Imádom az ütődötteket

Egy hónapja határoztam el, hogy a lehető legminimálisabbra szorítom a háztartási élelmiszer-hulladékomat. Az elhatározás azután született, hogy megírtam, jövő január elsejétől Magyarországon is szelektíven kell majd gyűjteni a háztartási biohulladékot – és bár az erről szóló jogszabály azóta sem jelent meg, az biztos, hogy az lesz a legjobb, ha minél kevesebb élelmiszer kerül majd bele ebbe az új szemetesbe. Hiszen bár menő lesz az új kuka, azt kár lenne letagadni, hogy picit büdös is.

Ugyanis onnantól kezdve, hogy a háztartások megkapják a Mol Mohutól az új lakberendezési tárgyukat, ezekbe kell majd beledobniuk minden élelmiszer- és konyhai hulladékukat, többek között a répa- és krumplihéj mellett a pizza szélét és a megromlott pörköltöt, valamint a teafiltert és a kávézaccot is. Ettől pedig bármilyen profi kivitelezésű is lesz az új kuka, előfordulhat, hogy kissé savanykás szag kezd el majd terjengeni a konyhában, és megjelenhetnek a muslincák is.

Hola, Pachamama!

Azt már előre elárulom, hogy a nagyjából zero waste háztartás üzemeltetése elég nagy kihívás volt számomra, teljesen át kellett alakítani a gondolkodásomat és a szokásaimat, de a jövőbeni új kukám szagtalanítása mellett az is inspirált, amikor utánaolvasva kiderült, hogy

a teljesen feleslegesen megtermelt élelmiszerek tovább növelik az üvegházgáz-kibocsátást, a kidobott élelmiszerek pedig a metánkibocsátást, és ezáltal jelentősen hozzájárulnak az éghajlatváltozáshoz.

Világviszonylatban a háztartásokban keletkező élelmiszer-hulladékok a teljes élelmiszerláncban keletkező élelmiszer-veszteség 50-60 százalékáért felelősek. Éppen ezért az ENSZ fenntarthatósági céljai között szerepel, hogy felére kell csökkenteni a háztartások élelmiszer-pazarlását 2030-ig.

A Másfélfok nemrégiben publikált tanulmánya szerint az Európai Unióban 59 millió tonna élelmiszer ment pocsékba 2020-ban, aminek 53 százaléka a háztartásokhoz volt köthető. Magyarországon évente fejenként kb. 65 kiló élelmiszer-hulladékot termelnek a háztartások, és ebből legalább 25 kiló elkerülhető lenne.

A legnagyobb mértékű pazarlás az EU-ban a gyümölcsök és zöldségek esetében volt (27 és 20 százalék körül), amit a gabona (13), a hús (10) és a burgonya (10) követett. A legnagyobb mértékű pazarlás a Nébih kutatása szerint itthon az ételmaradékokhoz köthető, de a toplistán szerepelnek a gyümölcsök-zöldségek, valamint a pékáruk is.

Mivel az élelmiszer-hulladék nagyobb része a háztartásokhoz köthető, a kutatások szerint ha ezt legalább 12 százalékkal mérsékelnénk az EU-ban 2030-ig, akkor 33 millió tonnával is csökkenthetnénk az üvegházgáz-kibocsátást.

A legideálisabb eset az lenne, ha 41 százalékkal sikerülne mérsékelni az élelmiszer-hulladékunkat, abban az esetben ugyanis akár 108 millió tonnával is csökkenthetnénk a kibocsátást.

Arról már nem is beszélve, hogy a szimulációk eredménye szerint az EU háztartásai éves átlagban akár 220-720 eurót is megspórolhatnának. A Nébih saját kutatása szerint a magyar háztartások évente fejenként 35 ezer forintot spórolhatnának meg.

Arról nem is beszélve, hogy a magyarok által feleslegesen megvásárolt élelmiszerekből további 450 ezer ember lakhatna jól egy éven keresztül napi 3 bőséges étkezéssel számolva.

A soha viszont nem látásra, impulzusvásárlás!

De hogyan tehetnénk mi magunk azért, hogy az a pénztárcánknak, az új kukánknak és végső soron a bolygónknak is sokkal jobb legyen? Egyértelműnek tűnik, hogy a fogyasztásunk visszaszorításával. Itt nem arra kell gondolni, hogy együnk kevesebbet (bár a magyarországi elhízottsági mutatók alapján nem ártana az elfogyasztott mennyiséget is csökkenteni), hanem arra, hogy ne vásároljunk olyan dolgokat, amikre valójában egyáltalán nincsen szükségünk.

Az élelmiszerpazarlással foglalkozó szakemberek első tanácsa általában az szokott lenni, hogy tudatosan vásároljunk, azaz írjunk bevásárlólistát, és csak azt vegyük meg a boltban, ami valóban hiányzik a hűtőből és a spájzból. Mivel régebben is írtam hevenyészett listákat, ez egyáltalán nem esett nehezemre, viszont gyakorlott impulzusvásárlóként szinte soha nem jöttem ki úgy a boltból, hogy a kosárban ne lett volna pár olyan termék, ami a polcokon csábított el.

Az utóbbi egy hónapban viszont le kellett szoktatni magamat a boltban andalgásról, a sajtpult előtti ácsingózásról és az édességrészlegben való kulináris bujálkodásról. Mivel ha nincs a listán a sajt és a csoki, akkor tulajdonképpen miért is mennék oda ezekhez a sorokhoz a boltban?!

Ezt borzasztó nehéz volt betartani kezdetben, szemlesütve kerültem a csábító termékeket, és valószínűleg a nagy tudatos vásárlásban néha kapkodó idegbetegnek tűntem a többi andalgó vásárlóhoz képest. Az impulzusvásárlás elkerüléséhez viszont kaptam egy nagyon jó tanácsot a Kisbolygó című podcastunk témához illő adásában, márpedig azt, hogy ne menj éhesen a boltba, és akkor biztos nem fogsz elcsábulni – ez abszolút működött.

A listaírás és az annak megfelelő vásárlás mellett beszüntettem azt az utólag teljesen érthetetlen szokásomat is, hogy némely termékből kettőt is vásárolok, mert biztos, ami biztos. Tipikusan ilyen volt nálam a tejföl és a főzőtejszín, mivel általában fogalmam sem volt róla, hogy van-e otthon, vagy sem, ezért ha olyat akartam főzni, amibe ezek kellettek, rögvest kettőt vettem, hogy később is legyen. Nos, hazaérve általában azt tapasztaltam, hogy immár 3-3 tejfölöm és tejszínem van. Ilyenkor a lejárati időhöz legközelebbit felhasználtam, az újabbak pedig bent maradtak a hűtőben, hogy a legközelebbi vásárláskor ismét társakat kapjanak. Ennek pedig az volt a következménye, hogy havonta pár doboz sajnos a kukában végezte, hiába hangoztattam, hogy utálok kaját kidobni.

Nem tudnám megmondani, hogy miért csináltam ezt, de örömmel konstatáltam a kísérlet alatt, hogy ennek már vége. Most csak akkor veszem meg ezeket, ha elfogyott otthon – ennek betartásához viszont nagyon szigorú listaírás tartozik, amint kiveszek valami alapélelmiszert a hűtőből vagy a spájzból, azonnal fel kell írnom a telefonom jegyzettömbjébe, különben ismét elfelejtem.

Sziasztok, ütődöttek!

Amikor már úgy tűnt, hogy sikerült leszoktatnom magam az impulzusvásárlásról, megemeltem a tétet. Tudván, hogy az élelmiszer-hulladék termelésében a háztartásokon és az éttermeken túl maguk az élelmiszerboltok is nagy mértékben kiveszik a részüket, arra gondoltam, mi lenne, ha segítenék rajtuk is.

Ehhez az inspirációt az adta, hogy a hozzám legközelebbi boltban pár hónapja kikerült egy láda, amibe a kicsit ütődött, kicsit megbarnult gyümölcsöket, zöldségeket teszik bele (sajnos műanyagzacskóba porciózva), és 50 százalékkal leértékelve árulják. Bár korábban is megálltam ott egyszer-egyszer, mostanában rászoktattam magam arra, hogy először ehhez a ládához megyek és megnézem, mi van benne.

Ha teljesen elhatározott menüsorral és pontosan vezetett bevásárlólistával megyek a boltba, gyakran előfordul, hogy végül nem találok a ládában semmilyen számomra szükséges terméket. De mi történik akkor, ha az impulzusvásárlást lecserélem az impulzusfőzésre?

Teljesen megváltozik a világ! Két éppen puhára érett avokádó csak 370 forint? Akkor ma este guacamole lesz vacsorára. Fél kiló gomba 220 forintért? Akkor pedig gombapörkölt. Karalábé 50 forint darabjáért, és még sárga- és fehérrépa is van hozzá összesen 100 forintért? Máris jobban esik az a karalábéleves. Arról nem beszélve, hogy az árérzékenység mellett ízében is jobban esik az a banán, őszibarack vagy szilva, ami már nem olyan kőkemény, mint az egészségesnek minősített társai dupla annyiért a polcokon.

Új szokásom szerint a következő utam ezután a hűtőpulthoz vezet, ahová egy kis sarokba a lejárathoz közeli élelmiszereket gyűjtik ki és cédulázzák át az eladók, amiket aztán 20-50 százalékkal olcsóbban lehet megvenni a kasszánál. Ezek legtöbbször sajtok, joghurtok, felvágottak vagy dobozos készételek. Az utóbbihoz még sosem nyúltam, de az biztos, hogy grillsajtból sokkal több került az asztalra, mint az általában megszokott nálunk. (A lejárt vagy lejárat közeli élelmiszerek fogyaszthatóságáról itt írtunk részletesen, ha pedig a kedvenc boltjaidban nincsenek lejáratközeli élelmiszerek akciózva, a Munch alkalmazásában biztosan találni fogsz.)

És mi lett az eredmény? Az impulzusvásárlás megszüntetésével és a lejárathoz közeli élelmiszerek féláron való megvásárlásával egy hónap alatt 27 ezer forinttal kevesebbet költöttem élelmiszerre, és még a hűtőm és a spájzom is átláthatóbb lett.

Hello, mi a kaja?

Utólag szörnyű belevallani, de régebben azért gyakran előfordult, hogy mindennap főztem friss ételt, az előző napi maradékot pedig vagy bevittem a szerkesztőségbe ebédre, vagy mivel nagyon kicsi a fagyasztóm, és általában tele van, bizony a szemetesben vagy a vécében landolt. Az új szelektív kuka preventív szagtalanítása érdekében az elhatározás egyik legsarkalatosabb pontja az volt, hogy ilyen többet nem fordulhat elő. Csak annyit főzök, amit meg is eszünk – még akkor is, ha napokig ugyanaz a vacsora.

Talán ez volt a legnehezebb része a kísérletnek, hiszen az ember szereti a változatos étkezéseket. Ugyanakkor bármilyen furcsa is, de még több mint húsz év gyakorlat után is lehetetlen feladatnak bizonyult számomra pontosan kiszámítani, hogy két ember mégis mennyi lecsót, spenótot vagy túrós tésztát tud elfogyasztani egy-két napon belül – főleg, ha abból az egyik egy kiszámíthatatlan kamaszgyerek, akivel néha hiába egyeztettem a menüt kora délután, estére már teljesen mást kívánt.

Így fordult elő, hogy a Tisza-tavi egyhetes nyaralásunkon csak mindössze háromszor főztem, és hiába terveztem el, hogy nem gazdagítom tovább a méregdrága lángosost a strandon, hanem megcsinálom én az apartmanban, végül egyszerűen nem került rá sor, mert a maradékot ettük, vagy rendeltünk egy pizzát.

De nem a kétnapos kaja volt a rekord sajnos. A hónap legnagyobb kudarca úgy kezdődött, hogy a gyerek azt mondta, hogy jaj, de régen ettünk már spenótot. A vegetáriánus anya és a húsimádó fia közti örökös háborúba egy pillanatra áldott tűzszünet állt be, szállt a teli lábosból a fokhagymás szerecsendió illata, majd a vacsorakor kiderült, hogy bár délután még kívánta, estére már nem volt kedve hozzá. Ott álltam másfél liter főzelékkel, és bár kedden még én is nagyon vágytam arra a spenótra, pénteken már hányni tudtam volna tőle.

És bár hiába az impulzusfőzések, a kevesebb főzés végül is összességében azzal járt, hogy egyfelől nem volt annyira változatos az étkezésünk, másfelől jó néhány napra kiszabadultam a konyhából, ami nyár lévén külön pihentető volt. De az egyfelől-másfelőlt feledve,

a legfontosabb része a kihívásnak sikerült: egy hónap alatt egyszer sem etettem meg a szemetest sem a főztömmel, sem a feleslegesen megvásárolt, de a hűtőmben megromlott termékekkel.

Szép napot, szemetes!

De akkor mi fog az új kukámba kerülni? Ha a kutatásokat nézzük, akkor a háztartási élelmiszer-hulladék nagyjából fele nem elkerülhető, ilyen a nem ehető zöldség- és gyümölcsrészek (70 százalék), amit a nem ehető állati részek (10), a kávézacc (9), a teafilter (3,8) és a tojáshéj (3,6) követnek. Ezeket szükségszerűen az új szelektív kukákba kell majd tenni, de annak, aki tud otthon komposztálni, érdemesebb lesz továbbra is a növényi eredetű hulladékát a komposztáló ládájába helyezni, hiszen úgy helyben hasznosul majd humuszként.

Mivel én szerencsére olyan házban élek, aminek van saját komposztáló ládája, ha tudom tartani az új szokásaimat, mindez azt jelentené, hogy az én új kukámba például nem nagyon fog kerülni semmi.

Hogy magát a kukát majd hova teszem így, az még attól függ, hogy vajon méretben és szagtalanító képességben mennyire veszi majd fel a versenyt a fagyis dobozommal, amibe a komposztnak valót gyűjtőm.

Összegzésként a kihívás úgy 4-esre sikerült, mert bár én is és a bolygó is jól jártunk, a szükségesnél talán puritánabb étkezések sokat rontottak a „megcsináltam” élményen, és még azt is szoknom kell, hogy a fogyasztói társadalom nyomása ellenére ne érezzem magam nyomorultnak, amikor kinyitom a szinte üres hűtőmet. De ezen feltehetően sokat fog segíteni, ha kellően tanulmányozom az elfogyasztott adagjaink mennyiségét, és nem fordul elő többet olyan, hogy akár négy napig is ugyanaz a vacsora.

Mivel ezzel a kihívással mindannyian szembe fogunk nézni, további jó tanácsokért érdemes felkeresni a Nébih Maradék nélkül oldalát, elolvasni a Felelős Gasztrohős blogposztjait, és meghallgatni az erről szóló podcast adásunkat: