Egy jó évben a Balatonon nem tudod hova lerakni a törölköződ, most még az árnyékban is találsz helyet

„Azt mondták a kormányinfón, hogy nincs baj? Hát nézz már szét! A 30-40 százalék is egy optimista szám” – mutat körbe lemondóan a fonyódi strand egyik dolgozója. A vízibiciklik mellett állunk, a három nap alatt látott balatoni strandok közül egy viszonylag népszerű partszakaszon, és arról beszélgetünk, hogy a szállodák szövetségének elnöke, Flesch Tamás azt állította, egyre kevesebben engedhetik meg maguknak a balatoni nyaralást, idén pedig legalább 30-40 százalékkal kevesebb a vendég, az emberek pedig egyébként is inkább csak hétvégén mennek a tóhoz, amire Gulyás Gergely miniszter meg kacsát kiáltott.

Pedig egyre inkább úgy tűnik, sok magyarnak idén nemhogy belföldi, de semmilyen utazásra nincs pénze. Egy friss felmérés szerint a magyarok 59 százaléka nyaralt vagy fog még nyaralni idén, 41 százalék viszont otthon tölti a nyarat, többnyire azért, mert az utazás nem fér bele nekik anyagilag. Ha egy magyar család utazik is, a legtöbben 100-300 ezer forintot szánnak a nyaralásra. A külföldön nyaraló magyarok 51 százaléka szerint pedig ott olcsóbban kijönnek, mint itthon.

És ha már Balaton: a Szállás.hu pár nappal ezelőtti közleménye szerint náluk idén csak minden ötödik nyári foglalás szól a Balatonra, miközben tavaly minden harmadik volt balatoni, az északinál népszerűbb a déli part, és Siófokra mennek a legtöbben.

Hogy képet kapjunk arról, mi a helyzet a Balatonnál, több strandot is végigjárunk az északi és a déli parton; három nap alatt pontosan tizenkettőt.

Van köztük fizetős, ingyenes, de még egy luxusstrand is. A körülmények is ideálisak: hétvégén megyünk, kánikulában, egyszer egy apartmanban szállunk meg, aztán meg egy középkategóriás hotelben. Visszük a plédet, vesszük a hekket, tehát mindent úgy csinálunk, ahogy egy átlagos magyar család is teszi nyaranta, ha leugrik a Balatonra. Hűtőládánk azért nincs.

Ez az első balatonos éve, de lehet, hogy az utolsó is

Péntek van, délelőtt tíz, csak most indulunk, ami azt jelenti, balatoni mércével már el is késtünk. Mert ha a Balatonra mész, oda korán kell indulnod, és ilyenkor nagyjából már ott is kéne lenned. De nem hagyjuk, hogy minket ez eltántorítson, a Telfin Pléd a csomagtartóban, a nap inkább szúr, mint süt, a hangulatot pedig a második magyar himnusszal alapozzuk meg.

Messzire viszont nem jutunk, mert – ahogy az várható is volt – az M7-es elesett; épp csak vánszorgunk előre. Egy gyors pillantás a térképre: még az egyórás kerülővel is nagyjából ugyanakkorra érnénk oda, mint ha itt maradnánk a dugóban. De vállaljuk a hosszabb utat, és többen ugyanígy gondolkodnak, így aztán most a 7-es kerülőúton araszolunk egymás mögött, csak itt egy kicsikét gyorsabban.

Jó pár órával az indulás után jön el az első megálló: Balatonakarattya, ahol a sima felnőtt belépő 1300 forint az egyik fizetős strandon, parkolni viszont ingyen lehet. A pénztárostól később megtudjuk, hogy ez a jegy tavaly 900-ba került. Belépve aztán rögtön látjuk, hogy alig néhány tucatnyian vannak a kis partszakaszon. Főképp idősek és családosok, szóval olyan helynek tűnik, ahol még a csomagjainkat is a parton mernénk hagyni, a mindig kiváló magyar biztonsági protokollt követve a pokrócos letakarásos módszerrel.

Egy parton hesszelő nőhöz lépünk oda, aki arról beszél, ő is azt hallotta, hogy idén jóval kevesebb az ember a Balatonon, és szerinte ez valóban így is van. Neki viszont pont tetszik az, hogy nincsenek sokan a strandon, de azért hozzáteszi, hogy még csak péntek van, és majd hétvégén biztosan többen lesznek valamennyivel. Ugyanezt állítja az egyik vendéglátós is: szerinte vannak teljesen üres napok, amikor alig van forgalom, de a hétvégén azért valamennyivel jobban futnak, hiszen közel van Budapest, könnyű ide leugrani.

János viszont elég borúlátó. Alig pár hete nyitotta meg a kajáldáját a strand bejáratánál (itt ugyanis csak úgy lehet enni, ha kijössz a strandról), a pizzák nála 2500 forintosak, és a 30 dekás hekk is 2500 forint körül van. „Három területen van biznisz: születés, halál, étel. Én pedig az ételt választottam”, bár azt is kis reményekkel, mondja. Szerinte lehet, hogy hétvégén valamennyivel többen vannak, mint pénteken, de még az sem közelíti meg a régebbi szintet: úgy tudja, korábban kétezer jegyet is eladtak naponta a strandon, idén ez csak száz-kétszáz között van.

Szerinte ide nem nagyon jön külföldi, csak a helyiek járnak vissza, vagy azok jönnek, akik közel akarnak strandolni az autópályához. „Akarattyára az jön, aki Világoson nem talált helyet. Erre a strandra meg az, aki nem talált a másik két strandon parkolót. Tavaly a beszállítók itt alig tudtak megállni, idén látod, mennyi hely van. Péntekhez képest ez nagyon kevés most” – mondja lemondóan.

János szerint infláció tavaly is volt, az emberek mégis nyaraltak, mert a magyaroknak is ki kell valahol kapcsolódniuk. Az ő barátai viszont most Horvátországban voltak, ahol a nyaralást a család 300 ezerből megúszta. „Itt csak a szállást hozod ki belőle. Jöttek a barátaim is ide, de inkább nem is aludtak itt, mert 50 ezerért találtak csak szobát.”

Ez az első balatonos éve, de azt mondja, az is lehet, hogy az utolsó. A belefektetett pénzének eddig csak a húsz százaléka jött neki vissza.

A három gyerekét viszont el kell tartania, úgyhogy lehet, inkább Budapesten nyit majd egy pizzériát.

Ugyanilyen szolid forgalommal találkozunk egy másik akarattyai strandon, de ott egy felvidéki autót is kiszúrunk a parkolóban – ahol szintén elsőre találunk helyet, ráadásul többet is. Négy, hetven év felett járó barátnő együtt jött ide plázsolni, a koruk miatt ingyen mehetnek be, csak a személyit kell felmutatniuk, és közben arról beszélgetnek, mindegy, melyik helyre mennek, hiszen „ugyanaz a nap süt itt is, ott is”. Balatonakarattyán mondjuk valószínűleg tényleg mindegy, melyik strandot választják: mindenhol 1300 forint a felnőtt belépő, a diák és a nyugdíjas 800 forint.

A harmadik strand viszont A Nyerő Hely Balatonakarattyán. Vadászni kell a parkolóért, de valószínűleg azért is, mert itt már nemcsak a pőre strand várja a magyarokat egy homokos röplabdapályával a sarokban, hanem például egy játékterem is. Az épp cigiszünetező, kissé morcos vendéglátósoktól pedig csak annyit tudunk meg, hogy náluk 30 deka hekk 3500 forintba kerül – egy ezressel többe, mint Jánosnál.

De azért Akarattyát sem kerülte el a tangainfláció: míg pár éve egy 200-ast elég volt bedobni a tangabugyi-automatába, addig idén már 400 forintba kerül a kis textília. Érme bedob egyszer, kétszer, és ki is gurul belőle egy kis rózsaszín virágos darab, ami nagyjából egy ötödikes kislányra van méretezve.

Már nem napokra, csak egy éjszakára jönnek

Az unikornisos úszógumi idén nem annyira népszerű Balatonalmádiban, csak semmi cicoma, idén a magyarok az egyszerű kis úszómatracokon szeretnek megpihenni ezen a partszakaszon. Erről beszél nekünk a 15 éves diákmunkás, aki pár hete áll a strand bejáratánál. Ugyanazt állítja ő is, mint amit Akarattyán mondtak: pénteken – tehát a nyár és a szezon közepén, izzasztó hőségben – alig jönnek a strandra, esetleg majd a hétvégén. Ő azért ingyen mehet be. A fürdőnél a sima lángos 1500 forint, a felnőtt egyszeri belépő 2000 (a visszatérő belépő 2800) forint, a gyerekek, diákok, nyugdíjasok 1200 forintért mehetnek be.

Az 1500 forintos lángos után autózunk át Füredre, az apartmanunkhoz. A szállásadónk arról mesél nekünk, hogy 33 évvel ezelőtt húzták fel ezt az épületet a családdal, azóta csinálja a bizniszt. Az elmúlt három-négy évben pedig azt figyelte meg, hogy

a vendégek már nem napokra, inkább csak egy éjszakára jönnek,

ahogy tesszük azt mi is. Szerinte „nem bírja már a pénztárca, meg kell fogni a pénzt. De azért egy éjszaka alatt is ki tudnak kapcsolódni.” Míg régebben a németek is idejártak, addig szerinte most már csak a magyar jön – ők pedig megválogatják, mennyit költenek.

Arról beszél, tavalyhoz képest kevesebb a vendége, de azért nem panaszkodik, mert hétvégente általában tele vannak, és szerinte még ennek ellenére is fenn tudnak maradni, visszajáró vendégeik is vannak. „Aki szerelmes a Balatonba, az úgyis eljön ide” – állítja. Azt viszont nem hiszi, hogy Horvátország olcsóbb lenne – de azért majd ő is megy oda ősszel.

Szombat van, A Bizonyos Hétvége, amit annyian emlegetnek, hogy majd ekkor tele lesz a plázs. Az utcákon a kisgyerekek a fejeken egyensúlyozzák az úszógumit, a szülők kezében már ott az elmaradhatatlan hűtőláda, és itt is felbukkan egy-egy szlovákiai rendszámú autó a parkolóban.

Bent a vízimentők a stéget takarítják, pár méterre tőlük egy gyerek homokozik, az egyik dolgozó lány pedig kétkedve fogadja a kérdésünket arról, hogy mennyire népszerűek errefelé a vízibiciklik. Azok, jön a válasz, és annyi még kiderül, hogy a delfines ötezerbe kerül egy órára, a rendőrös-ferraris meg hétezerbe. Azt nehéz elképzelni, ki nézi ki magának a krokodilos kajakot, de az legalább olcsóbb, mint a többi.

A stég végében egy vendéglős épp a muskátlijait öntözi, odalépünk hozzá, hogy a forgalomról kérdezzük. „Hát most mégis mit várjunk? Alig jönnek. Ma pont jó nap van, napközben tele leszünk, a hétvégék jók, de tavaly sokkal többen voltak. Nincs pénzük idén az embereknek. Budapestről is lejönni sok, benzin, pályamatrica, itt fizetsz a parkolásért, és még nem ettél, nem strandoltál.” Nála 2250 forint 30 deka hekk, a sajtburger és a sajtos-tejfölös lángos pedig 1900 forint.

Gazdagok és szépek – de az infláció őket sem kerüli el

Az első ingyenes strandot viszont eggyel arrébb, Tihanyban nézzük meg. Az 1400 fős Tihany az egyik leghíresebb turisztikai központ a Balaton környékén, és itt szaporodnak gombamódra a mezőgazdasági épületeknek álcázott villák, a helyiek pedig dobálóznak a Rogán, Mészáros nevekkel, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ország legismertebb emberei laknak az utca végén. (A NER tihanyi nyomulásáról itt írtunk bővebben.)

Meglepő, de a szabadstrand parkolójában rögtön találunk helyet, négyszáz forint per óra áron. Utána azt is látjuk, hogy a part sincs tele, mondjuk nem is tűnik akkora bulinak a betonplaccra kifeküdni, márpedig itt így lehet fürdőzni. Árnyék néhány kivételes részt leszámítva csak akkor van, ha azt te hozol magadnak.

A betonfalnak támaszkodva két nő könyvet olvas, ők Budapestről jöttek, és minden évben erre a strandra járnak. De ők is csak a hétvégére jöttek, nem többre. Azt mondják, több emberre számítottak, szerintük is kevesen vannak, pedig péntek este még nagyobb volt itt a hangulat. Az árakban sem látnak nagy különbséget, „Budapesten is hozzászoktunk, hogy magasak az árak, itt is ugyanolyanok”, mondják.

Hogy igazi kontrasztot kapjunk, az ingyenesből a luxus felé vesszük az irányt. Tihanyban van ugyanis az ország egyik legelitebb strandja. A parkolóban egymást érik az Audik, a Mercedesek és a BMW-k, a távolban egy Tesla is felbukkan, meg egy tetőtől talpig zöld Versace ruhába öltözött, telefonáló faszi. Bent a fű frissen vágott, és mindenkinek jár a napozóágy, a helyedre a dolgozók kísérnek, és még a napernyőt is felnyitják, közben a háttérben valamilyen bulizene szól. Az ágyak között pincérek szlalomoznak, akiktől bármikor kérhetsz ételt-italt – pénzért, persze. Egy burger 4900 forint, a kockázott görögdinnye pedig 3200. A vendégkör első ránézésre főleg szép testű lányokból és a pasijaikból áll, meg az újgazdag családokból. Ezeket az embereket viszont nem érinti meg az infláció, pedig

míg két éve 6000 forint volt a hétvégi behopp az elitstrandra, idén ez felkúszott kerek 10 ezer forintra.

A strandon nagyjából két-három tucatnyian lehetnek épp, de a töredékük megy csak be a vízbe, ami a parthoz közel persze itt is ugyanolyan koszos és hínáros, mint bárhol a Balatonon.

Ahogy mindenhol máshol, úgy a forgalom még itt is visszaesett. Az egyik dolgozó szerint a strand rekordja a napi 270 látogató volt, de akkor már a füvön is ültek az emberek. Ezen a szombaton ennél kevesebbre, 200 vendégre számítanak összesen, bár valójában ennél többet vártak volna. Tavaly többen voltak. Szerintük új emberek hozzájuk nem jönnek, inkább csak a törzsvendégek járnak vissza. „Infláció”, válaszolja röviden arra a kérdésre, hogy ennek mi az oka, bár szerinte a forgalom az egész Balatonon visszaesett vagy 40 százalékkal.

Nem balatonozni jöttem, hanem bulizni

De elég a luxusból, Tihanyban kompra szállunk, hogy átmenjünk a Balaton déli részébe, ami két dologról híres: több itt a szabadstrand, és jellemzően sekélyebb a víz is, vonzó azoknak, akik csak a lábukat dugnák a vízbe, vagy esetleg úszni kevésbé tudó gyerekkel vannak. A kompra hatalmas sorok állnak a tűző napon, látszólag a menetrendet sem tartják annyira most, hiszen szombaton napközben megtömött járatok úsznak oda-vissza az északi és a déli part között.

Ahogy Orbán nevéről Gyurcsány vagy Batmanről Joker jut eszünkbe, úgy a Balatonnal a dugó forrt össze – amíg Szántódnál lejutunk végre a kompról, bőven van időnk messziről megcsodálni a kikötőben lévő nyári szuveníreseket, a tangaautomatákat, de még a Balalandet is, ami távoli jelenésként villan a révbe érkezők elé. Aztán csak leér a rengeteg magyar és román autó a kompról, mi pedig elindulunk a Balaton nagybetűs déli városa, Siófok felé.

„Én bulizni jöttem, nem balatonozni!”

– kiabálja egy fiú. A balatoni városok közül Siófok tűnik szinte az egyetlennek, ami él, de nem is akármennyire – itt láthatóan nem a fürdés számít inkább, hanem a buli. Siófok valószínűleg sosem fogja magáról lemosni a partiváros címet. Ha Tihany a Balaton NER-es (és lebetonozott) XII. kerülete, akkor Siófok a Balaton alkoholba áztatott, üvöltő VII. kerülete.

„Én siófoki vagyok, de még én sem megyek ki a sétányra este” – mondja nekünk egy helyi a szabadstrand vízpartján. Ő egyébként úgy látja,

„Siófok mindig is buliváros volt, az is marad, főleg fiatalok jönnek ide. Nálunk ugyanúgy van szezon, csak rövidebb lett.”

Hogy az első felében egyértelműen igaza van, azt látjuk mi is. Siófok napközben szinte teljesen kihalt, autók csak a strand környékén parkolnak, embert délelőtt alig látni. Egy-két kávézó tele van, de az élet akkor kezdődik, amikor beesteledik. Akkor aztán lépni sem lehet az emberektől, a zenét bömböltető autók pedig annyira lassan haladnak, hogy a közel egy kilométerről rendelt vacsoránk egy óra alatt sem ér ki. „Hétköznap szinte senki nem rendel, mi sem értjük ezt a hétvégét, teljesen bepörgött minden” – mondja a futár, aki hozzáteszi, húsz perceket kell most ahhoz is várni, hogy az ember pár utcával arrébb lejusson.

Mesél még arról is, hogy most úgy látszik, beindult a szezon, és ezen a hétvégén az ételrendelés is jól futott. Aztán visszapattan az autójába, hogy hangos dudálások mellett kitolasson a hosszú kocsisorba, ami ki tudja igazából, hogy a Petőfi sétány közelében egyáltalán pontosan hova is tart. Bár valószínűleg pont a sétányra: tele van koktélozó fiatalokkal a Plázs, a Renegade felé sétálnak nagyobb baráti társaságok éjfél körül. Mint kollégánk arról beszámol, a Plázsba ráadásul szombaton akkora tömeg van, hogy a pénztárnál azt mondják, aki a helyszínen váltana jegyet, az másfél-két órás várakozással is számolhat.

Első ránézésre olyan, mintha Siófok azt akarná üzenni, hogy infláció ide vagy oda, a magyar így is félre tud tenni arra, hogy bulizzon. Ebbe pedig nem szólhat bele még az sem, ha 1500 egy korsó sör a sétányon, vagy ha 3000 forint alatt nem kapni koktélt. A sétányon lévő egyik hely pultosa, Lola arról beszél, öt éve dolgozik nyaranta Siófokon, de szerinte csak annyi történt most, hogy kevesebb az ember, mint tavaly – az italok pedig sokkal drágábbak lettek egy év alatt, ehhez mérten kevesebb a vendég és a jatt is. Törzsvendégek, Siófokra állandóan visszajárók viszont még mindig vannak.

Mint aki megveheti Siófokot

„Két estére akartam jönni, de egy este lett, pihenni azért kell. De ennyi napra autópálya, szállás, parkolás, így nem éri meg”

– mondja másnap reggel egy, a siófoki fizetős nagystrandon napozó nő. Sorolgatja nekünk az árakat, az erre a strandra szóló 2500 forintos belépőt, a jelentősen megemelt autópályamatrica-díjakról is beszél, meg arról, hogy 600 forint/óra áron lehet parkolni most a strand előtt. Rajta kívül nincsenek túl sokan, pár család napozik, néhány gyerek szemez a strand közepén lévő, 2500 forintos óriáskerékkel. „Még túl korán van a buli után” – magyarázza később nekünk a jegyszedő, miért fér el olyan kényelmesen a törölközőnk bárhol.

Az élet ennél azért jóval nagyobb 400 méterrel arrébb, a siófoki szabadstrandon, ami a tipikus balatoni magyar képeit idézi fel: családok mennek hűtőtáskával a part felé, hatalmas úszógumikkal a nyakukban. Sok különbség egyébként nincs a szabadstrand és a fizetős között, enni mindkettőnél lehet (például a sajtos-tejfölös lángos a fizetősön 2200, a szabadstrand mellett 1900), a fizetős annyiban extrás, hogy pár száz méterrel közelebb van a központhoz, meg ott van óriáskerék.

Egy helyi nővel beszélgetünk a vízparton, aki azt mondja, nyilván a szabadstrand éri meg jobban az embereknek – erre a vonalra rákapcsolódva fejti ki azt is, hogy úgy gondolja, ki lehet olcsón is hozni egy balatoni nyaralást, csak „jól kell keresni a szállást”, hogy ne 60-80 ezer legyen egy este. Hozzáteszi, azért az látszik persze, hogy „lassan már az ember fizetése arra sem elég, hogy bevásároljon egy hónapra”, aki viszont Siófokra jön, „annak van pénze, csak elkölteni nem akarja. De idejön, aztán úgy viselkedik, mint aki meg tudná venni Siófokot.”

Vízibicikli van, ember nincs

„Hol vagy? A hűtőládát nézd már meg, bent van a kocsiban?”

– ez az első, jellegzetesen magyar mondat, amit Fonyódra érve hallunk. Ha a balatonozás ősi magyar mítoszát valamivel illusztrálnák a magyarok nagykönyvében, egy képet biztos rajzolnának bele a krónikások Fonyódról.

Ebben a településben megvan minden, ami a magyar balatonozás egyesek szerint csábító, mások szerint pont hogy taszító illúzióját felépíti. Amerre az ember elnéz, csak hűtőtáskákkal futkosó családokat lát, akik mérgesen keresik a parkolóhelyet. A strand melletti rész nemcsak strand, hanem egyenesen egy vurstli: van itt óriáskerék, dodzsem, mindenféle játék, mindemellett pedig a rádióból nem más szól, mint Kovács Ákos zenéi valamelyik random magyar kereskedelmi rádió jóvoltából, elképesztő hangosan.

Fonyód viszont elsősorban nem ezért került fel a listánkra, hanem azért, mert a Pénzcentrum gyűjtése alapján a fizetős strandok közül itt a legolcsóbb a belépő. A vurstli melletti strandra 950 forint a felnőtt belépő, a diákoknak, nyugdíjasoknak 480 forint. A jegypénztáros azt mondja, annyian vannak itt, mint tavaly, a szombati záráshoz közeledve „nagyjából egymillió forintot értünk el bevételben”, teszi hozzá.

A strandon bár sokan vannak, azért a fonyódi vízibicikli-bérbeadó, akivel beszélgetni kezdünk, rámutat nekünk az üres felületekre, mondván, „egy jó évben a Balatonon nem tudod hova lerakni a törölköződ. Most még az árnyékban is találsz helyet.” Szerinte tehát jóval kevesebben vannak, és „nem az a baj itt, hogy ne lenne igény a vízibiciklire, hanem az, hogy nincs annyi ember a strandon”. Úgy látja, Fonyódon a Covid két éve aranyév volt, az emberek nem tudtak külföldre menni, ezért ide jöttek nyaralni.

„De valami fikázó cikket írtok?” – kérdezi tőlünk, amikor megkérdezzük, hogy lefotózhatjuk-e a vízibiciklik árát. Elmondjuk, hogy nem, azt nézzük, kevesebben vannak-e, mire mesélni kezdi, hogy olyan már nem igazán van itt, akit egy héten mindennap látna. „Vasárnap alig vannak, a péntek-szombat zsúfolt, valószínűleg egy estére maradnak. Nem nagyon tudják már megengedni maguknak az emberek, infláció van” – mondja.

Úgyhogy ezután erről kezdünk el beszélni, rákérdezünk az áraira, mire elmondja, hogy ők három éve nem emelnek semmit a vízibiciklik árazásán: 4500 forint egy órára, ez pedig bőven baráti a déli part többi részéhez képest. Siófokon a szabadstrandon egy óra tekerés 5500 forint, a fizetősön 6000-6500. Arrébb, Balatonföldváron a nyugati strandon, ahol az eddigi fizetős strand (350 forint/órás parkolási díj mellett) idéntől ingyenessé vált, 6000 forint. Utóbbinál mondjuk hiába kaptak az emberek egy kiépített strandot teljesen ingyen a kezükbe, öltözőkkel, büfékkel, vízibiciklivel, nem nézett ki úgy, hogy az bárkit is érdekelne pár családon kívül.

A déli partról hazafelé tartva aztán stopposokkal találkozunk, el is visszük őket egy darabig. Kiderül, Párizsból jöttek azért, hogy megnézzék a Balatont, mielőtt elutaznak Szlovénia, majd Horvátország felé. A háromnapos balatoni út végén ez a társaság az első, aki nem panaszkodik az inflációra vagy az árakra: szerintük Párizshoz képest elképesztően olcsó kijönni a Balatonon, ráadásul nagyon szépnek is tartják. „Nagyon szerencsések vagytok, hogy van egy ilyen tavatok” – mondják.

Végül, mielőtt elköszönünk, azért megkérdezzük, hogy mit tudtak Magyarországról azelőtt, hogy eljöttek ide szétnézni. És már érkezik is a külföldiektől annyira nem meglepő válasz, mielőtt mosolyogva kiszállnak az autóból:

„Franciaországban a főnököm mesélte, hogy van nálatok a Balaton, erről hallottunk. Meg Orbán Viktor, ez a neve, ugye?”