Befutott a budapesti gyors Belgrádba: Vučić és Orbán vereségének okai

A történelem ritkán ismétli önmagát fél éven belül ennyire látványosan. Az örömmámorban úszó szerb és magyar fiatalokról (és idősekről) szóló képek, videók szinte csak a dátumban, a helyszínben és a zászlók színében különböznek: ugyanazok az érzések, ugyanaz az élmény. A dalok is kísértetiesen hasonlítanak, a fő üzenetük az, hogy „vége van”. Mindkét esetben egy több mint évtizede tartó egyszemélyi, autokratikus hatalom ért véget, a rendszer és a vezető együtt buktak, minden korábbinál nagyobb társadalmi összefogás, részvétel eredményeképpen.

A korábban nagyvárosokba beszorult ellenzék „kiáradt” vidéken is. Végül, a részvételi szintet és az eufóriát fokozták a téves várakozások is: a társadalom szinte egésze szoros küzdelemre és a vereséget el nem ismerő hatalomra számított, még a változást akarók közül is sokan kételkedtek a saját oldaluk sikerében. Pedig mindkét országban készültek független és pontos közvélemény-kutatások, ám azok hangját sokszor elnyomták a kormányzati nyomásra készített és formált felmérések. Az eredmény az ország történetének egyik legnagyobb elitcseréje, a parlamenti képviselők elsöprő többsége új lesz.

Természetesen voltak különbségek is: az Orbán-rendszer kevés, de jelentős kivételtől eltekintve alapvetően erőszakmentes volt, ami Aleksandar Vučić rendszeréről egyáltalán nem volt elmondható (ha a két ország történetéből indulunk ki, akkor nem meglepő ez a mintázat). A párt és az állam összefonódása mindkét országra jellemző volt, de Szerbiára még jobban. Ettől még az Orbán-rendszerrel szembeni elégedetlenség és düh nem volt kisebb, mint a szerb esetben.

Ideológiai értelemben a két párt hasonló, de nem teljesen ugyanolyan. Mindkettő nacionalista, bevándorlásellenes, euroszkeptikus, de az EU-val sokáig opportunistán együttműködő és oroszbarát volt, aki külföldi ügynöknek bélyegezte az ellenfelét. De Vučić baloldali értékeket is felvállalt – a Fidesz esetében nehéz elképzelni, hogy Haladónak hívják a pártjukat –, míg Orbán, különösen a kormányzása vége felé, már a szélsőjobbra tolódott.

Ahogy láthatjuk tehát, sokkal több a hasonlóság, mint a különbség. Ám a kérdés ugyanaz: miért? Miért vesztett Orbán és Vučić? Miért most? Miért ennyire? Miért volt sikeresebb a Tisza és az Egyetemista Lista, mint a korábbi ellenzéki pártok? Egy nagyon hasonló, de mégsem ugyanolyan esettel összehasonlítva talán mi, magyarok saját magunkat is jobban megértjük.

A kérdések megválaszolásához hét feltételezést (hipotézist) vizsgálunk meg egyesével, a végén pedig összegezzük, hogy a sok lehetséges ok közül melyek a fontosabbak, és melyek a kevésbé fontosak vagy egyenesen hamisak.

Az első hipotézis arra vonatkozik, hogy a társadalom maga, az emberek igényei és nézetei megváltoztak-e. Ezt keresleti oldalnak hívják a szakirodalomban. Ha azt látnánk, hogy mindkét országban liberálisabbak, például toleránsabbak, kisebbségekkel elfogadóbbak, Európa-pártibbak, kevésbé nacionalisták, kevésbé bevándorlásellenesek voltak a választók, mint korábban, akkor ez teljesülne. Azonban egyrészt ez csak kis mértékben igaz még Magyarországon is, Szerbiában pedig a kevesebb nyilvános kutatás miatt eleve nehezebb lenne ilyen megállapításokat tenni hosszabb távú folyamatokról, azonban azok is inkább arra mutatnak, hogy nem egy egyértelmű, általános liberális fordulat söpörte el Vučić rendszerét. A demokratikus jogok támogatása mellett a tekintélyelvű, hagyománytisztelő és szuverenista nézetek is erősek az országban. A demokratikus változás igénye tehát együtt járhat konzervatív vagy nacionalista meggyőződésekkel. Az ellenzéki mozgósítás sikerét ezért nem lehet elsősorban a társadalom liberalizálódásával azonosítani.

A választóközönség természetes demográfiai cserélődése kétségkívül kedvezett a fiatalok között nagyon népszerű ellenzéknek és ennek biztosan van ideológiai vetülete is, és ártott az idősek közt erős kormánypártoknak, de azért sem szabad ezt túldimenzionálni, mert mindkét ellenzék behatolt a kormány ideológiai törzsterületére.

A második hipotézis éppen az ellenzékváltásra vonatkozik: e szerint a feltételezés szerint az Egyetemista Lista és a Tisza jobb és erősebb ellenzék volt. A kormányoldallal való fontos egyetértések – például a bevándorlás kérdésében, vagy a nacionalizmusban és a nemzeti zászló „visszavételében” itthon, és Koszovó kérdésében Szerbiában – biztosították, hogy korábbi Orbán- és Vučić-szavazókat is meg tudjanak szólítani. Erre a korábbi ellenzéki pártok kevés kivételtől eltekintve kísérletet sem tettek. Szintén az első hipotézis ellen és a második mellett szól, hogy az ellenzéki mozgalmak jelentős részben ideológiamentesek voltak, kerülték a megosztó témákat, ami ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy egy táborba terelhessenek nagyon különböző embereket. A Tisza és az Egyetemista Lista fő üzenete és leggyakoribb skandálása is magával a győzelemmel, és nem konkrét szakpolitikai-ideológiai követeléssel volt kapcsolatos.

Másrészt a két új politikai erő megértette, hogy az ellenzéki tömeg a rendszerrel, és nem a rendszer szakpolitikai döntéseivel kritikus elsősorban. Ezért mindketten rendszerellenes erőként, rendszerellenes cselekvésekkel (menetek, tüntetések, az ellenoldal delegitimálása) hívták fel magukra a figyelmet. Ezekkel persze a korábbi ellenzéki pártok is próbálkoztak, de sokszor észrevétlenül mégis belesimultak a rendszerbe. Ilyen volt a tusványosi részvétel, parlamenti munka, időközi választáson való indulás, szakpolitikai viták.

Végül, az Egyetemista Lista és a Tisza azért is tudta a rendszerellenes érzéseket meglovagolni és felerősíteni, mert újak voltak, ellentétben a választók szemében kompromittálódott korábbi ellenzéki pártokkal. Ez Magyar Péter esetében némiképp paradox módon igaz, mert az ő Fidesz-kritikáját sok választó szerint pont az tette hitelessé, hogy ő belülről látta a rendszert, és mégis feladta ezt a pozíciót. A második hipotézist erősíti az is, hogy a térség sok más országában is új pártok és politikusok söprik ki a régieket, csak abban különböznek, hogy mennyire tartós a sikerük. Ilyen volt Szlovéniában Robert Golob pártja 2022-ben, Bulgáriában a Folytatjuk a Változást párt 2021-ben, Szlovákiában az OL’aNO 2020-ban, vagy Csehországban Babiš ANO-ja 2017-ben.

A sok közös vonás mellett volt egy nagyon jelentős különbség is a két kormányváltó erő között: a végletekig centralizált Tisza pont az ellentéte a bázisdemokratikus Egyetemista Listának. Ez tehát azt jelenti, hogy sokkal fontosabb az újdonság, a frissesség és a cselekvés módja, mint a pártszervezet felépítése.

A harmadik, szintén kínálati oldali hipotézis szerint nem az ellenzék felfrissülésén, hanem a kormányoldal elfáradásán múlt a fordulat. Ebben kétségkívül van igazság, például a Fidesz háborús félelmekre épülő kampánya 2022-ben sokkal sikeresebb és jobban megalapozott volt, mint 2026-ban.

Ugyanakkor a Szerb Haladó Párt (SNS) és a Fidesz 14, illetve 16 éves kormányzása már olyan hosszúra nyúlt, hogy rengeteg probléma, bűn, hiba gyülemlett fel, és ez végsőkig növelte az elégedetlenséget. Kétségtelen, hogy ritka a demokratikus Európában, és a világon is, hogy négy egymást követő választást is megnyer valaki. A miniszterelnök a legutóbbi 396 EU-s választásból csak 4 esetben tudott 16 évnél tovább hatalmon maradni, de 12 évnél tovább is csak 9-szer.

A hosszúra nyúlt hatalmi pozíció viszont jóval kevésbé számít kivételesnek a nem demokratikus rendszerekben: Belaruszban 32, Oroszországban 26, Azerbajdzsánban 23, Törökországban 12 éve van tényleges hatalmi csúcspozícióban a jelenlegi elnök – Vlagyimir Putyin volt miniszterelnök is ez időszak alatt –, Kazahsztánban pedig 18 évig volt elnök Nurszultan Nazarbajev. Magyarország és Szerbia politikai rendszere a két csoport között volt: hatalmas intézményi- és erőforráselőnye volt az állammal összefonódott pártnak, ám a közvetlen választási csalások és csaláskísérletek nem voltak olyan mértékűek, hogy gyökeresen átírjanak egy választási eredményt.

Összességében a hipotézist közepes erősségűnek értékelnénk: ha mindent ez magyarázna meg, akkor már 2022-ben is megbukhatott volna Vučić és Orbán, hiszen már akkor is a ritka hosszúságú mezőnyben voltak a legalábbis valamennyire versengő választásokat vizsgálva. Noha nem ez volt az írásunk kérdése, de azt is megmutatják a fenti számok, hogy mennyit számít a hatalom autoriter bebetonozása.

A negyedik hipotézis a gazdasági szavazásból indul ki: a választók a megélhetésük és az ország gazdasági teljesítménye alapján is megítélik a kormányt. Magyarországon egyértelműen alátámasztja ezt a magyarázatot a korábbi évek növekedését felváltó stagnálás, miközben az éves átlagos infláció 2023-ban 17,6 százalékra emelkedett. Mint azt egy korábbi elemzésünkben is bemutattuk, a drágulás olyan választókat is közvetlenül érintett, akik egyébként kevéssé követik a politikát, hiszen a bolti árakkal mindenki rendszeresen találkozik. Az infláció későbbi csökkenése nem az árak visszaesését, hanem a további drágulás lassulását jelentette, így az nem hozta automatikusan vissza a korábbi megélhetési biztonságot és kormányba vetett bizalmat. Az uniós források visszatartása mindeközben a gazdaság finanszírozása mellett a kormány elosztási mozgásterét is szűkítette. A gazdasági elégedetlenség tehát szinte az egész ciklusban gyengíthette a Fidesz pozícióját.

Szerbiában némileg kevésbé egyértelmű a gazdasági magyarázat. A GDP 2023 és 2025 között mindhárom évben érdemben növekedett, és a nettó reálkeresetek is konstans növekedést mutattak. Ettől még a szerb választókat is súlyosan érintette a korábbi infláció. Az árszint itt is tartósan megugrott, még ha enyhébb mértékben is, mint Magyarországon. A választók a pozitív gazdasági mutatók ellenére is érezhetik igazságtalannak a javak elosztását vagy korruptnak a hatalmat, amely vezethet az elégedetlenségükhöz. Összességében Magyarországon erősebb a gazdasági hipotézis magyarázó ereje, de Szerbiában is releváns. A megélhetési elégedetlenség mindkét esetben hozzájárulhatott a változás iránti igényhez, de önmagában nem magyarázza meg, miért éppen most és miért éppen ezek az ellenzéki erők tudtak ekkorát győzni.

Az ötödik hipotézis érvelése szerint a nehezebbé váló gazdasági helyzetet ráadásul az állampolgárok szerte a világon még a kelleténél is negatívabban látják a közösségi média és az algoritmusok miatt. Az egymásra rakódó válságok és a negativitás korában nem csoda, hogy egyre nehezebb dolguk van a hivatalban lévő kormányoknak: 2024-ben először fordult elő, hogy az egész világon, az összes választáson szavazatot vesztettek a kormánypártok, kivétel nélkül. Egyre inkább elegük van a választóknak. Noha a közösségi médiában gyorsan terjed az a kép, ahol Orbán mellé a párizsi teraszon odaülnek a világ többi „patrióta” vezetői, miután ők is vesztettek, ám valójában a bevándorlóellenes pártcsalád számos tagja erősödik – leginkább éppen azok, akik még sose voltak kormányon (Marine Le Pen, AfD).

A következő, hatodik hipotézis a megváltozott médiafogyasztási szokásokkal és mintázattal magyarázza a volt kormánypártok vereségét. Treisman és Guriev Spindiktátorok című könyvének érvelése abból indul ki, hogy a lakosság a médiafogyasztása miatt is szakadt ketté. Az átlagnál fiatalabb és tudatosabb választók hiába találják meg az interneten és a közösségi médiában a kormánykritikus forrásokat – a jellemzően idősebb, alacsonyabb végzettségű, politika iránt kevéssé érdeklődő választók a hagyományos médiából tájékozódnak elsősorban. Azaz az állam a televíziós csatornák és rádiók leuralásával és a közmédiával buborékban tudja tartani a kevésbé tájékozott választókat, amivel behozhatatlan előnyre tesz szert.

A 2010-es években ez valóban jellemző volt Magyarországra és Szerbiára, ám a 2020-as évekre, különösen az utóbbi évekre az idősebb korosztályban is elterjedt az online hírfogyasztás és különösen a közösségimédia-használat. Magyarországon erre a Fidesz a 2019-es, számára kudarcos önkormányzati választás után gyorsan reagált: állami forrásokat használva Európa-rekord hirdető lett a Facebookon és a YouTube-on, ráadásul az online portálok között is jelentős pozíciókat fogott – például az Index bekebelezésével –, a 2022-es kampányban a Facebookon fölénybe is tudott kerülni.

Ily módon Magyarország esetében nem az volt a perdöntő, hogy fokozódott a lakosság online hírfogyasztása, noha ez is kihívás volt a Fidesznek, hanem az, hogy az EP, majd a Meta és a Google döntése nyomán 2025 őszén a Facebookon és a YouTube-on jelentősen csökkent a politikai hirdetések száma. Ezzel a Fidesz elesett a leghatékonyabb fegyverétől, pont akkor, amikor a legtöbbet költött volna, ami óriási különbséget jelentett a 2022-es és a 2026-os kampány dinamikája között. Természetesen Magyar Péter elképesztő social mediás aktivitása és elérése is nagyban segített átbillenteni a mérleg nyelvét.

Szerbiában is egyre nehezebb volt a hagyományos média fölötti ellenőrzéssel uralni a nyilvánosságot. Bár az idősek körében továbbra is a televízió maradt a legfontosabb tájékozódási eszköz, ahol az országos kereskedelmi csatornák Vučić-közeli tulajdonosi köre és a közmédia biztosította a kormánypárti narratíva fölényét, a diákmozgalom szervezői az online felületeket a kormányzati szűrőket megkerülő tájékoztatásra és mozgósításra tudták használni.

A YouTube szerepe Szerbiában is látványosan megnőtt: egy 2026-os felmérés szerint a válaszadók 41 százaléka használja hírek elérésére a platformot, nyolc százalékponttal többen, mint akár csak egy évvel korábban, és a Facebook esetén ez az arány 50, az Instagram esetében 40 százalék volt. A magyar esettel szemben azonban Szerbiában nem állították le a politikai hirdetéseket 2025-ben, mivel a Meta és a Google intézkedése csak az Európai Unióra vonatkozott. Vučić pártja ezeken a platformokon is sokszorosan túlköltötte az ellenfeleit, állami erőforrások használatával. A Fideszhez képest viszont nagyon alacsony összeget költöttek.

Azonban még így is azt mutatja a szerb példa, hogy a közösségi média alternatív tájékozódási és szerveződési lehetőséget nyitott a televíziós nyilvánosságból kiszoruló szereplőknek. A hagyományos média ellenőrzése a korábbiakhoz képest már kevésbé volt elegendő a politikai verseny uralásához. A médiafogyasztás tehát tényleg átalakult valamelyest, de egyrészt ehhez azért részben alkalmazkodott a Fidesz és az SNS, másrészt az átalakulás önmagában csak bizonyos mértékig magyarázza Orbán és Vučić vereségét.

A hetedik hipotézis két kulcsfontosságú eseményből indul ki: Magyarországon a kegyelmi ügy, Szerbiában az újvidéki tragédia volt a kormányváltás alfája. A 2024. november 1-jén leszakadt vasútállomási előtető tizenhat ember életét követelte, és a tüntetők szemében a korrupció, az átláthatatlan állami beruházások és a kormányzati felelőtlenség jelképévé vált. Magyarországon pedig az rendítette meg a gyermekvédelmet zászlajára tűző hatalom erkölcsi hitelességét, hogy a köztársasági elnök kegyelmet adott egy gyermekotthoni szexuális bántalmazások eltussolásában közreműködő, elítélt vezetőnek. Bár a két történet első hallásra nagyon különbözik, sokak számára ugyanazt tették láthatóvá: az állam a politikai érdekeket és a belső lojalitásokat előbbre valónak tartja az állampolgárok biztonságánál, a kiszolgáltatottak védelménél és a felelősök elszámoltatásánál.

Mindkét ügy rést ütött a hatalom önmagáról felépített képén, és személyes, átélhető történetté sűrítette a rendszerrel kapcsolatos politikai kritikákat.

Vučić és Orbán számára tetézte a bajt, hogy mindkét esemény erősen hozzájárult az ellenzékváltáshoz. Mivel a korábbi ellenzéki pártok képtelenek voltak beépíteni a rendszerellenes indulatokat, ezért újak jelentek meg, és mindkét országban kiváló ütemérzékkel, a megfelelő pillanatban tették ezt meg. Természetesen mindkét esetben más ügyekre is eshetett volna a választásuk, de aligha találhattak volna ezeknél hatásosabbat. A 16 emberélet önmagáért beszél – a Fidesz esetében pedig sok más korábbi ügyhöz képest itt megjelent a katarzis, hiszen az államfő és egy másik vezető politikus is lemondott. Még a 2026-os kampányban is vissza-visszatért az ügy. Az is kiemelte a két esetet, hogy az okozott károk helyrehozhatatlanok voltak: az emberéleteket nem lehetett megmenteni, és a kegyelmet kapott pedofilsegítőt sem lehetett újra elítélni. Az amúgy is erős magyarázóerővel bíró hipotézist tehát tovább erősíti, hogy egy másik, szintén erős magyarázatot, az ellenzékváltást is katalizálta.

Összességében azt tapasztaltuk, hogy mindegyik magyarázatban van valami, de nem ugyanannyi.

Nyilvánvaló, hogy még a leginkább korlátozott hipotézis is hozzájárulhatott az eredményhez. Ám a hatalom kifáradása, a médiafogyasztás, az inkumbensek ellen ható világtendencia sem vezetett Vučić és Orbán bukásához szükségszerűen – noha kétségkívül megnehezítették a dolgukat. Ennek legékesebb bizonyítéka egy megvalósult természetes kísérlet: mi történt volna, ha ezek a nehézségek ugyanúgy fennálltak volna, de az ellenzék nem cserélődött volna ki. Erre a választ leginkább azokból a 2025-ös időközi választásokból tudjuk, amelyekben a régi ellenzék elindult, de a Tisza nem.

A 2025 elején, tehát 15 év kormányzás után, magas árszínvonal mellett, stb., tartott dombóvári időközi választás megmutatta, hogy vidéken még mindig milyen hatalmas volt a fölénye a 64 százalékos eredményt elérő Fidesznek a korábbi ellenfeleivel szemben. Talán még fontosabb, hogy a két legerősebb ellenfél, a 19 százalékot kapott Mi Hazánk és a 11 százalékot szerzett DK kifejezetten ünnepelte az eredményt. Ebből implicit módon az is következett, hogy nem lennének elégedetlenek a Fidesz hatalomban maradásával, ha továbbra is a parlamentben maradhatnak, és az ellenzéki háziversenyben jobb pozíciót fognának. A Mi Hazánk és a DK elsődleges elvárásai saját magukkal szemben, illetve az ellenzéki választók óriási többségének elsődleges elvárásai nagyon messze voltak egymástól. Utóbbi tömeget csak a kormányváltás érdekelte. Ezzel szemben a Tisza Magyar Péter első interjúját leszámítva végig egyértelműen a kormányváltást (rendszerváltást) tűzte ki célul. Az EP-választáson is ezt jelölték meg tétnek, szemben például a Momentummal, amely arra koncentrált inkább, hogy mi különbözteti meg őt a többi ellenzéki párttól.

Rengeteg hasonló önleleplezés volt a régi ellenzék többi tagjától is: ha az MSZP nem egy, hanem 5 százalékon állt volna, akkor több esély lett volna a kormányváltásra? Természetesen nem állítjuk, hogy mindegyikük így gondolkozott volna, ám az összkép mégiscsak ezt mutatta.

Az önkormányzati választás Budapesten kívüli megyei listái is a dombóvárihoz hasonló erőviszonyokat képeztek le, azokon ugyanis a Tisza nem állított listát: 50-60 százalék körüli Fidesz, és egymást inkább riválisnak, mintsem partnernek tekintő ellenzéki kispártok. A fővárosban és néhány nagyvárosban még a régi ellenzék is nyerhetett volna, ezt bizonyítja Varju László újpesti időközi győzelme, de vidéken a Fidesznek nem lett volna félnivalója a régi ellenfeleivel szemben. Természetesen nem tudjuk, hogy pontosan hány százalékot értek volna el, de mivel jelentős részben koalícióképtelenek voltak egymással, ezért még akkor se tudtak volna győzni, ha a Fidesz ugyanúgy 36 százalékot ért volna el 2026-ban, és a Tisza 56 százalékát meg szétosztottuk volna a DK, a Jobbik, a Mi Hazánk, az MKKP, a Momentum, az MSZP, az LMP és a Párbeszéd között (miközben ők sokkal kevésbé tudtak volt fideszeseket megszólítani, mint a Tisza).

Szerbiában is történt hasonló időközi, csak kisebb léptékben: 2025 végén tartottak helyi választást Negotin városában, amelyen a Vučić nevét viselő kormánypárti koalíció 67 százalékot tudott elérni, míg az együtt induló ellenzéki lista mindössze a szavazatok 26 százalékát zsebelte be (bár itt az ellenzéki listán részt vett a hagyományos pártok mellett a „Negotin a diákokkal” civil csoport is, ami nagyjából olyan, mintha egy helyi Tisza-sziget támogatta volna a korábbi ellenzéki pártok jelöltjét). Negotin mellett két másik városban is megsemmisítő vereséget szenvedett az egyesült ellenzék a kormánypárttal szemben, igaz, választási visszaélések mellett. Összességében Szerbiában sem tűnt versenyképesnek az ellenzéki összefogás.

Még egy szemléletes adatsor, amely jól mutatja, hogy a gazdasági szavazással szemben az ellenzékcserének mennyivel fontosabb szerepe volt. A Fidesz a 2014-es és a 2026-os választáson is több mint 2 100 000 voksot kapott belföldön. Ez 2014-ben 43,5, 2026-ban 36,5 százalékos listás eredményhez vezetett. A gazdasági helyzetértékelést kifejező fogyasztói bizalmi index meg enyhén 2014-ben mutatott jobb képet. Összességében hasonló gazdasági helyzet mellett hasonló támogatottságot tudhatott magáénak a kormánypárt. Az viszont, hogy a 2014-es választáson ugyanaz a szavazatmennyiség és némileg magasabb szavazatarány fideszes kétharmadot, míg 2026-ban tiszás kétharmadot eredményezett, egyáltalán nem magyarázható mással, csak az ellenzék teljes átalakulásával.

Természetesen azt nem tudjuk, hogy mi történt volna, ha az ellenzékcsere jobb gazdasági helyzetben, kevésbé fáradtan éri a hatalmat a két országban. Lehet, hogy akkor túlélték volna, de legalábbis kisebb lett volna a vereségük. Az is lehet, hogy akkor az Egyetemista Lista és a Tisza sem tudott volna ennyire hatékony lenni (vagy akkor akár nem is lett volna ellenzékváltás). Az egyes hipotézisek hatása tehát összekapcsolódhatott: különösen az újvidéki tragédia és a kegyelmi ügy esetében volt megfigyelhető, hogy az ellenzékváltáshoz is hozzájárultak.

Biztosan tehát két dolgot jelenthetünk ki: sok tényező együttállására volt szükség a hatalmas fordulathoz, de azt is bizonyítottnak látjuk, hogy ebben volt kulcstényező. A politikára is igaz a focival kapcsolatos bölcsesség: minden csapat úgy játszik, ahogy az ellenfele hagyja.

A szerzők a 21 Kutatóközpont elemzői.