Van olyan nő, akinek háromszor kell újrakezdenie a karrierjét

„Azt figyeltem meg, hogy egyes nők annyira megszokták, hogy csak férfi kerülhet vezető pozícióba, hogy szívesebben örültek volna egy ütődöttebb férfinak, mint egy alkalmasabb nőnek” – mesélte a Szegedernek Béládi Ilona professzor, a Szegedi Tudományegyetem Mikrobiológiai Tanszékének első női tanszékvezetője, aki idén lépett a 100. életévébe. A most már jó ideje nyugdíjas Béládi egykor vírusokkal és interferonnal foglalkozott, egy bölcsészeti kitérő után nem egyszerű úton került erre a pályára, és szoros barátság köti Karikó Katalinhoz is.

A Szegedi Tudományegyetem professzora latin–olasz szakos bölcsészként kezdte meg a tanulmányait, és állítása szerint legbelül a mai napig bölcsész maradt. „Nem azért választottam az orvosi pályát, mert már akkor éreztem volna hivatástudatot. Inkább a körülmények vezettek” – mesélte. A latin tanszéket akkoriban az aradi születésű Marót Károly klasszika-filológus vezette, aki rendkívüli hatással volt rá, elmondása szerint soha nem találkozott olyan előadóval, aki ennyire lenyűgözte volna. „Bár külsőleg talán nem tűnt kiemelkedőnek – egy alacsony, kevésbé megnyerő megjelenésű ember volt –, amikor megszólalt, mintha fehér lovon ülő királlyá változott volna.”

Később, amikor a háború alatt Marót elkezdett sárga csillagot viselni és eltűnt az egyetemről, Béládi útja is más irányba haladt tovább. „Úgy voltam vele, ha nem hallhatom az előadásait, akkor nem szeretnék bölcsész lenni” – mondta a professzor.

Barátnője, Kiss Ancsa tanácsára választotta végül az orvosi hivatást, ő könyörgött neki, hogy együtt tanuljanak tovább. Kiss édesapja elismert és jó szülész volt Szegeden akkoriban, róla nevezték el később a Széchenyi térről nyíló Kiss Menyhért utcát. „Zsidó család volt, váratlanul elvitték őket, én meg akkoriban nem voltam annyira politikailag tájékozott, és vártam, hogy majd hazatérnek” – mesélte. Bár Marót a háború után visszatért, először Szegeden, később Pesten tanított, Kiss családja egy koncentrációs táborban vesztette életét.

Béládi folytatta az orvosit, majd harmadévesként azt érezte, az mégsem neki való. „Még az anatómiát valahogy elviseltem, nem épp egy kellemes tantárgy, de meg tudtam birkózni vele. Viszont amikor már betegekkel kellett volna foglalkozni, rájöttem, hogy rosszabbul érzem magam, mint ők.” Inkább olyan területet keresett, ahol nem kell közvetlenül betegekkel dolgozni, így jutott el a mikrobiológiához. Végül egész életében ezen a területen maradt, végigment a szamárlétrán, aminek végén tanszékvezetőként húsz évig vezette az intézetet.

Vegyesen fogadták kollégái a kinevezését

Béládi Ilona 1974-ben lett a Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem első női tanszékvezetője, ott addig kizárólag férfiak töltötték be ezt a pozíciót. Kinevezését vegyesen fogadták kollégái: néhányan megbékéltek vele, mások a férfiakat előbbre tartották. Úgy látta, férfi kollégái között nem mindenki tekint rá egyenrangúként, de ezen kívül különösebb diszkrimináció nem érte. „A nemi különbségek a férfiak számára jelentettek olyan adottságokat, hogy több funkciót elvégezzenek, de szellemi munka terén nem lett volna indokolt a diszkrimináció” – mondta.

Azt figyelte meg, hogy néhány nő is jobban örült volna egy kevésbé alkalmas férfinak, mint egy női vezetőnek. Mivel egy jól működő intézetet vehetett át Ivánovics György vezetése után, nem volt nehéz dolga, megmaradt a jó csapatszellem, a közösség összetartó volt, és minden alkalmat megünnepeltek, például a kollégák kinevezéseit, a nőnapot, de még férfinapot is tartottak. Béládit négy nő követte aztán a poszton, és azóta sem neveztek ki férfi tanszékvezetőt a mikrobiológia tanszéken. „Most már a férfiak vannak diszkriminálva” – mondta nevetve.

„Furcsának tűnhet, de van egy rendelet az EU-ban, amely meghatározott számú nőt kíván vezető pozíciókban látni. Ezt nem könnyű egyik napról a másikra megvalósítani. Úgy érzem, sokan azt gondolják, hogy ez majd önmagában megoldást hoz, de én kicsit más véleményen vagyok” – mondta. Szerinte a nők, szemben a férfiakkal, hajlamosabbak az irigységre egymás iránt, ami bonyolultabbá teheti az együttműködést.

Amikor az akadémiai környezetben először felmerült, hogy több nő kapjon vezető szerepet, ő maga sem volt biztos abban, hogy ez pozitív változást hozna, mert úgy tapasztalta, hogy a nők között nagyobb a versengés. „Nem segítene az sem, ha több nő lenne” – tette hozzá. A versenyhelyzetek és a nők közötti feszültségek sokszor jobban akadályozzák a fejlődést szerinte, mint maga a nemek közötti egyensúly hiánya.

„A nők helyzete mindig is kihívásokkal teli volt, különösen a szellemi munkát illetően, ahol a nemi különbségek nem indokolnák a megkülönböztetést. Nehéz pontosan megérteni, mi okozta ezt a hosszú ideig fennálló helyzetet.” A professzor nem tartja helyénvalónak, hogy a múltban sokszor túlzásba estek a nők diszkriminációjával kapcsolatban, szerinte bár nem történt semmi rendkívüli vagy rettenetes a nőkkel szemben, sokan mégis úgy érzik, hogy a vezető pozícióban lévő nőket nem kezelik ugyanolyan tisztelettel, mint férfi kollégáikat.

Ha a hallgatók nemi arányát nézzük tanévkezdéskor, vagy az alacsonyabb beosztású munkákat, nem beszélhetünk arról, hogy a férfiak lennének túlsúlyban, de ha feljebb tekintünk a ranglétrán, akkor ott már túlnyomó többségben őket fogjuk látni.

„Azt hiszem, maguk a nők is hibásak ezért, valahogy kicsit erősebben kellett volna kiállni magukért, bár rettenetes hátráltatást jelent a szülés is, és van olyan nő, akinek háromszor kell emiatt a karrierjét újrakezdenie.

Később meg, amikor már a gyerekek nagyobbak, valószínű, hogy már nem törekednek arra, hogy vezetővé váljanak.”

Amerikai vízumhoz segítette Karikó Katalint

A professzort nemcsak Marót Károlyhoz, de Straub F. Brunóhoz, a Szegedi Biológiai Kutatóközpont (SZBK) első főigazgatójához is szép emlékek kötik, élete egyik legnagyobb teljesítményeként emlékszik arra, amikor ötöst szerzett nála. „A nőket valahogy különösen szigorúan vizsgáztatta” – mondta Béládi.

„Szeged sokat köszönhet Straub F. Brunónak, hiszen az SZBK nem egy hétköznapi intézetként indult. Biztos vagyok benne, hogy Karikó Katalin pályafutásának kezdete is meghatározó volt itt, különösen, hogy pont a nukleinsavakkal foglalkozhatott” – idézte fel. Az évek során szoros kapcsolat alakult ki közte és Karikó között: anno Csehszlovákiában találkoztak egy konferencián, amin Karikó ösztöndíjasként vett részt, és annyi időt töltöttek együtt, hogy valódi barátság szövődött közöttük.

„Ő tényleg kiváló egyéniség.” Béládi elmesélte, hogy egy kicsit segített is neki, amikor Karikónak nem volt állása, csak ösztöndíja az Akadémiától, és így nem kapott volna amerikai vízumot. A szintetikus mRNS-alapú vakcinák technológiáját kidolgozó és szabadalmaztató biokémikust munkahelyéről, a Szegedi Biológiai Központból többekkel együtt elbocsátották egy csoportos leépítéskor 1985-ben. A kutató családjával együtt az Egyesült Államokba ment, végül a Pennsylvaniai Egyetemről váltott a németországi BioNTechre.

„Csalni mertem, és adtam neki egy olyan írást, hogy az intézetemben dolgozik, ami ugye nem volt igaz. Ez veszélyes volt abban az időben, és ha valaki nagyon utált volna engem és ezt megtudja, az sok mindenre elég lett volna”

– emlékezett vissza, bár meggyőződése, hogy Karikó így is, úgy is Nobel-díjas lett volna az eltökéltségével és tehetségével, csak esetleg később ért volna ki Amerikába, ha ő nem segít neki. Szerinte Karikó nemcsak tudósként, hanem emberként is kivételes.

Lehetetlen a munkában és a magánéletben is tökéletesen teljesíteni

A volt tanszékvezető mindig is szerencsés embernek tartotta magát, nemcsak a munkája, hanem a családja tekintetében is. „Akinek a munkája inkább hobbi, mint munka, az a legboldogabb ember a világon” – fogalmazott. Az egészségéről is őszintén beszélt, például arról, hogy furcsán érintette, amikor a nagyobbik fia elpusztíthatatlannak nevezte. „Ez kicsit rossz szájízt hagyott, de ha belegondolok, valóban lehet benne valami.”

Szerinte a család és a munka összeegyeztetése a nőknek rendkívül nehéz feladat, és úgy érzi, hogy ha neki nem lett volna segítségére az édesanyja, nem tudta volna ilyen jól csinálni. „Ez sajnos egy őrült hátrány a nőknek” – hangsúlyozta, hogy lehetetlen egyszerre a családot és a munkát is tökéletesen csinálni: a jövő női tudósainak az is fontos, hogy felismerjék, hogy a nők helyzete a tudományos pályán változik ugyan, de továbbra is számos nehézséggel szembesülnek, főként a magánélet és a munka összehangolása terén, ezek a nehézségek szerinte megoldhatatlanok maradnak.

„Sokat bridzseztem, és még most is rendszeresen játszom a laptopomon és a tabletemen. Biztosan állíthatom, hogy szerencsés is vagyok” – fejtette meg hosszú életének titkát. Bár már segítségre szorul a hétköznapok során, derűs maradt és örömét leli az apró dolgokban. Hogy ilyen szép korba lépett, részben a géneknek tulajdonítja, de elismeri, hogy a százhoz közel nem mindig könnyű. A mindennapjait nehezíti az is, hogy egyetlen családtagja sincs Szegeden.

Manapság már nehéz orvosi ellátáshoz is jutnia, hiába a több évtizedes karrier ezen a területen. „Rettentően fájt a bal csípőm ízülete, és egy hétbe telt, mire röntgenhez jutottam, mert az orvos először a sürgősségire küldött volna, én meg isten őrizz, hogy oda kerüljek.” Végül csak úgy sikerült eljutnia csípőröntgenre, hogy a szemészetről szerzett oda beutalót. Évtizedekig dolgozott az egészségügyben, ezért furcsának is tartja, hogy ilyen módon kellett bejutnia egy vizsgálatra.

A volt tanszékvezető szerint az életben fontos szerepet játszik a humor és a jóindulat, amit a szüleitől örökölt. „Mindig kell hogy az embernek legyen nevetőkedve és jó humora.”

A szerző a Szegeder újságírója. A cikk a Szegeder és a Telex együttműködésének keretében jelenik meg a Telexen is.