Kész lettem volna a földet is megcsókolni, amikor a harminc macskával átértünk Magyarországra

„Akkor szilveszterkor már sejtettem, hogy valami történni fog, néhány ismerős egyenesen háborúról beszélt” – emlékezett vissza Marina, aki Kijev mellett, Horenkában élt egészen addig, amíg ki nem tört a háború Ukrajnában. Oroszország éppen két éve, 2022. február 24-én inváziót indított. Úgy emlékezett vissza, hogy a háború kezdetekor a közösségi médiát elárasztották a kisokosok arról, hogy mit csomagoljon az ember, ha menekülnie kell. Marina helyzete azonban speciális volt: saját házából évek alatt kialakított menhelyén 38 macskával és három kutyával élt.

„Nem akartam elhinni, hogy a háború tényleg kitörhet. Így soha nem volt tervem se arra, hogyan evakuálnék ennyi állatot”

– mondta Marina, hozzátéve, emiatt a háború elején egy ideig maradt is Horenkában. A főváros közelsége miatt azonban ez a terület egyből hadszíntérré változott. A második naptól sem áram, sem fűtés nem volt Marina házában, hosszútávú tervei nem voltak, csak azt tudta, hogy két hétre elég étel van neki és az állatoknak. Amikor a szomszéd házába becsapódott egy rakéta, Marina úgy döntött, mennie kell az állatokkal együtt: innen pedig hosszú úton át, magyar civilek segítségével jutott el Budapestre, ahol azóta édesanyjával és egy idős cicával él. És ahol a többi menekült kisállatot örökbe tudta adni itteni családoknak.

2022. február 21-én Putyin elismerte a szakadár donyecki és luganszki népköztársaságokat, Ukrajnában ekkor Marinához hasonlóan többen is azt hitték, nem eszkalálódik tovább majd a helyzet. „De másnap már Szarajevó ostromáról olvastam, ilyen volt a közhangulat. Később jól is jött, amit a könyvben írtak: tudtam például, hogy amíg áram és víz van, addig nincs gond” – mesélte Marina. 24-én aztán minden utat lezártak, ami Kijev felé tartott a faluból: „Elkezdődött a háború, láttam a helikoptereket, ahogy Hosztomel repülőtere felé tartanak”.

A háború kitörésének estéjén Marinának egy barátja segített beragasztani az ablakokat. Elszállt az internet, második napra rá már áram sem volt, így fűtés sem. „Március 3-án már cipőben és ruhában aludtam, hideg volt kint, fáztak a macskák is. Zsákban tartottam a legfontosabb dolgaimat és az iratokat, ha menni kéne. Aztán az oroszok bevonultak Bucsába és Irpinybe, lányom hívott, hogy a csecsenföldi Ramzan Kadirov katonái vannak ott, meneküljek. Csak azt nem tudtam, hogyan: az autóm nem működött, és 40 állat volt mellettem”.

Marina 2013-ban kezdett el szabadidejében az állatmenhelyével foglalkozni. Egyszer egy kiscicát nem sikerült időben megmentenie, akkor lett az az alapszabálya, hogyha bajba jutott állatot lát, segít rajta, ahogy tud. Így lett menhelye is végül. Főállásban emellett a moziiparban dolgozott gyártásvezetőként, sorozatokkal, filmekkel foglalkozott.

„Akkoriban rózsaszín ködben éltem, nem vettem észre a változást. Volt, aki már 2012-ben is azt mondta, hogy nem fogjuk elhinni, mi lesz a Krímben. Én tényleg nem hittem. De a Krím 2014-es orosz megszállása után a moziipar is átalakult, vége lett az oroszokkal közös projekteknek”. 2014 után már az oroszok is elálltak az olyan filmektől, amelyekben például ukrán zászlók lettek volna: „érzelmileg és politikailag sem tudtunk már együtt dolgozni”.

Marina szerint ekkor már többen érezték, hogy Oroszország nem fog megállni ennyinél.

A politika filmiparra mért hatásai miatt Marina 2016-tól egyre inkább a macskamentés felé fordult. „A háború előtt három kutya és közel 40-50 macska volt a menhelyemen, egy részüket a háború előtt két héttel fogadták örökbe. Így maradtam otthon a 38 macskával és három kutyával azon a napon, amikor kitört a háború”.

„Maradtam Horenkában addig, amíg lehetett. Hallottam az orosz katonákat, ahogy mellettem lőnek, minden nap 10-15 percenként becsapódott vagy robbant valami a faluban”. Marina végül akkor döntötte el, hogy menekülnie kell, miután találat érte a szomszéd házat: „Kigyulladt, féltem, hogy a mi házunk is lángra kap. De nem kapott. Ittam egy whiskyt, és visszafeküdtem”.

Egy órával később ismét robbanásokat hallott, kirepültek az ablakok – jól jött a ragasztás, így nem volt annyi szilánk – és kirepült a bejárati ajtó is. „Az állatok elbújtak a házon belül. Volt a hálószobában egy nagy matracom, sok állat ott bújt el: ki mellettem, ki az ágy alatt, ki a gardróbban. Öt százalékon volt a telefonom, írtam a lányomnak, hogy jöjjenek, ha tudnak. Aztán kikapcsoltam a telefont, és vártam reggelig” – emlékezett vissza Marina. A lánya másnap telefonált, hogy találtak embereket, akik tudnának segíteni. „Nem lehetett tudni, hogy jönnek-e vagy sem, úgyhogy vártam. Végül jöttek. Anyám azt mondta, marad a házban és takarít – látszott, hogy sokkos állapotban van, de gondoltam jobb, ha legalább én Kijevbe megyek, és megszervezem az utunkat”.

„Furcsa volt Kijevbe érni, a pályaudvaron vonatok voltak, működtek a kioszkok, nálunk meg háború volt” – a fővárosban még volt internet, Marina így keresett segítséget.

„Kijevben jelentkezett valaki egy dzsippel, hogy anyámat és a macskákat elhozzuk Horenkából. Azt mondta, hogy a feleségének inkább nem árulja el, hova autózik.” A sofőrrel, Denyisszel két nappal később mentek vissza Horenkába. Első körben Marina és édesanyja 15 macskával és három kutyával indult meg Kijevbe. A következő két fordulóban még 14 macskát elhozott Marina, így indultak tovább Nyugat-Ukrajnába. A többi macska akkor még ott maradt Horenkában. Ezt is nagy sietve intézték, bármelyik pillanatban találat érhette volna őket.

„Végül a Facebookon jelentkezett egy ember, aki busszal kész volt a macskákat Kárpátaljáig vinni. Sok pénzért. Ez van. A háborúban minden vagy nagyon drága, vagy ingyen van” – mondta Marina. A macskáknak volt útlevelük és egészségügyi papírjaik is, csipjük viszont nem, így először az EU-ba utazást kellett biztosítani nekik.

Marina lánya ekkor Magyarországon volt – ő két héttel a háború előtt utazott el –, rajta keresztül magyarok jelentkeztek, hogy segítenek neki eljutni Budapestre. Egy magyar állatorvos, András és a felesége ment ki végül Ungvárra, hogy segítsenek becsippelni az állatokat. „Kárpátalján egy ismerősömnél szálltunk meg. Ő még fogadott minket az állatkertemmel, aztán bevonult harcolni. Innen indultam el a macskákkal Budapestre, anyám pedig maradt. Nem akarta elhagyni Ukrajnát.”

András végül a kisbuszban csipelte be az állatokat, aztán Ungvárról a szlovák határ felé indultak, de az ottani határőrök nem engedték át őket. „Azt mondták, magyar a sofőr, tehát biztos el akarjuk adni a macskákat” – emlékezett vissza Marina, miközben mutatott pár képet azokról a házi macskákról, amelyeket Magyarországra menekített. Végül egy magyar nemzetiségű határőr állt ki mellettük, szólt a felettesének, aki azt mondta, ha találnak EU-s befogadót a macskákra, mehetnek. András egy szervezeten keresztül szerzett befogadókat, regisztrálta a csipeket, és hosszú várakozás után átléphették a szlovák határt.

Néhány órával később már Budapesten voltak. „Amikor átértünk, kész lettem volna a földet is megcsókolni. Fájt mindenem, de biztonságban voltunk. Kávét ittunk és finom süteményt ettünk. Sokkoló volt.” Itt két magyar felajánlott egy lakást Marinának, ebben a lakásban tartottak örökbefogadós napokat is. „Egy üres lakást kaptunk, volt egy matrac, bevihettük az állatokat. Hosszú idő óta akkor aludtunk először nyugodtan”.

Marina szigorú feltételekhez kötötte, kikhez kerülhetnek a macskák, végül pedig minden cica gazdára talált. Volt, amelyik Spanyolországba vagy Franciaországba költözött, de jelentős részük magyar családokhoz került. Csak egy macska maradt Marinánál, Szonyja, a legöregebb. „Ő már olyan idős, hogy senki nem tudná gondozni. Én tudom, hogy és mi kell neki” – mondta Marina.

2022 áprilisában, miután az oroszok elmentek Kijev környékéről, Marina visszaindult Horenkába, hogy elhozza az utolsó macskákat is. „Ők egy hónapig voltak a ház körül, volt, hogy a katonák vittek nekik ételt. Épp zajlott az aknamentesítés, tele volt a falu romokkal.” Marina végül áprilisban a többi macskát is el tudta hozni, őket is örökbe adták Budapesten. „De minek kínlódtam a macskákkal, amikor a saját életünket is menteni kellett? Tudod, a háború megmutatja, mi fontos neked az életben. Nem lettem volna nyugodt, ha otthagyom a macskákat. Nem miattuk, magamért. Nekem számított az életük. Nem volt kérdés, hogy velük vagy nélkülük. Meg akartam oldani, hát megoldottam”.

„A házunk a háború miatt lakhatatlanná vált. Mi nem tudtuk, meddig maradunk Magyarországon. A háborúban rövid távú tervek vannak, mindig csak a következő lépésre figyelsz” – mondta Marina. Az előretervezés nehézségei miatt magyarul például nem is kezdett tanulni, inkább az angolt erősítette. A jövőtervei között pedig az szerepel, hogy új diplomát szerezzen és ösztöndíjakat nyerjen, hogy legyen pénze tanulni.

„Felmerült, hogy helyre kellene állítani az otthonunkat. Van már benne ablak, ami nincs, az be van fóliázva. De folyik a tető, minden rohad, ezt a telet még talán kibírja, a következőt biztosan nem. Akkor vége, nincs többé házunk” – mondta Marina. Egy francia cég panel otthonokat is ajánlott fel a helyieknek, majdnem kaptak Marináék is, de „a szomszédok közbeléptek, hogy nekünk biztosan nem is kell annyira, hiszen nem is vagyunk Ukrajnában. Most már nem annyira segítenek egymásnak az emberek. Így konténerházunk nem lesz, a sajátomat nincs pénzem helyreállítani”.

Marina Budapestre érkezése után az első hónapban ingyen lakott, aztán baráti áron, de azt a lakást eladták. Ezután került mostani albérletébe, ahová már édesanyja is jött: ő beteg lett Ukrajnában, így tavaly ősszel átköltözött Budapestre. „Azóta a legfontosabb, hogy albérletre keressek elég pénzt. Nagy szükségünk lenne egy másik lakásra is, egy olyanra, ahol nem kell anyámnak lépcsőznie. Hát, kemény így az élet. De legalább élünk, itt vagyunk, velem van anyám, van mit ennünk. Ez most a legtöbb, amire vágyhatok”.