok, kormánykritikus aktivisták, sőt még egyes újságírók is. Főként azok, akik az Orbán-kormány korrupciós ügyeiről és egyre Kreml-barátibb politikájáról, az egyre súlyosabb magyarországi orosz kémaktivitásról írnak.

Ezért került célkeresztbe a kollégám is, akinek zsarolói azonban teljesen elszámították magukat. Ő ugyanis semennyire nem volt hajlandó engedni a nyomásgyakorlásnak. Bátorságának és leleményességének köszönhetően azonban nem csak az ellene kitervelt konkrét akció végződött kudarccal. Több, a nemzetbiztonsági világban jártas forrásom szerint egyértelműen emiatt van az is, hogy a magyar szolgálatok azóta már nem mernek hasonlóan brutális és szovjet eszközökhöz nyúlni – legalábbis újságírók esetében. Hálával vegyes bűntudatot érzek, amiért a barátom meghurcoltatása kellett hozzá, hogy én és más magyar újságírók az elmúlt években relatív biztonságban dolgozhassunk.

Az azóta eltelt több mint fél évtizedben szinte csak nemzetbiztonsági vonatkozású sztorikról írtam – kémügyekről, fegyverbizniszekről vagy éppen magas szintű diplomáciai alkukról az Egyesült Államokkal, Oroszországgal, Kínával –, így bár némi paranoiával máig küszködöm, de volt időm megérteni ezt a világot és hozzászokni a sajátos légköréhez. Hogy az Orbán-párti médiában engem is visszatérően hol a CIA, hol Soros György ügynökének neveztek, sosem érintett meg különösebben. Azt pedig elfogadtam és beáraztam, hogy a kommunikációmat a magyar állam megfigyelheti, főleg, mert több alkalommal kaptam a potenciális lehallgatásomról szóló, segítő szándékú figyelmeztetést.

2021 tavaszán Frederik Obermaier, a német Süddeutsche Zeitung oknyomozó újságírója titokzatoskodva elkérte a főnökömtől, Pethő Andrástól a telefonszámomat, majd még egy másik magyar újságíróét is. Nem sokkal később Frederik és kollégája, Bastian Obermayer

egy biztonságos kommunikációs csatorna felállítására kértek minket, illetve arra, hogy az Amnesty International technikai csapata hadd vizsgálja meg a telefonomat. Eddigre már nem volt nehéz összerakni, miről lehet szó.

Az Amnesty technikai elemzése szerint 2019. április elejétől az év októberének végéig, több mint fél éven keresztül egy kémfegyver nyomai mutathatók ki a telefonomon. Miután sikerült tisztázni, hogy az elmúlt másfél évben a készülékemhez ilyen módon viszont már biztosan nem fértek hozzá, igazából még nyugodtabb is lettem. Hosszú évek vissza-visszatérő paranoiáját semmi sem tudja úgy kezelni, mint a bizonyosság. A telefonomon ráadásul az Amnesty mellett a kanadai Citizen Lab is elvégzett egy második, független elemzést, ami azonos eredményt hozott ki.

Nem sokkal később Bastian, Frederik és az egész nyomozást koordináló párizsi Forbidden Stories egyik újságírója, Arthur Bouvart Budapestre érkeztek, hogy személyesen árulják el a részleteket. Egy belvárosi hotel szobájában találkoztunk, ahol a könyökpacsik és a fürdőszobában elvégzett gyors koronavírusteszt után először tudtam meg részleteket a Magyarországot is érintő tömeges megfigyelésről és annak célpontjairól.

A tény, hogy én is köztük voltam, és hogy gyakorlatilag bármihez hozzáférhettek a telefonom segítségével, egyszerre volt felháborító és megalázó, de azért valahol büszkeséggel is eltöltött. Míg az Orbán-kormány a hivatalos újságírói megkereséseimet szinte soha nem méltatja még csak válaszra sem, erre most csak kiderült, hogy végső soron azért mégis értékelik a munkámat, még ha ilyen sajátos módon fejezik is ki az érdeklődésüket.

A hotelszobában röviden átbeszéltük, hogy mivel foglalkoztam a megfigyelésem több mint fél éve alatt. Például hogy írtam cikkeket az orosz vezetésű Nemzetközi Beruházási Bankról, dolgoztam a Budapesten lekapcsolt két orosz fegyverkereskedő sztorijának folytatásán, vagy éppen hogy amerikai–magyar fegyerbizniszek részletei után nyomoztam. Frederikéket viszont láthatóan az is érdekelte, hogy a keményebb, saját értesüléseken alapuló cikkek mellett egy mesélősebb, elemzősebb történetet is írtam Magyarország és Izrael, Orbán Viktor és Benjámin Netanjahu egyre szorosabb szövetségéről.

A következő napokban aztán persze az is kiderült, hogy a kémfegyver neve Pegasus, amit az izraeli NSO Group árul kizárólag kormányzati felhasználóknak, és ezt mindig az izraeli védelmi minisztérium jóváhagyásával teszi. Számos zsidó származású magyarhoz hasonlóan számomra is mindig egy kicsit többet jelentett Izrael állam, mint egyet a rengeteg külföldi ország közül, ahol még sosem jártam. A családi emlékezet szerint ráadásul nagymamám testvére Auschwitzot túlélve Izraelbe vándorolt ki, ahol katonának állt, majd nem sokkal később el is esett az első arab–izraeli háborúban. Nyilván butaság és semmi valódi jelentősége nincsen, de valószínűleg máshogy élném meg, ha az derült volna ki, hogy a megfigyelésemhez, mondjuk, az orosz vagy a kínai állam asszisztál.

A Süddeutsche Zeitung újságírói a Direkt36-ot, Andrást és engem felkértek rá, hogy szálljunk be a projektbe, segítsünk beazonosítani telefonszámok alapján a Pegasus hazai célpontjait, és tárjuk fel, kik, miért és mennyire jogszerűen használják a világ egyik legfejlettebb kiberfegyverét Magyarországon. A nemzetközi partnereink ragaszkodtak hozzá, hogy a kutatásban én is vegyek részt személyesen. Ezért állt elő az a rendhagyó felállás, hogy részben saját magam után nyomozok, és magamról írok cikket. Őszintén szólva a megfigyelésem tényénél igazából sokkal jobban bántana az, ha emiatt újságíróként még le is maradtam volna egy ilyen kaliberű sztoriról, a rendszerváltás utáni demokratikus Magyarország egyik legsúlyosabb visszaélésének feltárásáról.

Így hát hozzáláttunk a munkához, ám jött is rögtön az első meglepetés: amikor sikerült beazonosítanunk az első, addig ismeretlen telefonszámot, kiderült, hogy ő is a Direkt36 munkatársa. A helyzet abszurditását pedig csak fokozta, hogy pont Szabó András asztalánál ültünk le, és végig előttünk hevertek a névjegykártyái a célba vett mobilszámával.

Szabó András története

Egy szokatlan telefonhívást kaptam április közepén. Panyi Szabolcs kollégám azzal hívott fel, hogy szeretne velem még aznap személyesen beszélni. Ez önmagában nem lett volna furcsa, az viszont merőben szokatlan volt, hogy Szabolcs a többszöri faggatózásomra sem árulta el, miről van szó, pedig egy olyan biztonságos csatornán beszélgettünk, amelyen keresztül korábban számos érzékeny témát is kiveséztünk már. Ez felkeltette a kíváncsiságomat, és az esti találkozóig azon ötöltem, mi lehet az a téma, ami ilyen mértékű titkolózásra késztette Szabolcsot.

Aztán amikor este hat 6-kor megérkeztem a szerkesztőségi irodánkba, még rejtélyesebbé vált az egész szituáció. Szabolcs és a másik jelen lévő kollégám, Pethő András megkértek, hogy kapcsoljam ki a telefonomat, és mindössze annyit közöltek: „várunk valakire”. Azt gondoltam, a titkolózás oka valószínűleg az lehet, hogy egy fontosabb forrás érkezik majd, feltehetően valamilyen kormányzati kötődéssel.

Ehelyett meglepő módon egy francia oknyomozó újságíró toppant be, aki egy rövidebb bemutatkozás után megkérdezte, hozzájárulok-e ahhoz, hogy kamerával rögzítse a szobában történteket. Miután igent mondtam, nem sokkal később újra kinyílt az irodánk ajtaja, és megjelent két másik újságíró is. Őket már nem kellett bemutatni, mivel több fotót is láttam róluk, tudtam, hogy a Panama Papers sztorinak köszönhetően világhírűvé váló két német újságíró, Bastian Obermayer és Frederik Obermaier áll előttem.

Ők újságírói körökben azóta valóságos szupersztároknak számítanak. Bár komoly filmrajongónak tartom magam, talán akkor sem lettem volna izgatottabb, ha olyan hollywoodi híreségekkel futok össze az utcán, mint például Adam Driver vagy Robert Pattinson. Az viszont kijózanítóan hatott, amikor kiderült, hogy most éppen egy olyan sztorin dolgoznak, aminek akaratom ellenére én magam is részese lettem.

Szabolcs ugyanis végre elkezdett beszélni, és egy kémfilmbe illő sztorival állt elő. Elmondta, hogy a telefonját feltörték, méghozzá feltehetően valamelyik titkosszolgálat. A Bastian és Frederik vezette nemzetközi újságírói csapat vizsgálata alapján pedig úgy tűnik, hogy ugyanezek az ismeretlenek az én telefonomba is behatoltak.

Hihetetlenkedve fogadtam a hallottakat. Először is nem értettem, hogyan válhattam célponttá, hiszen bár írtam olyan fontos sztorikat, amelyekre büszke vagyok, kívülről nem látszott, hogy az alapjaiban megrengette volna azoknak a pozícióit, akikről a cikkem szóltak. Aztán azon kezdtem el agyalni, hogy a hekkerek a telefonom talált adatok révén mit tudhattak meg rólam. Vajon a forrásaimra voltak kíváncsiak? Vajon ők bajba kerültek?

De azt sem értettem, hogy történhetett meg mindez, hiszen a Direkt36-nál eléggé ügyelünk a biztonságra. Egymás között például nem telefonon vagy cseten kommunikálunk, hanem egy Signal nevű applikációt használunk, amelyet elvileg nem lehet feltörni. A telefonomat és a laptopomat jelkóddal, jelszóval védem. Az emailfiókjaimhoz, a közösségi médiás oldalaimhoz kétlépcsős azonosítót használok. A jelszavaimat pedig az alapján választom meg, amit újságíróknak tartott biztonságról szóló workshopokon hallottam. De ezúttal ez az óvatosság sem volt elég, a hekkerek a telefonom gyárilag meglévő biztonsági réseit használták ki, hogy hozzáférjenek az adataimhoz.

A német újságírók ott helyben, miután tüzetesen átvizsgálták a készülékemet, azt is meg tudták mondani, hogy az iPhone-omba két alkalommal törtek be: 2019. június 13-án és 2019. szeptember 24-én. Ezután arra voltak kíváncsiak, fel tudom-e idézni, hogy a két dátum előtt mi olyat csináltam, ami felkelthette a hekkerek figyelmét.

Egy gyors keresés után hamar kiderült, hogy a júniusi időpont előtt három héttel korábban jelent meg egy cikkem, amely arról szólt, hogy Rogán Antal, Orbán Viktor kabinetfőnöke egy drága és trükkös megoldással bérelt luxusautókat éveken keresztül annak érdekében, hogy a neve rejtve tudjon maradni. Ehhez a sztorihoz bizalmas információkat tartalmazó belső dokumentumokat is felhasználtam. A másik betörés pedig két héttel azután történt, hogy megjelent az egyik legnagyobb ellenzéki pártnak számító DK egyik politikusának, Oláh Lajosnak a kormányzati kapcsolatát boncolgató cikkem. Ez persze nem jelenti azt, hogy nekik vagy ezeknek a cikkeknek bármi közük lett volna a megfigyelésemhez.

Később András kollégámnak feltűnt az is, hogy

a két dátum gyanúsan közel volt azokhoz az időpontokhoz is, amikor munkaügyben külföldre utaztam.

2019. június 15-én, vagyis két nappal a telefonom feltörése után indultam az USA-ba, hogy részt vegyek egy kéthetes, IVLP nevű programban, amelynek témája az volt, hogy milyen eszközökkel érdemes fellépni a propagandával, dezinformációval szemben. 2019 szeptemberében pedig néhány nappal az újabb betörés után tértem vissza Varsóból, ahol egy sajtószabadságról szóló konferencián vettem részt.

A kérdéseim többségére a mai napig nem kaptam választ, így azt sem tudom, hogy kinek dolgoztak a hekkerek, és miért figyeltek fel rám. A megválaszolatlan kérdések mellett az is nehezítette az egész szituáció feldolgozását, hogy a teremben lévő újságírókon kívül mással nem beszélhettem a történtekről. Ekkor ugyanis még javában folyt a nemzetközi újságírócsapat nyomozása, amit nem akartam veszélybe sodorni. A találkozó után a gondolataimat úgy próbáltam rendezni, hogy miután hazabicikliztem, otthon levettem a polcról Bastian és Frederik Panama Papers című könyvét, és elkezdtem olvasni.