Szűznemzés a Halálcsillag árnyékában

Marx és Engels gigantikus szobra mellett haladunk el, hogy megközelítsük a Tétényi-fennsík budatétényi bejáratát. A szoborpark megalapozza a hangulatot, Osztyapenko monumentális bronzszobra visszaveri a távolból idehallatszó fegyverropogást.

A fegyverek hangja évszázadok óta aláfestő zenéje a tájnak, a fennsík katonai gyakorlóterület volt már a Monarchia idején is. A szarmata mészkő talapzatra rárakódott vékony földréteget a legenda szerint vér is áztatta, mikor 1921 őszén IV. Károly megpróbálta visszaszerezni a magyar királyi címet, és itt ütközött meg a Horthy Miklóshoz hű kormányerőkkel. A lövészárkokat már talán akkor kiásták, de legkésőbb a II. világháborúban biztosan. Utána a területet egészen a rendszerváltásig a honvédség használta katonai kiképzőtérnek. A mostani fegyverropogást a közeli belügyi lőtérről sodorja ide a szél.

A Fővárosi Önkormányzat Tájépítészeti Osztályának Természetvédelmi Csoportjával sétálunk a szoborpark mögött induló tanösvényen, ami azt ígéri, hogy az állomásain végighaladva mindössze 3 kilométer és 1,5 óra alatt részletesen megismerkedhetünk a fennsíkra jellemző élőhelytípusokkal, és azok növény- és állatfajaival úgy, hogy közben nem teszünk kárt benne. Végül 8 kilométeres és három és fél órás lesz a túra, annyi érdekes látnivaló van.

A Tétényi-fennsík élővilága

A fennsík a Budapestet nyugatról szegélyező zöld gyűrű egyik értékes területe, a Budai-hegység déli előterében. Az Európai Unió Natura 2000 hálózatába nagy terület tartozik, Biatorbágy, Diósd, Érd, Sóskút, Törökbálint, és Budapest XXII. kerületéből összesen 1165 hektár. Ilyen viszonylag nagy kiterjedésű, sok részében még kevéssé bolygatott, viszonylag egybefüggő élőhely csak kevés maradt fenn Magyarországon. A hazai védettség kisebb területre terjed ki. A Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatósághoz tartozó Tétényi-fennsík természetvédelmi terület 148 hektáros, a Fővárosi Önkormányzat védelme alatt álló terület pedig 130 hektár.

Növényzete erősen cserjésedett sztyepprét körülbelül 400 növényfajjal, amelyből 45 védett, illetve fokozottan védett. Budapesten egyedül itt él hazánk legkisebb virágú orchideája, a sömörös kosbor, ami Natura 2000-es jelölőfaj, a fokozottan védett homoki kikerics, és a fekete kökörcsin legnagyobb ismert populációja is Budapesten belül. Ezeken kívül nevezetes még a pannon deres csenkesz, a pézsmahagyma, a borzas- és a homoki vértő, az ezüstaszott, a csinos árvalányhaj és az erdei szellőrózsa. A fennsík mintegy 80 védett állatfajnak biztosít élőhelyet, például él itt barátposzáta, tövisszúró gébics és kenderike is.

A történelem dicső és kevésbé dicső periódusai alatt a Tétényi-fennsík szinte hihetetlen módon megmaradt majdhogynem érintetetlen természeti tájnak.

„A katonai területek nagyon jó védelmet jelentettek, mert titkosak, vagy legalábbis megközelíthetetlenek voltak az őrzött objektumok. Lehet, hogy a járművekkel a 10 százalékát lerombolták a természeti értékeknek, de a 90 százaléka megmaradt természetközeli állapotban”

– magyarázza Bardóczi Sándor. A főtájépítész szerint ráadásul, amióta a honvédség levonult a területről, és 1999-ben sikerült elérni a helyi védettséget, a honvédség nagyon korrekten áll hozzá a természetvédelmi kérdésekhez. „Mindig megadták a munkák elvégzéséhez szükséges engedélyeket a fővárosnak, és a LIFE-pályázatban is szorosan együttműködtek velünk”

A Kárpát-medencében a föld akarata az erdő

Takács Noémi, a természetvédelmi csoport vezetője, ökológus elmondja, a LIFE-pályázaton elnyert 1,4 milliárd forintból az óbudai Mocsáros rehabilitációja (a területről készült riportunkat itt tudja elolvasni) után a második legtöbb forrás ide a Tétényi-fennsíkra, pontosabban annak is a helyi védett területére jut, aminek még ma is a Honvédelmi Minisztérium a vagyonkezelője. A Fővárosi Önkormányzat mindössze a természetvédelmi kezelője a területnek, 130 hektáron végzik a fa- és cserjeállomány visszaszorítását az őshonos gyep regenerációja érdekében, és a hulladékmentesítést.

Fákat kell kivágni?! – kérdezem aggódva, amire Gadó György erdőmérnök válaszol. „Fekete Lajos, a Selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémia tanára frappáns mondatban foglalta össze, hogy a Kárpát-medencében a föld akarata az erdő. Ez azt jelenti, hogy ha nem legeltetünk, nem kaszálunk és persze nem építjük be a földet, akkor a növénytakaró fokozatosan erdővé alakul, legalábbis a hegyvidékeken. Itt a Tétényi-fennsíkon, a vékony talajrétegen inkább olyanná válhat a táj, mint amilyen az Alföldön volt valamikor, tisztások és kisebb-nagyobb erdőfoltok mozaikja alakulhat ki. De az, amit idegen szóval szukcessziónak nevezünk, a beerdősülés irányába hat. Azonban ez a folyamat paradox módon nem növelné a biodiverzitást, hanem csökkentené, mivel elfoglalná a sok fajnak élőhelyet biztosító gyepek területét.”

Barabás Sándor botanikus ezt azzal árnyalja, hogy „a természetvédelemnek mindig nagy kérdése az, hogy azt a pillanatképet konzerváljuk-e, amit éppen látunk, vagy hagyjuk a természetes folyamatokat, hogy azok formálják az élőhelyek sorsát, esetleg valamelyik korábbi állapotot állítsuk helyre.

Mondhatnánk azt a cserjékre, hogy hagyjuk, hadd menjen, majd 200 év múlva erdő lesz itt is mindenhol.

De a Tétényi-fennsíkon a rajta lévő védett értékek és a védett fajok élőhelyének csökkenése miatt célszerű ezt a mostani állapotot konzerválni, és nem engedni, hogy beerdősödjön. Mi ezt a mozaikos erdős, cserjés, gyepes állapotot szeretnénk megvédeni, és az itt élő őshonos fajokat, ezt pedig csak az idegenhonos állományok kiirtásával lehet elérni”.

Mintha időzítve lett volna, épp belebotlunk egy Ázsiából származó bálványfaligetbe (a népnyelv ecetfaként ismeri), de van itt keskenylevelű ezüstfa (olajfának is nevezik, de ahhoz nincs köze), feketefenyő és fehér akác is. Bardóczi Sándor szerint „ennek a területnek a természetvédelmi értéke főként a gyepvegetáció, de hiába vannak benne őshonos és nagyon értékes fajok, ha az inváziós növények elszeretik tőlük a földet, és kiüresítik a biodiverzitást. Az inváziós fajokkal legfőképpen az a gond, hogy az ökológiai programjukban az van, hogy árasszanak el mindent nagyon gyorsan, és szorítsák ki a versenytársakat – ebbe mesterségesen be kell avatkoznunk.”

A beavatkozás sokféle lehet, de a leghatékonyabb egy elsőre elég ijesztőnek hangzó módszer, amibe a botanikus vezet be minket. „Ha csak kivágnák egy fűrésszel, akkor az akácok és a bálványfák újra kisarjadnának, ráadásul többen is lennének, mint korábban. Ezért az a legcélravezetőbb és legbiztonságosabb megoldás, ha megfúrjuk a törzsüket, és mérget, egy gyomirtószert injekciózunk bele. Így két-három hét alatt elpusztulnak a gyökérzetükkel együtt, és akkor már ki lehet vágni őket. Növényvédő szer használata természetvédelmi területen szentségtörésnek számított még az ezredforduló környékén is, de az inváziós fajok elleni harc rákényszerítette a természetvédőket, hogy kitaláljanak olyan módszereket, amikkel szelektíven lehet irtani. A gyomirtó ugyanis így nem kerül a környező területekbe, csak az adott fát pusztítja el.”

A bálványfákon és az ezüstfákon kívül van még néhány nem kívánatos faj a területen, az erdőmérnök szerint ilyenek például a feketefenyők, amiket annak idején a hadsereg ültetett annak érdekében, hogy álcázzák és védjék az objektumokat. Ezek ugyan nem számítanak kimondottan özönfajnak, de nem is őshonosak itt, ezért célszerű a kis magoncaikat kihúzgálni. De ellenfélnek számít az illatos orgona is, mert bár a Balkán-félszigetről már évszázadokkal ezelőtt Magyarországra került, ezeken a száraz területeken borzasztóan terjed, és ha nem vigyázunk, kiszorítja az itt élő ritka fajokat. A galagonya esete egy kicsit más, „hiába szép és ráadásul őshonos növény, amit a madarak is imádnak, de kordában kell tartani őket, mert fölé nőnek az értékes lágyszárú növényeknek”, mondja.

Ebben az évben azonban úgy tűnik, hogy nem fog a galagonyáknak izzani a ruhája, nem egy bokrot látunk, amit tűzelhalás pusztít, vagy a hernyók már lezabálták a leveleiket. „Rendszeresen vannak ilyen hernyóinváziók, ezt a hirtelen elszaporodást nevezzük gradációnak, de ilyenkor az összes ellenségük is jól elszaporodik. Most a cinkéknek jó, mert van bőven táplálékuk, ilyenkor több fiókát nevelnek. Aztán a következő évben a gradációt összeomlás követi, olyankor meg a galagonyáknak jó”, nyugtat meg Barabás Sándor.

Egy botanikus szájából furcsán hathat, de azt mondja, hogy „minden botanikus kert egy potenciális inváziós fészek, onnan terjedt el egy csomó faj a természetben a madaraknak és a szélnek köszönhetően. Például az itt látható korai loncot is dísznövényként ültették a kertekbe, onnan terjedtek el, így potenciális inváziós fajjá váltak. Nagyon szép, amikor érik, és a rigók szeretik a termését, de összefüggő erdő alatti cserje szintet alkot, úgyhogy veszélyes”, mondja.

A propagandamédiával rendszeresen harcoló főtájépítész gyorsan leszögezi, hogy „nyugalom, nem akarunk minden cserjét kiirtani, már csak azért sem, mert a cserjésben vannak olyan ritka védett fajok is, mint például a budai berkenye, amelyek az egész Kárpát-medencében nagyon megritkultak.

Meg akarjuk tartani az összes itt élő őshonos cserjefajt, csak sokkal kisebb mennyiségben, egy egészségesebb arányban. A ragadozó madarak szeretik a nyíltabb területeket, ahol tudnak vadászni, a közepesen sűrű cserjések a legváltozatosabb területek a biodiverzitás szempontjából, a zártabb cserjések meg jó költőhelyek a fészkelő madárfajoknak.”

De szukcesszió ide vagy oda, marad erdő is a fennsíkon, mert annak a fenntartása is kötelező elem a LIFE-pályázatban. A molyhos tölgyek, a csertölgyek értékesek itt a tájban, Gadó György szerint „a szaporodásukat a szajkókra bíztuk, akik behordják a Kamaraerdőről a makkot”. De a virágos kőrisek is nagyon szépek most, amikből egyre többet látni a városban is, mert „nagyon jó klímaváltozás-tűrő faj, bírják a szárazságot, a meleget, és a nem túl jó levegőminőséget is”, mondja.

Arról, hogy konkrétan melyik fa, melyik cserje maradhat meg, csak szeptemberben fognak dönteni. „Szisztematikusan négyzetméterről négyzetméterre megyünk majd végig a teljes 130 hektáron, ezért 7 év a LIFE-pályázat kifutása, mert egyszerre mindenhez nem tudunk hozzálátni”, teszi hozzá a főtájépítész.

Egyébként itt is szeretnék a természetvédelmi területet bővíteni, mondja Takács Noémi. „A komposztüzem és a Mechanikai Művek mellett még legalább 20 hektár körüli védendő természetközeli terület van, amit hosszútávon szeretnénk a már levédett 130 hektárhoz hozzácsatolni.”

Már a nagy nemzeti parkok is Erdélyből hoznak ide pásztorokat

Barabás Sándor fürkészi a kopárnak tűnő tájat, hol egy pusztai meténgnek mutat be minket, hol egy sóskaborbolyának, és amit török szegfűnek nézek, arról kiderül, hogy bizony jó magyar szegfű az. Ahogy egyre beljebb megyünk, egyre többször hajol le, mint mondja, a fennsík széle erősen degradált, de beljebb számtalan védett növényfaj él meg, köztük néhány orchideafaj. „Van, hogy egy négyzetméternyi területen annyi természetvédelmi érték van, mint egy magyar ember átlagkeresete.” Egy helyen sárgába borul a táj, annyi selymes peremizs nő – mivel szálanként ötezer forint a természetvédelmi értéke, ránézésre egy kisebb város jövedelmével ér fel.

Kesztyűs kézzel is bánnak a területtel, és ez nem csak szófordulat, hanem a jelenlegi gyakorlat. Egyelőre ugyanis a védett értékek közül és körül jobb híján kézi munkával szedik ki az inváziós növényeket. De lenne ennél egy sokkal jobb megoldás is, mondja az ökológus, régen ez legelő volt, most pedig az cél, hogy az óbudai Mocsároshoz hasonlóan ide is visszahozzák a juhokat.

„A természetvédelmi kezelést képtelenség csak emberi erővel elvégezni, lehetetlen a sarjakat minden évben mind a 130 hektáron visszavágni, a hosszútávú fenntartáshoz szükség van a legelő állatokra. Ráadásul az extenzív legeltetés sokkal természetközelibb megoldás, mintha a főkertesek idejönnek a machetékkel.”

Ahogy a Mocsárosnál, úgy itt is komoly előkészületek folynak ennek a problémának a megoldására, de még nincs meg a helyi pásztor. Takács Noémi szerint viszont vannak érdeklődök, így van rá remény, hogy hamarosan bégetéstől lesz hangos a fennsík. Ehhez azonban meg kell oldaniuk az itatás kérdését, ugyanis a fennsíkon a víztornyot leszámítva nincs egy csepp víz sem, mindössze egyetlen magántulajdonos területén van vezetékes víz. De szükség lesz egy állattartásra alkalmas épületre is, például egy jobb állapotban fennmaradt egykori honvédségi épületre, amit felújítanak, mivel új épületet védett területen nem lehet felépíteni.

A botanikus szerint igazából az lenne a kívánatos, ha a juhok mellé néhány kecske, szamár, sőt akár szürke marha is kerülne ide, ugyanis „a tájnak az a jó, hogy ha nemcsak egyfajta állat legel rajta. Ennek az az oka, hogy a marha és a juh is másképp legel, és ha vegyesen dolgoznak, akkor olyan változatos stresszt kap a növényzet, amire változatos választ ad, ennek pedig nagyobb biodiverzitás lesz az eredménye”.

Korábban felmerült, hogy a BKM FŐKERT vegyen saját birkákat, de letettek róla, mert nehéz lenne megoldani, hogy például a Mocsárosból ideszállítsák őket a Tétényi-fennsíkra. Ráadásul fel kéne vennie a cégnek egy saját juhászt is, ami nem egyszerű feladat, tekintve, hogy alig vannak már az országban.

Bardóczi Sándor elmeséli, hogy amikor Polgáron lakott gyerekként, teljesen hétköznapi volt, hogy mindenkinek volt otthon tehene. „Amikor jött a TSZ gulyása, minden házból csatlakoztak hozzá a tehenek, és kiterelte őket a legelőre. De ami az én gyerekkoromban még organikusan működött, az az uniós csatlakozás után egy csapásra megszűnt. Az unió attól félt, hogy Magyarország konkurenciája lesz állattartásban Franciaországnak, Spanyolországnak vagy Olaszországnak, amik védeni akarták a piacaikat, ezért fizettek nekünk, hogy felszámoljuk a nagy nyájakat, gulyákat. Ennek pedig az lett a következménye, hogy

mára szinte teljesen megszűnt itthon ez a szakma, már a nagy nemzeti parkok is arra kényszerülnek, hogy Erdélyből hozzanak ide pásztorokat. Mindeközben viszont az unióban is rájöttek, hogy az ökológiai gazdálkodáshoz ezek az állatok nélkülözhetetlenek, szóval megfordult a folyamat. Már várom a pillanatot, amikor végre arra adnak támogatást, hogy vegyünk haszonállatokat.”

Szűznemzés a Halálcsillag árnyékában

Elsétálunk néhány mandulafa mellett, még abból az időkből maradtak, amikor Törökbálint környékén kiskertek voltak gyümölcsösökkel. Levendulával is találkozunk a bozótosban, azokat egy egykori levendula ültetvényről hozta ide a szél. A klímaváltozás miatt már nem kell nagyon erős téli fagyokkal számolni, és ez segíti a levendula terjedését, „bár nem őshonos itt, de még nincs miért aggódni, egyelőre nem számít inváziós fajnak”, mondja a botanikus.

Kis híján belelépek egy hatalmas rakás lócitromba, egy pillanatra nem is értem, hogy kerül ide, de a csoportvezető elárulja, hogy van a környéken egy menhely, ahol vannak lovak is, ők kértek engedélyt arra, hogy itt lovagolhassanak. „Lovasösvény van számukra kijelölve, amiről nem térhetnek le, mert a gyepnek nem tesz jót a taposás. Ugyanakkor a lótrágyához egy csomó rovar kötődik, és ha engedjük itt a lovaglást, akkor az megnöveli a biodiverzitást.”

Mint kiderül, lepkékben is nagyon gazdag a terület, rendszeresen járnak ide lepkészek hátha megpillantanak egy nagyfoltú bagolylepkét, ami az egyik legritkább és legértékesebb magyarországi lepkefaj (250 ezer forint a természetvédelmi értéke egyetlen példánynak). Barabás Sándor hozzáteszi, hogy a talajlakó pókok, a szöcskék és a sáskák is nagyon jól érzik itt magukat. A rovarok között is van néhány olyan faj, ami Magyarországon nagyon ritka, de itt a fennsíkon jól tud szaporodni. Ilyen például a fűrészlábú szöcske, ami szűznemzéssel szaporodik, „eddig egyetlen hím példányt találtak csak a rovarászok, de azt is a svájci Alpokban”, mondja.

A távolban ott magasodik a budafoki víztorony, elsőre és másodikra is a Star Wars Halálcsillaga jut róla eszembe. A főtájépítész szerint „a víztoronyról mindig leírják, hogy egy futurisztikus építészeti csoda, mert hiába asszimetrikus építmény, mégis kiegyensúlyozza azt a hatalmas víztömeget, 3 ezer köbmétert, ami benne van. De ha én ránézek, nem a csodát látom benne, hanem a bosszúságot. Budaörs ugyanis nagyon szeretne terjeszkedni, ennek viszont az a feltétele, hogy közművesítsék azokat a területeket, amik ott is értékes gyepek, és természetvédelmi szempontból nem lenne örvendetes azokat beépíteni. Ebből a víztoronyból szeretnék az új területekre a vizet elvezetni a főváros védett területein keresztül. De a védettség azzal is jár, hogy új infrastruktúrákat, például vezetékeket sem lehet elhelyezni a területen.”

Mielőtt tovább tudnánk bosszankodni az agglomerációs települések megállíthatatlannak tűnő terjeszkedésén, belebotlunk Mészáros Péterbe, a Zöld Jövő Környezetvédelmi Egyesület elnökébe. A főváros szakemberei hívták ide a kedvünkért a fennsíkra, mert ahogy Takács Noémi mondja, abban, hogy a Tétényi-fennsík természetvédelmi területté vált, nagy szerepe volt Mészárosnak és az egész egyesület évtizedes munkájának. „Konkrétan nélkülük itt már lakópark lenne, ők érték el, hogy ne építsék be. Rengeteg társadalmi munkát tettek és tesznek bele, nélkülük sokkal rosszabb állapotban lenne a fennsík. Hatalmas munkájuk van abban is, hogy le lettek zárva a bekötő utak, hogy ne lehessen többet illegálisan behordani a szemetet, amiből rengeteget el is szállítottak”.

Mészáros Péter csak szerényen mosolyog ezen a dicséreten, mint mondja, akkor kezdtek el a fennsíkkal foglalkozni, amikor a ‘90-es évek elején a honvédség pár száz forintért eladott itt egy csomó területet, és félő volt, hogy lepusztulnak az évtizedekig megőrződött természeti értékek. „Amikor 1996-ban beadtuk a védettségi kérelmet a fővároshoz, csak néztek, hogy kik vagyunk mi, kik állnak mögöttünk, a Fidesz vagy az MSZP? De nem volt mögöttünk senki, és semmilyen hátsó szándék nem vezérelt, csak a természet szeretete.

Budafok-Tétény polgármestere akkoriban mindig talált az asztalán egy beépítési tervet ide, hol lakóparkot, hol bevásárlóközpontot akartak, féltünk, hogy ebből a csodálatos térségből a végén csak egy Sas-hegyszerű sziget marad. De mindent sikerrel megtorpedóztunk, és ’99-ben végül sikerült levédetni 110 hektárt. Utólag nézve, tényleg egy csoda, hogy ezt sikerült elérni, és még a henye boroszlán is visszatért a tájba.”

Mészáros Péter szerint nagyon üdvös, hogy végre az unió adott pénzt a Tétényi-fennsík rehabilitációjára, „mert mi itt 35 éve kiskanállal meregetjük a vizet a lavorból, azaz irtjuk a cserjéket és az inváziós fajokat. Az egyesület szakmai gárdája, Gergely Attila és Kecskés Ferenc botanikusok 1990 óta csinálják ezt, de felnőtt azóta egy új generáció, amelyik először gyerekként járt ki ide önkénteskedni. Ők mára elvégezték az erdőmérnöki vagy a természetvédelmi mérnöki szakot, mint például Korda Márton, és már ők hozzák ki ide a gyerekeiket. A munkájuknak meg is van az eredménye, de ennél sokkal intenzívebben kellene csinálni, és most ennek a feltétele adott lett végre”.

Támadnak a pomogácsok

Itt, a platón körbenézve tényleg jól lehet látni, hogy miért pályázott a főváros a LIFE-hoz rehabilitációra. A gyepben a kora tavasz szépséges kék és sárga virágfoltjai váltakoznak, míg a távolban rettenetes állapotban lévő épületek romjai tűnnek fel. A bokrok közül fülemülefütty csendül fel, mikor elcsodálkozom, hogy de rég nem hallottam, az ökológus igazol vissza, „igen, ez sajnos így van, Budapesten ritkán hallani őket, annyira megritkultak a bokros területek”.

Az egykori lőszerraktár felé megyünk tovább, ahol tavasszal élőhelykezelés folyt, az egykor legeltetett fennsíkon a visszaerdősödést próbálták megakadályozni kézi- és motoros láncfűrésszel. A levágott cserjéket strapabíró ponyvákra rakták és úgy vitték ki a területről, nehogy felsértsék a talajt, a lehulló magokból pedig újabb bokrok nőjenek ki. Miközben Mészáros Péter ezt taglalja, váratlanul újabb sortűz hallatszik, nemcsak én kapok szívrohamot, a madarak is felháborodva rebbennek fel.

Hirtelen bokatörő mélyedések tarkítják a talajt, mint megtudom, egykor fekvő lövészteknők voltak. Kikerekedett szemeimet látva Barabás Sándor eleveníti fel a katona élményeit, „először a baka fekvő lövészteknőt ás, aztán, ha addig nem lövik le, akkor tovább mélyíti térdelő lövészgödörnek, végül, ha még mindig életben van, akkor tovább mélyíti állónak. Ha a lövészállásokat összekötik, akkor lesz belőle lövészárokrendszer”. Mivel itt erősen mészköves a talaj, a honvédség a lövészárkokat valószínűleg nem ásókkal, robbanóanyaggal mélyítette ki. Ezek a mélyedések és árkok egyébként mára igen hasznosnak bizonyultak, ugyanis felhalmozódott bennük némi talaj, így néhol már fák is nőnek benne.

Kérdésemre, hogy maradtak-e itt lőszerhüvelyek, robbanóanyagok vagy bármilyen veszélyes hulladéknak számító anyag, Takács Noémi felel. „A honvédség tűzszerészei azt mondták, hogy harcászati tevékenység nem folyt a területen, csak gyakorlatozás volt, éles lőszerrel nem is lőttek. A LIFE-pályázathoz adtak is dokumentumot arról, hogy nem hagytak hátra semmilyen lőszert vagy robbanóanyagot. Ez nagyon jó, mert ha lőszermentesítés kellene, akkor az horribilis összegbe kerülne”.

Sztalkeres hangulatú épületromok közé érünk, a beton repedéseiből fák nőnek ki, a falakat színes graffitik borítják. A szocializmus idején honvédségi lőszerraktár volt itt, aztán a csoportvezető szerint egy magánember megvette, aki lakóparkot akart ide, de aztán mikor védett lett a terület, és kiderült, hogy semmit sem fog tudni ideépíteni, magára maradt a terület. Paintball pálya is volt itt, de már az sem működik. Manapság néha illegális partik vannak benne, ez látszik is, mert rengeteg a szemét, eldobott üvegek, chipses zacskók keverednek az illegálisan ideszállított sittel és autógumikkal – szerencsére ezt is felszámolják. Bardóczi Sándor szerint egyébként „statikailag jók ezek a honvédségi épületek, vasbeton az alapjuk és az oszlopaik is. Talán odáig is eljutunk, hogy egy régi lőszerraktárból juhhodály lesz, már nagyon jó kapcsolatban vagyunk az egykori tulajdonossal, úgyhogy bízunk benne.”

Ott megyünk ki a romos raktárépületek közül, ahol valamikor a bejárat lehetett.
A romos épületek portaszolgálatát két hajléktalan látta el, akiket az ingatlantulajdonos befogadott azért, hogy vigyáznak a területre, a
házra, és megakadályozzák a szemét behurcolását. Az erdőmérnök még abból az időből ismeri a történetet, amikor „egy nagyon intelligens nő lakott itt, aki számos tüntetésen feltűnt, aktív volt A Város Mindenkié csoportban, és rádióműsorokat is készítettek vele. Szépen rendben tartották a házat, még kiskertjük, kutyájuk és szárnyasaik is voltak.” Mára csak egy vaskályha tanúskodik róla, hogy valaha egy szép otthon lehetett, de azóta valahogy leégett.

Egy betonútra kanyarodunk a 11. és a 22. kerület határán, ami a hajdan volt honvédségi területre vezetett. Ezt is fel akarják számolni, hogy a természet visszahódíthassa alatta a talajt, bár ahogy elnézem, enélkül is elkezdte már áldásos munkáját. A repedésekben füvek és virágzó növények telepedtek meg, az út szélén pedig pomogácsként támadnak az ezüstös őszmohák és háztetőmohák, amiket sokfelé látunk, ahol kilátszik a csupasz mészkő a felszínen. Az út végén egy engedélyezett méhészetbe botlunk, zsongó kaptárak állnak sorban, majd virágzó kerti nőszirmok mutatják, hogy volt szépérzéke a katonáknak.

Átmegyünk a 7-es út túloldalára, ami mellett sóvirágok is virulnak. A botanikus szerint nekik az égvilágon semmi keresnivalójuk nem lenne erre, mert szikes területen élnek, de valahogy idekerültek a magjaik, és valószínűleg az út sózása miatt jól érzik magukat. Az út mellett ismét feketefenyők sorakoznak, eredetileg azért ültették őket ide, hogy felfogják az út porát és a légszennyezettséget, de terjedni kezdtek. Gadó György szerint

„bár itt-ott látunk a talajban feketefenyő magoncokat, mostanában az idősebb fák is visszavonulót fújnak, ahogy az országban sokfelé, a barnuló tűlevelek itt is azt mutatják, hogy betegek. Az éghajlatváltozás pusztításait hosszan sorolhatnánk, de pont ezekért a feketefenyőkért nem ejtünk könnyeket”.

Egy angol madarász a fél karját odaadná egy ilyen fajlistáért

A túloldalon egy sorompó felállítása vetett véget annak, hogy a Tétényi-fennsíkot illegális szemétlerakónak használják az emberek. Ennek ellenére törött üvegek, konzervdobozok hevernek a bokrok aljában, és megszikkadt óvszerek tanúskodnak azokról az időkről, amikor itt még türelmi zóna volt. Mára kamerák kerültek ki az oszlopokra, így a légyottoknak vége.

Átsétálunk a tágas gyepterületre, a magasban áthúz felettünk egy egerészölyv, zsákmányt pásztáz, mezei pocok és erdei egér bőven van terítéken, de ahogy megtudjuk, a fokozottan védett pannongyík és a rézsikló is a kedvence, ha éppen apró fiókákat nem talál. Kérdésemre, hogy milyen jellemző madárfajok vannak itt, azt mondják, hogy ez a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület asztala, akik rendszeresen végeznek állományfelmérést, madárgyűrűzést, és költőládákat is kiraknak. Gyorsan fel is hívják a kedvemért Bajor Zoltánt, az MME Budapesti Csoportjának elnökét, aki nem mellesleg a BKM FŐKERT Természetvédelmi és Erdőkezelési Osztályának is a vezetője.

Állítása szerint egy 2020-ban végzett madártani felmérés 98 faj előfordulását bizonyította, de nagyjából három-négy olyan költőfaj van, ami az elmúlt években az élőhely-kezeléseknek köszönhetően tért vissza. Az egyik ilyen az erdei pacsirta, amiből egy pár 2018-ban fészkelt itt először, most szépen lassan növekszik az állománya, már talán három pár is költeni fog. Ő a pacsirtáink közül a ritkábbak közé tartozik, és pont ezeket az erdőkbe, cserjésekbe ékelődő gyepeket keresi.

„Az elmúlt három-négy évben tapasztaljuk, hogy a fővárosban kifejezetten ritka karvalyposzáta is megtelepedett itt. Budapesten most egyedül csak Soroksáron és itt ismerjük a mikropopulációját, nagyjából három-négy pár költ itt. Ezeken kívül vannak még olyan Natura 2000-jelölőfajok, amik lokálisan nem túl gyakoriak, például a töviszszúró gébics, amiknek 10-15 éve tudunk a jelenlétéről.

Amire nagyon büszkék vagyunk, hogy a Tétényi-fennsík lett egy fokozottan védett fajnak, a bajszos sármánynak az egyik fővárosi telelőhelye. Ő egy nagyjából 200 páros hazai állománnyal rendelkező ritkaság, ami pár évvel ezelőttig Budapesten csak a Sashegyen és a Rókahegyen volt ismert. Most a Tétényi-fennsíkon 15-25 példány telel át, és mivel ezt az élőhelyet nagyon kedveli, van rá esély, hogy egyszer itt marad majd költeni is. Ezeknek mi mind nagyon örülünk, egy angol madarász pedig a fél karját odaadná egy ilyen fajlistáért.”

Esténként állítólag őzek, vaddisznók, vörös rókák és borzok szaladgálnak itt, de népes populációja van az üregi nyulaknak is. Legnagyobb bánatomra nyuszikat nem látunk ugrándozni a virágzó réten. Csak a földbe ásott váraikat találjuk, és körülöttük a nyúlbogyók halmait, amikkel egy-egy család jelöli a kotorék körüli területét. A botanikus ennek nagyon örül, „itt a nyúlbogyó is értékes trágya, ahogy lebomlik, szépen táplálja ezt a kevéske talajt”.

A botanikusokkal csak úgy száll az idő

Elérünk ahhoz a részhez, ahonnan 2022 februárjában a katonaság egykori lebontott sertéshizlaldájának hatalmas sittdombját és más, illegálisan lerakott építési törmeléket hordott el a BKM FŐKERT és az FKF, összesen 4100 tonnányi mennyiségben. A szélén már szépen zöldül körben, de belül még kopár a föld, és az elhordott sitt maradványai látszanak. Csalódottságomat látva a főtájépítész azt mondja, hogy

„ez pont így tökéletes, a természet ennyit tud tenni két év alatt. Azt felejtjük el folyton, hogy rombolni egy pillanat műve, de a természet csak lassan tudja korrigálni a hibáinkat.”

Szerinte annak kell örülni, hogy a terület a várakozásokkal ellentétben egyelőre nem gyomos, félő volt ugyanis, hogy a sitt helyén először a pionír gyomnövényfajok jelennek majd meg, és rendszeres, extenzív kaszálásra lesz szükség annak érdekében, hogy az őshonos, de lassabban terjeszkedő flóra térhódítása sikeres legyen. Ez utóbbi még várhatóan több évig el fog tartani, de szerinte reménykeltő a helyzet, mert a korábbi sertéshizlalda miatt itt sokkal gazdagabb a talaj tápanyagokban, mint más területei a fennsíknak.

„Van azért ezen minden”, fekszik szinte hasra a botanikus, „kutyatej és orbáncfű már látszik, bár pár centisek csak. Az ilyen helyeken először az egyéves növények jelennek meg, az évelők szépen lassan kúsznak be. Ebben az évben még nem lesz rajta zárt gyep, de a védett növények lassan visszahódítják”, ígéri egy apró vadvirágot tanulmányozva. Mire Bardóczi csipkelődve rápirít, hogy álljon fel, menjünk tovább, „az a baj a botanikusokkal, hogy ha látnak egy érdekes kórót, elvesztik az időérzéküket”.

De Barabás Sándort nem lehet ilyesmikkel kizökkenteni, egyre csak sorolja, mi minden mellett sétálunk el, itt magyar gurgolya nő, ott heverő naprózsa, amott apácavirág látszik, de még nincs kinyílva teljesen. Én csak az árvalányhajat tudom beazonosítani, éppen kezd szöszösödni, amíg a szem ellát, hullámzik tőle a táj, égszínkéken pöttyözik bele a virágzó len. Már éppen azon morfondírozom, hogy Rumcájsz vízi tündérei után most a Kisvakond nadrágját kell majd beleszőnöm a szövegbe, amikor a botanikus egyszer csak ott hagy, és célirányosan egy bokorhoz szalad.

„Van orchideánk!”, kiált fel, „a neve nem annyira szép, mert sömörös kosbornak hívják, éppen még bimbóban van, de egy virág már kinyílt rajta.” Később talál az orchideafajok közül kétlevelű sarkvirágot és agárkosbort is, mint mondja,

„ha leülnénk itt 15 négyzetméterre, annyi növényről lehetne mesélni, hogy egész nap elüldögélhetnénk rajta”.

Csodálkozásomra, hogy miért éppen ahhoz a bokorhoz szaladt, azt mondja, hogy a természetvédelmi csoportjuknak, a természetvédelmi őrszolgálatnak, és a BKM FŐKERT Természetvédelmi és Erdőkezelési Csoportjának van egy közös térképe, amire GPS koordinátával minden egyes védett faj szinte minden egyes példányának lelőhelyét rögzítik, hogy monitorozzák az előfordulásukat. A térkép azonban nem publikus annak érdekében, hogy a védett növényeket megvédjék a gyűjtögetőktől. Az adatokat egyedül a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságnak adják át, mert a fajok védelme állami feladat.

„A LIFE-pályázatnak az is nagy erénye, hogy a hét éves futamidő alatt folyamatosan monitoroznunk kell a védett növény- és állatfajok állományát”, teszi hozzá Takács Noémi. „Reményeink szerint sokkal gazdagabb élővilág lesz, mint most van. Ezt a feladatot eddig a Zöld Jövő végezte, és kézenfekvő lenne, hogy rájuk is bízzuk majd ezt a munkát, mert az ő botanikus és rovarász szakértőik már bizonyítottak. De a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem botanikus kutatói is vállalták, hogy vizsgálni fogják a helyreállítási folyamatokat, melyek tudományos feldolgozása is megvalósulhat”.

Az elmúlt napok esőzéseinek megvan az eredménye, ha most nem riporton lennénk, szépen learatnám a kucsmagombákat, de mivel nincs nálam még egy árva pamuttáska sem, szomorúan lemondok róla. Újabb mandulafák mellett haladunk el, sárgán világít az aranyeső, a lentengerből pedig egyszer csak elismerően kacsint ránk egy nagyra nőtt Kisvakond. De úgy tűnik, csak vizionálok, közelebb érve csak egy megfúrt és kiszáradt bálványfa áll előttünk. Még nem termelték le, de mint megtudjuk, nem is fogják mindet elvinni innen, ugyanis holtfaként tökéletesen fog funkcionálni.

Sajnos találunk egy helyet, ahol nagyon úgy néz ki, hogy valakik leánykökörcsineket ástak ki. A csoportvezető felsóhajt, „a természetvédelmi őrök nem tudnak minden virág mellett őrt állni. Főleg, hogy csak heten vannak, de ez is nagy szám országos viszonylatban”.

A kökörcsinek már levirágoztak, a tavaszi héricsek viszont még most is kelletik magukat, sárga fejükkel hivalkodón bólogatnak a lenvirágnak, az árvalányhaj mező szépen megágyazott a tavaszi násznak. Bardóczi Sándor is meghatódik a látványtól,

„istenem, de szép. Ha hét év múlva így nézne ki az egész Tétényi-fennsík, akkor igazán elégedettek lehetnénk.”