Orbán elárulta, hogy a külpolitika gyeplője nem Szijjártó kezében van

„Nem egyszerű zárszót mondani egy konferencián, amelyen az ember nem vett részt” – mondta Orbán Viktor a Vigadó Dísztermében, majd adott egy rövid választ a kérdésre, hogy ennek ellenére „mit keresek én itt a Külügyi Intézet 50. születésnapi konferenciáján?”

„Mostantól az a felállás, hogy önök közvetlenül mindannyian a miniszterelnöknek dolgoznak.”

Orbán szerint ezzel csak a hagyományokhoz tért vissza Magyarország, amelyeket nem „a szél fújt össze”. Amikor Magyarország képes volt „szuverén külpolitikát folytatni, akkor az miniszterelnök-központú külpolitika volt.” Ez az időszak nem lehet túl hosszú, hiszen Magyarország a Fidesz alkotta alaptörvény szerint 1944-1990 között nem volt szuverén, 1867-től az Osztrák-Magyar Monarchia részeként pedig nem volt önálló külpolitikája Budapestnek. Ennek ellenére a kormányfő megemlítette Tiszát – habár nem tisztázta, hogy az 1875-90 között kormányfő Tisza Kálmánt vagy az 1903 és 1905, valamint 1913-1917 között miniszterelnök Tisza Istvánt értette alatta, bár utóbbi kelletlenül sodródott bele az I. világháborúba, ami kevéssé tűnik a szuverén külpolitika jelének. Jobban beazonosítható Bethlen István, a Trianon utáni konszolidáció levezénylője és Teleki Pál gróf, bár utóbbi öngyilkosságával jelezte fenntartásait a II. világháborúba való sodródás ellen, ami szintén nem sorolható a szuverén külpolitika érvényesítését igazoló időszaknak.

Akárhogy is, Orbán szerint a Magyar Külügyi Intézet (MKI) felettesi körének átrendezésével „visszatérünk a megelőző hagyományhoz.”

Merjünk nagyobbak lenni

„Magyarországot a történelem arra ítéli, de magától is hajlamos arra, hogy maga elé ambiciózusabb célt tűzzön, mint ami méretéből, gazdasági eredményből következne.” – adta meg ars poeticáját a kormányfő.

Ehhez nélkülözhetetlen a „külkapcsolatok alakításában rejlő energia, dinamika, kezdeményező erő”.

„Az ilyen országokban a külpolitika gyeplőjét szorosan kell fogni, vagyis jó, ha a miniszterelnök fogja”

– vette ki a gyeplőt mellékesen az Orbán előtt nem sokkal beszédet tartó Szijjártó Péter kezéből, észrevétlenül rá is pirítva a külügyi és külgazdasági miniszterre, aki „a multivektorális magyar külpolitika” című beszédében azt mondta, saját szavaival ezt úgy fogalmazná meg, hogy „legyünk mindenkivel jóban”.

„Ha mindenkivel jóban vagyunk, akkor a nagyok nagyvonalúságából nekünk is hullik le egy ki morzsa az asztalról. Ha így járunk el, akkor valóban nekünk is csurran--cseppen valami, de a számunkra húsbavágó kérdésekben majd mások döntenek a fejünk felett”

– tette helyre távollétében Szijjártót.

Odaszúrt a 2010 előtti kormányoknak is, megjegyezve, hogy ők a merjünk kicsik lenni elvét követték.

Mi a magyar érdek?

„Unalomig ismert” jelző, hogy a magyar külpolitika nemzeti érdek alapú, ám a kormányfő szerint mégis érdemes tisztázni, mit jelent ez a fogalom, már csak azért is, mert a kormányfő döntéselőkészítő hátországa – mint amilyennek a Magyar Külügyi Intézetnek kell lennie – csak akkor működik jól, ha ez mindenki számára világos.

Orbán vitatta a megközelítést, hogy a külpolitika vagy idealista, vagy realista lehet. Ehelyett a „nemzeti érdek alapú külpolitikát ajánlotta” fel, amely „egyesíti az idealizmus és a realizmus legjobb elemeit.”

A miniszterelnök politikai igazgatója, Orbán Balázs és Szijjártó korábban elhangzott beszédére rímelt viszont az a tétel, hogy „a nemzeti érdek alapú külpolitika sosem lehet dogmatikus” – azaz minden helyzetben másképp kell eljárni. Tehát az, ami ellentmondásnak tűnik – például Izrael támogatása önvédelmi harcában a Hamász ellen, viszont ennek az önvédelemnek a vitatása Ukrajna esetében Oroszországgal szemben –,

az nem következetlenség, hanem rugalmasság.

A nemzeti alapú külpolitikának van elve, értéke, de „folyamatosan rugalmas alkalmazkodásra kényszeríti azt, aki ezt a fölfogást vallja”. Orbán szerint ez egyszerűen nem más, mint tudomásul vétele annak, hogy Magyarország nem elég nagy és nem elég erős ahhoz, hogy pusztán méreténél fogva vívjon ki magának tekintélyt. Helyette marad az okosan felhasznált külpolitika, amelyet Orbán többször is a magyar soft powernek nevezett.

Ahogy korábban az illiberalizmust, most a radikális jelzőt emelte büszkén a magasba politikája védjegyeként.

Radikalizmussal lehet növelni a mozgásteret

„Nem most csöppentem a külpolitikába, pontosan tudom, hogy a külkapcsolatok területe a legkifinomultabb, külsőségekre, formaságokra leginkább adó tere a politikának” – nem véletlenül találták ki a diplomáciai protokollt. Orbán szerint viszont ettől még lehet egy ország vezetésének „meghökkentő állítása, kényes kérdései, újszerű javaslatai” – ezzel nem sért normát, „még akkor sem, ha ezzel a diplomáciai protokoll ösvényéről ki kell lépnie.”

Magyarország ugyanis igényt tart az önálló külpolitikára, még akkor is, ha „az önök nyelvén ezt úgy mondanák, hogy relatív erőfölényünk alacsony. Mínuszban van.”

Ezt konfliktusok vállalásával kell ellensúlyozni, vélte Orbán. „Ebből is lehet relatív erőfölényt csinálni és mi csinálunk is” – annak ellenére, hogy „Magyarország csak tízmilliós ország, annyi a GDP-je, amennyi, akkora a hadserege, amekkora”.

Ehhez Orbán szerint a legjobb út a radikalizmus, amelynek értelmezését is megadta: azt jelenti, a lényeget kell megragadni a célok megfogalmazásánál. Példaként a migrációt hozta fel: nem arról kell vitatkozni, hogy miként kell elosztani a migránsokat, és hogyan kell megoldani az integrációt, hanem előbb azt kell eldönteni, jó-e egyáltalán a migránsok befogadása. Ez a radikalizmus Orbán szerint, ami nem durvaság, hanem kulturális antropológiai vonása a magyaroknak, amelynek van egy taktikai célja is:

„Ha nem vagyunk elég radikálisak, akkor nem lesz miből engedni a vita során.”

Radikalizmus mint soft power

Emellett pedig a radikalizmusnak stratégiai célja is van: a kérdések lényegre törő módon való feltevése Orbán szerint „nem rontja, hanem emeli Magyarország presztízsét és megbecsültségét”, mert azokat, akik nem így beszélnek, akik nem kérnek a „csihi-puhiból”, ami ezért jár, azért mégis foglalkoztatják ezek a kérdések. Egy francia, német, olasz átlagembert is „elragad a hév” és elgondolkodik, hogy nem lenne-e jobb visszamenni az időben 30-40 évet, amikor még az előtt volt Európa, hogy a migránsok elosztásán kellett volna gondolkodni.

„Ezért szívesen hallgatnak minket” a nyugatiak, és Orbán szerint ha a nyilvános térben nem is, de a tárgyalóasztalok mellett „egyre több kombinációs, koalíciós lehetőség” tárul fel a nemzetközi téren Magyarország előtt. Orbán visszautasította, hogy elszigetelődött volna Magyarország, ellenkezőleg, soha nem volt olyan kiterjedt a magyar külpolitika, mint az utóbbi években, mondta. A radikális hozzáállás védjegyévé vált a magyar diplomáciának, ez a hozzáállás Magyarország soft powere – vette elő ismét a jelzőt a kormányfő.

Ehhez, a radikális – Orbán értelmezésében lényegre törő – politikához kérte az MKI segítségét. „Egyre több térségben vagyunk jelen, egyre nagyobb a szükség a nemzeti érdeket definiálni”. Ezt a külügy és a miniszterelnökség csak akkor tudja elvégezni, ha van kiemelkedő, felkészült hátország, amely mély elemző munkát végez – mondta Orbán, szellemi osztagnak nevezve az MKI-t, amely segíthat abban, hogy „Magyarország továbbra is erőn felül teljesíthessen a nemzetközi térben.”