Ha már a Stihl és az Obi is a méhlegelőket reklámozza, akkor valamit nagyon jól csinálunk

Azt, hogy mi is az a méhlegelő, valószínűleg már senkinek nem kell bemutatni, az eredményéről mi is beszámoltuk itt a Telexen. Már az első évben 2,5-szer több beporzó és 2-4-szer több növényfaj jelent meg ezeken a területeken, a mezei virágok tucatjai mellett például olyan védett növényfajok is, mint a méhbangó, a Duna-völgyi csillagvirág és a budai imola. De a program sikerességét mutatta az is, hogy a Szilas-patak természetvédelmi területére beköltözött egy védett hódcsalád is. A második évben, főként az aszály miatt kisebb sikerekről tudtak beszámolni, átlagosan 1,8-szer több beporzó egyedet, valamint 1,7-szer több beporzó fajt figyeltek meg a hagyományosan kezelt kontrollterületekhez képest.

Bardóczi Sándor, Budapest főtájépítésze szerint utólag megköszönhetik a Fidelitasnak, hogy két éve lekaszáltak egy méhlegelőt, mert pont fordítva sült el az akciójuk, bekerült a köztudatba a méhlegelők és a biodiverzitás növelésének a fontossága. „Nagyon sokan úgy reagáltak erre az akcióra, hogy otthon, a kiskertemben is kialakítok vadvirágos rétet, és ez az igazi siker.”

Azon túl, hogy kelendő lett az Ökológiai Kutatóközpont kiadványa, amelyben ahhoz adnak tanácsokat, hogy a városokban vagy a saját kertünkben hogyan lehet a biodiverzitást növelni a beporzókkal, nagy cégek is beszálltak, és elterjedtebbé vált a program.

„A kollégák vették észre, hogy a Stihl kertészeti eszközöket gyártó cég a méhlegelőket reklámozza, és hogy az Obi áruházban a kiskertek méhlegelősítését elősegítő eszközöket árulnak, márpedig ha ekkora cégek repültek rá erre, akkor valamit nagyon jól csinálunk.”

Nádirigó énekel az Egressy út környékén, és békakuruttyolástól hangos esténként Zugló

Ennek a szemléletváltásnak a következő lépése az, hogy kiterjesztették a méhlegelőket a fővárosi patakok mentén, „ami hatalmas lépés – mondja Bardóczi Sándor. – Sikerült meggyőznünk a Fővárosi Csatornázási Műveket, hogy csatlakozzanak a Vadvirágos Budapest programhoz. Az győzte meg őket ennek a fontosságáról, hogy a tavalyi aszályos időszakban a Rákos-patakon kívül minden más kis vízfolyás kiszáradt Budapesten. A Rákos-patak pedig csak azért nem száradt ki, mert Gödöllő tisztított szennyvize folyik benne. Most kiszámoltuk, hogy

a Rákoson kívül a Csömöri-, a Mogyoródi-, a Gyáli- és a Caprera-patakokkal, továbbá az Illatos-árok ferencvárosi Kiserdő szakaszával és a Sósmocsár két ágával együtt már összesen 33 kilométeren sikerül majd természetközelibbé tenné a patakpartokat.”

A főtájépítész elmondása szerint ahogy két éve a lakosság részéről is érezhető volt egyfajta ellenállás a méhlegelők kapcsán, úgy kezdetben a csatornázási művek is félt az újdonságtól, illetve attól, hogy az emberek hogyan fogadják ezt. Eddig azonban alaptalannak tűnik ez a félelem, mivel a kijelölt patakpartok nem Budapest sűrűn lakott és használt részein vannak, hanem főként a külvárosban, ahol a patakok partját intenzíven használják ugyan az emberek kutyasétáltatásra, futásra, de minden sétaútvonalon lekaszáltak egy sávot, így az emberek is tudják használni és a természet is megújulhat a korábban kétcentisre kaszált területeken.

Az új helyszínekre (a részletes listát a cikk végén és itt találja) pedig kikerültek ugyanazok a tájékoztató táblák, amelyekkel korábban a parkokban és az utak menti zöld sávban hívta fel a figyelmet a méhlegelők fontosságára a Főkert, ami a fővárosi parkok gondozójaként ezt a 30,4 hektárt is természetes állapotában fenntartja, kitáblázza és átvizsgálja a szakembereivel.

„Ezek a patakok gyakorlatilag csatornák, degradált vízfolyások, de iszonyatosan sokat számítanak mind a klímaváltozás, mind az ahhoz való adaptáció szempontjából. Ha nem kaszáljuk le a füvet, akkor azt is megakadályozhatjuk, hogy kiszáradjanak ezek a területek, sőt egy kis mikroklímát hozunk létre, amiben az élővilág hihetetlenül jól érzi majd magát. A kétéltűektől kezdve a mocsári teknősön át a vízimadarakig felépülhet egy tápláléklánc, amiben az élőlények egy nagyon összetett, komplex hálózatot alkothatnak majd egymással. És persze az állatoknak lesz hova menniük inni, ami nem feltétlenül maga a patak lesz, hanem a hajnalban megjelenő vízcseppek a fűszálakon”

– mondja Takács Noémi ökológus, aki a főváros tájépítészeti osztályának természetvédelmi csoportját vezeti.

Szerinte sajnos fel kell készülni arra, hogy a tavalyi, nagyon szélsőséges aszály egyre többször megismétlődik, ezeknek a méhlegelőknek pedig hatalmas szerepük lesz abban, hogy megőrizzük a vizet a talajban, a tájban. A patakpartokon ezek a méhlegelők ugyanis tulajdonképpen úgy fognak működni, mint egy vízcsapda: a vízgyűjtő területükön nem engedik, hogy csontszárazzá váljon a környezetük, vagy hogy kiszáradjon maga a patak.

Ennek érdekében sikerült megállapodniuk a Fővárosi Csatornázási Művekkel, hogy mostantól ezeket a területeket is extenzíven fogják kezelni, tehát az évi 2-5 helyett csak egyszer fognak kaszálni, méghozzá nyár végén vagy ősszel. A levirágzás és a magérlelés miatt a nyár vége az ideális a kaszálások megkezdésére, de ha idén is aszályos nyarunk lesz, akkor a hamarabb leszáradó növényzetet már korábban lekaszálják, ahogy az tavaly augusztusban is történt.

A csatornázási művekkel való együttműködésben sokat számított, hogy ezek az extenzíven kaszált patakszakaszok természetvédelmi területen is átfolynak, például a Szilas- és a Rákos-patak, ahol már természetvédelmi hatóságként korábban is megtiltották nekik, hogy évente többször kaszáljanak. Takács Noémi szerint

„ez olyannyira bevált, hogy ma már a nem védett területeken is nádirigó énekel az Egressy út környékén, és békakuruttyolástól hangos esténként Zugló. Egy városi gyereknek ez hatalmas élmény, nem véletlen, hogy ellepték a patakpartokat a gyerekes családok. Ez a legjobb szemléletformálás, és bizonyítja, hogy a megszokásokat át lehet alakítani, a régi rossz szemléletet meg lehet változtatni.”

Ugyanakkor azt nem lehet várni, hogy ezeken a patakparti területeken már az idén hatalmas természeti átváltozások történjenek. Mint a természetvédelmi csoport vezetője mondja, a Szilas-patak menti területen két vagy három évnek kellett eltelnie, mire visszatért a természet, például beköltözött egy hódcsalád. Szóval kell egy kis türelem a látványos változásokhoz, mert hogyha egy területet évtizedekig intenzíven kaszáltak, akkor először nemcsak a természetileg értékes fajok térnek vissza, hanem adott esetben invazívok is, például a gyalogakác, a japán keserűfű, vagy az aranyvessző. Ezeket azonban megfelelő kezelés mellett idővel kiszorítják az értékes fajok, amelyek lassabb, de szisztematikusabb növekedési stratégiát követnek, és előbb-utóbb átveszik az uralmat. Ilyenek alakítják ki aztán az egy-egy területre jellemző növénytársulásokat, a hozzájuk kapcsolódó beporzókkal és egyéb állatfajokkal.

Mivel ezek a patakpartok főként külvárosi területeken vannak, nemcsak a konkrét területükön fognak változásokat elindítani, hanem akár kilométeres körzetekben is, amit a helyi lakosok is érzékelni fognak, például azzal, hogy a saját kiskertjükben lévő fúrt kútban megmarad a víz a forró nyarakon is, vagy hogy a talajvíz magasabb szintjének köszönhetően kevesebbet kell majd locsolniuk.

A folyószabályozásokkal és a patakok kibetonozásával Magyarországon sikerült elrontani mindent, amit csak lehetséges

Bardóczi Sándor elmondása szerint a következő lépés az lesz, hogy megpróbálják a csatornázási művek szakembereit arra is rávenni, hogy rakjanak a patakokba kis duzzasztásokat, „csak néhány kőre kell gondolni, hogy ha nagyon kicsi a vízállás, akkor is legalább tocsogók maradjanak benne, hogy a benne élő néhány hal ne pusztuljon ki, ha véletlenül az aszály miatt kiszárad az egész meder”.

De az is nagyon fontos lenne, hogy idővel felszámolják a betonmedreket is, ahol az csak lehetséges. „Ez egy szörnyű természetellenes állapot, hogy betonvályúkban folynak a nyílegyenessé szabályozott patakok. Ahol sikerült ezt már megszüntetni, hatalmas eredményeket értünk el. Például Zuglóban már vannak olyan patakszakaszok, ahol a betonmedret fölszedték, és fémhálóba rakott kövekkel helyettesítették. Ezek közé a víz már be tud folyni, aminek pozitív hatása lett a talajvízháztartásra, mivel egy idő után beiszapolódott, tehát egy valódi mederágy keletkezett, ami nem úgy működik, mint egy betonteknő.”

Azt már Takács Noémi teszi hozzá, hogy véleménye szerint teljesen elhibázott döntés volt évtizedekkel ezelőtt a kis vízfolyások betonnal való mederborítása, mert megakadályozza, hogy az érkező árhullám szétterüljön a talajban és a tájban. „Ha például a talajvízszint húsz-harminc centivel, vagy akár egy méterrel megemelkedik, levonul az árhullám magától is, de közben táplálja a földet, élőhelyet teremt, és utána ezt hónapokig élvezni fogja az egész környezete, akár egy kilométeres körzetben is.

Most az várja minden ökológus, hogy előbb-utóbb majd az árvízvédelmi szerveknél is le fog esni a tantusz, hogy nem működik az a szemlélet, hogy gyorsan levezetjük az árhullámot, mert félünk az árvíztől, aztán meg az aszályos időszakban hiányzik az a víz, amit elengedtünk. A folyószabályozásokkal és a patakbetonozásokkal Magyarországon sikerült elrontani mindent, amit csak lehetséges. Egyáltalán nem jó a vízgazdálkodásunk, és nincs felkészülve a klímaváltozás miatti szélsőséges helyzetekre. Nagyon nagy problémákat fog okozni, ha ez a szemlélet nem változik meg sürgősen.”

(Az elhibázott magyar vízgazdálkodás átgondolásának szükségességéről legutóbb két hónapja beszélt a Telexnek Juhász Erika hódkutató, az Ökológiai Kutatóközpont munkatársa, korábban az Ezer éve még tudták a magyarok, mit csináljanak az árvizekkel című cikkünkben írtunk a témáról részletesen.)

Ehhez a cikkhez fizetett együttműködés keretében az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást használtuk.