30 éve betelepítették a hódokat, ma pörköltet főznek belőlük

Magyarország hódállománya a 19. század közepére a húsáért és a prémjéért való vadászat miatt kipusztult, 1854-ben Ács mellett, a Concó-patakban észlelték utoljára a faj egyedeit. A faj Magyarországra való visszatérése 1991 körül kezdődött, az első példányok spontán vándorlással érkeztek a Szigetközbe Ausztria irányából, de érkeztek hódok Horvátország felől is. A kétezres években ennek következtében már stabil állomány élt a Szigetközben és a Mura mentén. Ezzel párhuzamosan állami támogatással és a WWF segítségével 1996-ban elkezdődött a hódok visszatelepítési programja, amelynek keretében összesen 234 példányt engedtek el 2008-ig Gemenc térségében, a Dráva mentén, a Hanságban és az egyedeknek nagyjából a felét a Tisza vízrendszerén. A hódok ma már Magyarország minden folyójában és az alkalmas kisvízfolyások döntő többségében is jelen vannak.

Juhász Erika hódkutató, az Ökológiai Kutatóközpont munkatársa hetedik éve foglalkozik a kutatás mellett többek között a hódok monitorozásával is, az előfordulási helyeiket és az egyedszámokat egyesítő adatbázisuk alapján a Telexnek úgy nyilatkozott, hogy Czabán Dávid kollégájával közös

becslésük szerint ma megközelítőleg 11 ezer hód él Magyarországon.

A hódok jelenlétéről a vízpartokon körberágott fák és az általuk épített gátak, várak tanúskodnak, de az sem ritka, hogy a szorgalmas rágcsálókat egy-egy vízparti séta során megpillantják az emberek. A hód azonban az elmúlt években igazán megosztó állattá vált, vannak, akik cukinak és/vagy hasznosnak tartják, míg mások szemében az általuk okozott kár miatt közellenséggé váltak.

Olyannyira sok bejelentés érkezett, hogy tavaly nyáron a kormány is reagált a helyzetre, és egy rendeletmódosítás következtében a hód lekerült a hazai védett fajok listájáról, de az Európai Unió élőhelyvédelmi irányelve továbbra is
védi, így természetvédelmi oltalom alatt álló faj maradt (értéke példányonként 50 ezer forint). A változások következtében egyedeit már nemcsak közérdekből (2016–2022), hanem gazdasági kár miatt is lehet gyéríteni október 1. és március 31. között. Gyérítése és gátjainak elbontása azonban továbbra is csak természetvédelmi hatósági engedély birtokában végezhető.

„Ha valami ehető, akkor miért ne ennénk meg?”

Az azóta eltelt időben gazdasági kár miatti hódgyérítésről nem igazán érkeztek hírek, mígnem a Baon robbantotta a bombát azzal, hogy január közepén megírta, a Bács-Kiskun vármegyei Tiszaalpáron kilőttek négy hódot, az első példányból pedig pörköltet készítettek. A hír bejárta az országos sajtót, a bulvársajtóban például olyan címek is megjelentek, mint hogy „A hód nem koma, hanem lakoma: bográcsba került a levadászott rágcsáló, esküsznek a pörköltre a tiszaalpáriak – Itt a recept”. Nem csoda, hogy ezután Tiszaalpár és polgármestere, Vancsura István kapott hideget és meleget is, majd az önkormányzat által megbízott, a hódgyérítésben jogszerűen részt vevő vadászoknak életveszélyes fenyegetéseket küldtek a felháborodott állatvédők.

Vancsura István a Telexnek elmondta, január elején kapott engedélyt a település 10 hód kilövésére, amiből eddig 7 hódot lőttek ki. A kérelmet a Bács-Kiskun Vármegyei Kormányhivatal természetvédelmi hatóságához nyújtották be, amely megküldte véleményezésre a Kiskunsági Nemzeti Parknak, ott pedig jóváhagyták. Az engedélyt gazdasági okokra hivatkozva kérték, mert a hódok körberágták a Holt-Tisza partján a fákat, amelyek veszélyessé váltak a horgászokra nézve. Elmondása szerint a hódok nekimentek nemcsak a pár éve telepített fűzfáknak (amelyeket teljesen kipusztítottak), hanem azoknak a vastag fáknak is, amelyek több évtizede állnak a parton.

A holtág három tulajdonos birtokában van, a Kiskunsági Nemzeti Parknak, tehát a magyar államnak van 51, az önkormányzatnak 54, és a szomszédos Tiszasasnak 32 hektárja, tehát ez egy közös tulajdonban lévő holtág. Legelőször a horgászok tapasztalták a fák körberágását, kidöntését, de a polgármester úgy tudja, hogy a nemzeti parki területen is kellett emiatt fákat kivágni.

A hódgyérítési eljárás során állítása szerint volt „egy kis huzavona” a Kiskunsági Nemzeti Parkkal, amely azt szerette volna, hogy a hódkilövés helyett dróthálózzák körbe a fákat.

„De hát ki képes arra, hogy több ezer fát körbehálózzon vagy vadriasztó spray-vel lefújjon, ami nem is tudni, hogy hatna-e a hódokra. Én nem látok más megoldást ilyen nagy mennyiségű hódnál, csak kilövést, tehát az állományszabályozást. Hihetetlen módon elszaporodtak itt a hódok, és jelentős a kártételük. Ha ez a mostani kilövések ellenére így marad, akkor ezt meg kell majd ismételni évről évre.”

A polgármester, aki maga is vadász, azt mondja, hogy ő nem vett részt a hódvadászatban, „van nekem elég dolgom a hivatalban”, az önkormányzat a tiszaalpári vadászegyesületet bízta meg a 10 hód kilövésével. A hódok kilövésénél csak a vadászok voltak jelen, elmondása szerint a nemzeti park részéről nem felügyelték a munkát. Az engedély előírja, hogy a kilövés előtt két nappal szólni kell a nemzeti park természetvédelmi őrének, ezt minden alkalommal megtették, utána pedig a tetemek elszállításáról is a nemzeti park gondoskodott.

Vancsura István azt mondja,

„az első hódot megfőztük, na ebből lett aztán az országos perpatvar, hogy micsoda dolog, hogy a szerencsétlen jószágot megfőztük. A tetemeket meg kell semmisíteni, ez van az engedélyben, az én értelmezésem szerint azonban a megfőzés is a megsemmisítés kategóriájába tartozik, tehát erre mi nem kértünk külön engedélyt. Nem is értem ezt a nagy felháborodást, én azt gondolom, hogy ha valami ehető, akkor miért ne ennénk meg?! Ez egy természeti közegben élő, abszolút tiszta, húsz-harminc kilós jószág, aminek legalább tizenöt kiló húsa van. Magyarországon a tücsköt, bogarat próbálják ránk erőltetni Brüsszelből, de a hódot meg hagyjuk békén. Én magam is ettem ebből a pörköltből, kimondottan finom húsa van neki, olyan, mint a borjú. Régebben a nutriát is megették az emberek, még szalámi is készült belőle.”

Vancsura szerint Magyarországon az 1900-as évekig, mielőtt kipusztult volna a hód, lőtték az állatot a húsáért és a prémjéért, és annak idején is megették. Mint mondja, az interneten rengeteg recept van a hód elkészítésére, véteknek tartja, hogy csak úgy kidobják, miközben úgy tudja, hogy például Kanadában a hódhúsnak iszonyatos ára van a vadhúsboltokban. Nagyon érdekesnek tartja egyébként, hogy „a katolikus egyház a hódot halként ismeri el, ezért a böjti időszak alatt is lehet fogyasztani. Megesszük a nyuszit is, az őzet is, a vaddisznót is, és ezeknél is felmerül a vadkár, ott is állományszabályozás van, pont úgy, mint a hód esetében.”

A hód megfőzése és elfogyasztása elmondása szerint kóstoló jelleggel történt, arra a kérdésre, hogy ki főzte meg és kik ehettek belőle, a botrány miatt nem akart válaszolni, de azt elmondta, hogy ő maga is kapott belőle egy kis adagot. A másik kilőtt hat állatot nem ették meg, ezt ő sajnálja nagyon, de mint mondta, „kuriózumnak egyelőre ennyi elég volt”.

Azt nem tudja, hogy a hód préméjével mi történt, de azt is nagyon sajnálja, hogy kárba vész, mert

„nagyon értékes, annak idején bundák, kucsmák vagy sálak készültek belőle, ahogy pézsmapatkányból és a rókából is, a vadászfeleségek meg büszkén hordták. De most ilyen világ van, hogy ezeket nem szabad bántani, meg micsoda borzalmas dolog bundát hordani – de ez egy összetett problémakör. Végig kéne gondolni, hogy jó világ felé megyünk-e, ha mindenre azt mondjuk, hogy ezt sem lehet, meg azt sem lehet. Engem ért most olyan vád, hogy minek kellett nekem erről nyilatkoznom, de hát azért, mert ez itt probléma, és nem baj, ha az emberek tudják az országban, hogy van ilyen. Mi most ezzel, hogy megettük a hódot, bekerültünk az országos sajtóba, és ezzel megnyitottuk a hódgyérítés útját, több szó esik az általuk okozott károkról.”

Vancsura szerint ugyanakkor nem csak a hódok okozta károkról kellene beszélni, nem ők okozzák az egyedüli gondot, „sajnos nagyon sok olyan fajt betelepítenek az aranysakálon keresztül a rétisason át a farkasig, amik nem voltak itt az országban, kipusztultak, és amiknek nagyon komoly kártételük van a vadállományban, és ez a szőnyeg alá van söpörve. (Szerk. megj.: Az aranysakált és a farkast nem telepítették be, hanem spontán terjedéssel jöttek be az országba, a rétisas pedig sosem pusztult ki teljesen.)

Ha már az ember uralkodik a földön, én nem mondom, hogy ezeket ki kéne irtani, de hogy az állományukat szabályozni kellene, az biztos.”

„Egy embernek semmit sem szabad, egy hódnak meg mindent?!”

Sikerült szóra bírnunk a tiszaalpári hódgyérítésben részt vevő vadászok egyikét, aki azonban az életveszélyes fenyegetésektől tartva nem szerette volna a nevét adni az interjúhoz. A vadász azt mondta, hogy „a hódok ártatlan állatok, és amíg a lakott területekre nem jöttek be, nem volt velük semmi probléma. Egy U alakú holtágról beszélünk, a két végén elvoltak, elfértünk egymástól, de nagy a szaporulat, ezért kénytelenek voltak beljebb jönni a lakott részre, amit már nem jó szemmel néztek a horgászok meg az önkormányzat. Miután megkaptuk az engedélyt, vadászlesről figyeltük őket, nemcsak éjszaka, hanem nappal is, mert nem zavartatják magukat, miután megszokják, hogy van a les körül ember. Egyébként nagyon gyors mozgású állat a parton is és a vízen is, elég neki egy faág reccsenése, vagy egy evező húzása és már ugrik is bele a vízbe. Sőt, ha veszélyt érez, akkor a farkával csapkodja a vizet, hogy a társai is elbújjanak.

Nagyon okos jószágok és vétlenek, de valahol egy határt húzni kell, hogy nagy károkat ne csináljanak. Ha most egy horgász nekiáll a letört, kiszáradt fákból tüzet rakni a nemzeti park területén, akkor abból hatalmas balhé lesz, mert szigorúan tilos, de a hódok megrághatják az élő fákat. Most akkor egy embernek semmit sem szabad, egy hódnak meg mindent?! A horgászok ezt nem jó szemmel nézik, és ezt azért meg lehet érteni.”

A vadász, aki a holtág mellett lakik, és naponta többször sétál a partján a kutyájával, azt meséli, hogy napi szinten találkozik a hódokkal, vonulgatnak, rágcsálnak, és ha ügyes és mozdulatlan marad, akár két méterről is meg tudja őket figyelni.

„Én a négy és fél kilométeres holtágban mintegy nyolcvan hódot számoltam össze, én nem tudom, mennyinek kéne lennie egy ekkora területen, de én azt mondom, hogy tőlem kétszáz is elférne itt, ha nem rágnák a fákat. Úgy kéne ezt csinálni, hogy a káposzta is megmaradjon és a kecske is jól lakjon, de hogy ezt most ötven vagy húsz hódnál érjük-e el, azt nem tudom, de nem is az én dolgom megmondani, hanem a hivataloké.”

De hogy valójában hány hód él a holtágban, nem derült ki

Vancsura István ugyanakkor azt mondta, hogy tudomása szerint hivatalos állományfelmérés nem történt a területen, csak a rágások nagy száma alapján gondolták, hogy nagy lett a populáció. Olyannyira, hogy február elején kértek újabb 15 hód kilövésére engedélyt, de mivel a rendelet szerint március 31-ig lehet lőni a hódokra, kevés esélyt lát rá, hogy időben megkapják. De ha ettől nem oldódnak meg a gondjaik, akkor fontosnak tartja, hogy megszámolják a rágcsálókat, és az alapján kérjenek majd a következő szezonra újabb engedélyeket.

A Telex megkereste a Kiskunsági Nemzeti Parkot, hogy megtudjuk, történt-e állományfelmérés a területen, és ha igen, mennyi hód él a holtágban. Szerettük volna azt is megtudni, hogy a nemzeti park teljes területén mekkora a hódpopuláció, illetve meglátásuk szerint valóban túlszaporodtak-e, de azt is jó lett volna megtudni, hogy Tiszaalpáron kívül hol kértek és kaptak még hódgyérítésre engedélyt. Hraskó István, a nemzeti park kommunikációs referense azonban többszöri megkeresésünk után is csak annyit reagált, hogy kérdéseinkre ők nem, csak az Agrárminisztérium fog reagálni.

Az Agrárminisztérium azonban a tiszaalpári kérdésekre nem válaszolt, és az országos helyzetre vonatkozó kérdéseinkre is csak részben. Állításuk szerint jelenleg nincsenek adataik arra vonatkozóan, hogy a tavalyi rendeletmódosítás óta mennyi hód kilövésére kértek engedélyt, ezekből mennyi volt a közérdekre és a gazdasági érdekekre való hivatkozás. Mint írták, „a gyérítéssel kapcsolatos engedélyek kiadására minden esetben az illetékes vármegyei kormányhivatal természetvédelmi hatósága jogosult. Az adott tárgyévi engedélyekről az Agrárminisztérium a következő év május 31-ig kéri be adatokat az úgynevezett derogációs jelentések keretében, amelyeket ezután összesítenek.”

A Bács-Kiskun Vármegyei Kormányhivatal arra a kérdésünkre szintén nem válaszolt, hogy mekkora a hódállomány a vármegyében és meglátásuk szerint mennyi lenne az ideális, de azt elárulták, hogy „a területükön a tavaly augusztusi törvénymódosítás óta öt hódgyérítési engedélykérelmet nyújtottak be árvízvédelem és/vagy erdőgazdasági termelés biztosítása céljából. Négy kérelem elbírálása folyamatban van, egy tiszaalpári engedély jóváhagyása megtörtént.”

Juhász Erika hódkutató, az Ökológiai Kutatóközpont munkatársa a Telexnek úgy nyilatkozott, hogy nekik nincsenek ugyan friss, pontos adataik a tiszaalpári helyzetről, de kétségbe vonja a vadász számítását. Mint mondta,

„a Tisza egyes szakaszain végzett állományfelmérések tanúságai alapján – amit extrapolálhatunk az egész Tiszára – azt mondhatjuk el, hogy egy-három kilométerenként van egy hódcsalád, ami jellemzően három-nyolc egyedből áll (a szülők és az előző, valamint a friss szaporulat szokott együtt élni). Tehát nem tartom valószínűnek, hogy Tiszaalpáron egy négy és fél kilométeres szakaszon nyolcvan egyed legyen. 2018-ban a Tiszaalpár-bokrosi-ártéri öblözetben – amelybe több más állóvízi élőhely és kis csatornák is beletartoznak – összesen tíz-tizenkét hódcsaládról volt tudomásunk. További engedélyek kiadása előtt meg kellene ismernünk a jelenlegi pontos számokat.”

Egyébként nemcsak az nem derült ki, hogy hány hód él most a tiszaalpári holtágban, hanem az sem, hogy a hivatalos adatok szerint hány hód él az országban. Az Agrárminisztérium kérdésünkre azt írta, hogy „az országos hódállományt a 2013-2018-as időszak vonatkozásában 3500-4000 példányra becsülték a szakemberek az élőhelyvédelmi irányelv 17. cikke szerinti kötelező, 2019-es országjelentésben”. Az azóta eltelt több mint négy évre vonatkozóan azonban nem küldtek friss adatokat.

Ugyanakkor Juhász Erika szerint az előfordulási helyeiket és az egyedszámokat egyesítő adatbázisuk alapján ma megközelítőleg 11 ezer hód él Magyarországon. Az, hogy ez sok-e vagy kevés, elég bonyolult kérdés.

De túl tud szaporodni egyáltalán a hód?

A hód egy hosszú élettartamú állat (15-17 év), monogám kapcsolatban él egész életében, és évente egy-három utódot hoz a világra. Juhász Erika szerint ezzel a szaporodási dinamikával, természetes ellenségek híján a betelepítése óta eltelt 30 évben simán el tudta érni a jelenlegi állománynagyságot. Természetes ellenségének a farkast tartják (esetleg a medvét, Romániában látott már medve által kibontott hódvárat), de tudományosan egyelőre vitatott kérdés, hogy a farkas képes-e hatékonyan szabályozni a hódpopulációt. Mivel azonban Magyarországon nagyon kevés farkas él, tőlük biztosan nem várhatjuk az állomány szabályozását.

Mindamellett a hód egy territoriális állat: ameddig az élőhely eltartóképessége megengedi, addig szépen, fokozatosan be is fogja népesíteni. Azonban egy bizonyos állománysűrűség után ez az egyedszám már nem fog növekedni – ezt már sok folyónkon, sőt sok kis vízfolyásunkon is tapasztalják. Országos szinten még számítanak valamilyen szintű növekedésre, de mivel az élőhelyek fogyatkoznak, szerinte nem kell nagy számokra gondolni. Annyi hódcsalád lesz egy adott területen, amennyit a terület most el tud tartani, persze a hód átalakítja a saját élőhelyét, és így akár a terület eltartóképességét is befolyásolhatja. Arra, hogy túlszaporodott-e, túlszaporodhat-e, nem lehet egyértelmű választ adni, mivel nincs egyértelműen definiálva az, hogy mit értünk túlszaporodáson.

„Fontos kérdés ugyanakkor, hogy az ember által átalakított vizes élőhelyeken ökonómiai szempontokat is figyelembe véve mennyi hódot tudunk elfogadni. Ez a szint gyakran alacsonyabban van annál, mint amennyit a terület elbírna – tehát egyes tájakban a vizek mellett élők és a gazdálkodók úgy látják, már átléptük a küszöböt.”

Mint mondja, alapvetően nincs ellene az észszerű keretek között és a természetvédelem által jóváhagyott módon zajló gyérítésnek, de meglátása szerint nem ez az egyedüli és legjobb módja az ember–hód konfliktusok rendezésének.

„Próbálkozhatnánk azzal is, hogy az általunk megszabott küszöböt, a toleranciánk szintjét próbáljuk közelebb hozni az élőhely eltartó szintjéhez, ezt pedig a lakosságot és az önkormányzatokat segítő hatékony konfliktuskezeléssel, támogatási rendszerekkel lehetne megtenni, szóval alapvetően egy komplex stratégiával lehetne megvalósítani.”

Szerinte a tiszaalpári helyzet jó példa arra, amikor a különböző érintetteknek teljesen egymásnak ellentmondó érvei állnak egymással szemben. Meglátása szerint hiba, hogy ma semmilyen mediációs folyamat nincsen Magyarországon. Tehát a hivatalok, a lakosok, az állat- és természetvédők között semmiféle egyeztetési folyamat nem zajlik, mielőtt egy kormányhivatal kiad egy hódgyérítési engedélyt. Mint mondja,

„az ember–hód konfliktus kezelésének itt az lenne az első lépése, hogy a horgászoknak árnyékadó fákat dróthálós körülkerítéssel védenék. Azzal a felvetéssel nem tudok egyetérteni, hogy nem lehet több ezer fát körbedróthálózni, mert nem is kell. Nem gondolom azt, hogy az egész hullámtéren minden egyes fának a védelmét biztosítani kellene, a horgászhelyek árnyékadó fáira és néhány tájképi szempontból értékes idős fűzfára, nyárfára érdemes fókuszálni. Ez sem kevés, de egy négy és fél kilométeres partszakaszon azért nem több ezer törzs. A horgászhelyektől kicsit távolabb miért ne rághatna a hód? Tehát nem kell, sőt káros lenne az egész hullámteret végig dróthálózni.”

Ugyanakkor egyik tanulmányuk szerint a természetvédelemben is van egy olyan konfliktus, hogy mit szeretnénk megvédeni, a hódot, vagy az őshonos puhafákat. „Ez a konfliktus abból fakad, hogy a hullámtéren egyre több az inváziós fásszárú (zöld juhar, amerikai kőris és gyalogakác), de a hód inkább az őshonos fűz- és nyárfáinkat szereti rágni. A természetvédelem is lát relevanciát abban, hogy egy-egy hódcsalád kilövésére engedélyt adjon ki, de nyilvánvalóan tudjuk, hogy a hullámtéri élőhelyek védelmét nem ezek a gyérítések fogják megoldani, hanem hogyha ténylegesen a kiváltó okokkal, az élőhelyek helyreállításával foglalkozunk.”

Juhász Erika szerint a hullámtereink nagyon súlyos betegségekkel küszködnek, ezek egyike a vízhiány. Az árhullám után a víz nagyon gyorsan levonul, és alig terül szét a tájban, majd a táj és a hullámtér is kiszárad. Ezek a feltételek az inváziós fásszárú fajoknak kedveznek, amelyek a Tisza menti élőhelyek többségén néhány évtized távlatában a hód nélkül is megnyernék a versenyt szeretett fűzfáinkkal szemben. Mint mondja, folyamatosan tapasztalhatjuk a hullámtéri élőhelyek lassú degradációját, de az elmúlt évtizedekben sajnos mostohagyermekei voltak a természetvédelmi törekvéseknek, mivelhogy a hatékony védelmükért csak sok ágazaton átívelő együttműködésekkel, nagy léptékű élőhely-rekonstrukciókkal lehetne segíteni, és ez eléggé bonyolult.

„A hód (az időszakos kipusztulásától függetlenül) egy őshonos faj, ami természetes módon tevékenykedik a hullámtéri területeken, és tulajdonképpen mintegy katalizátora az élőhelyeken zajló ökológiai folyamatoknak. Ha az élőhely állapota az inváziós fajoknak kedvez, akkor azok térnyerése gyorsul fel. A puhafák azonban alkalmazkodtak a hódrágáshoz, és jó hidrológiai feltételek mellett nagyon szépen sarjadnak. Pont itt, a Tiszaalpár-bokrosi-ártéri öblözetben van egy mintaterületünk, ahol a kirágott füzek többsége nem pusztul el, hanem jól sarjad, így tulajdonképpen folyamatosan megfiatalodik a rágás következtében, bokorfüzes alakul ki. Ez leginkább azzal hozható összefüggésbe, hogy egy áradást követően sokáig megmarad a víz a területen, lassú az apadás. Régen valószínű, hogy a hullámtéri erdők sem úgy néztek ki, mint manapság, amikor a nagy, matuzsálemkorú fűzfák közvetlenül a partszegélyen állnak, ott bokorfüzeseknek volt a helyük, fiatal fűz-nyár újulatnak, és feljebb valahol a hullámtéren, ahol viszont ma már általában nem találunk ártéri erdőt, ott lehettek ezek az igazi matuzsálemkorú fák.”

A hódok segíthetnek megtalálni a kiutat a klímaválságból

Arra a kérdésünkre, hogy mit gondol a tavalyi rendeletmódosításról, a hódkutató azt felelte, hogy nehéz lenne egy szóval jónak vagy rossznak minősíteni, de az biztos, hogy egy új keretrendszert adott. A hód azóta már nem szerepel a hazai védett fajok listáján, ugyanakkor továbbra is természetvédelmi oltalom alatt áll, ami kötelességünk is, hogy így maradjon, ugyanis az Európai Unióban közösségi jelentőségű faj, ami azt jelenti, hogy uniós jogszabály szavatolja a védelmét, ezért is nem vadászható szabadon továbbra sem. Ugyanakkor szerinte most már arról kellene gondolkodnunk, hogy mi a természetvédelmi cél, milyen ökológiai állapotokat szeretnénk az országban, és ebben hogyan és miként lehetne partner a hód.

Azt sürgeti, hogy legyen egy országos hódstratégia, legyenek olyan átgondolt döntések, amelyek következetes módon garantálják egyes kedvező hódhatások védelmét, egyes élőhelyek védelmét, más esetekben pedig a jelenleginél gördülékenyebb beavatkozást. Szerinte nagyon fontos lenne, hogy területalapú szabályozás legyen, és ne kvóta alapon gondolkozzunk a hódokról Magyarországon.

„Első körben találjuk ki, hogy milyen országot szeretnénk a hódok szempontjából.

Tehát, hogy hol akarjuk megengedni, hogy tájátalakító tevékenységük kifejeződhessen, és hol kell előtérbe helyeznünk az ember által épített környezet hódhatástól való védelmét. Nagyon fontos lenne, hogy nemzetipark-igazgatóságonként – amelyek az ország teljes területét lefedik – végigmenjünk az élőhelyeiken, felmérjük a számukat, és megnézzük, hogy hol vannak olyan területek, amelyeken nagyon fontos, hogy egy-egy adott élőhelyen megőrizzük a hódot, mert vízmegtartási jelentősége van annak, hogy megőrizzük a gátjait, hol vannak olyan értékes hódmocsarak, amelyek a biodiverzitás fenntartása szempontjából fontosak – vízimadárfajok ezreinek, kétéltűek tízezreinek jelentenek szaporodó- és megállóhelyet, és mikroklimatikus szabályozó tényezőként fontosak –, és kimondjuk, azokon a területeken nincs szükség beavatkozásra.

És jelöljük ki azokat a területeket is, ahol nem jár súlyos természetkárosítással az, ha figyelembe vesszük az ökonómiai szempontokat, és kiadhatunk engedélyeket gyérítésre vagy a gátbontásra. Ha ez a felmérés és beosztás megtörténne, máris ki lehetne húzni a konfliktusok méregfogát.”

Szerinte ilyen tiltott és engedélyezett szakaszok lehetnének az országban nagy léptékekben és aprókban is, tehát egy partszakaszon, mondjuk, egy 25 kilométeres részen nem lehetne gyéríteni, másik 25 kilométeren meg igen. De az is előfordulhatna, hogy egy patakparton, mondjuk, 2-3 kilométerenként változnának a tiltott–engedélyezett részek, hiszen az élőhelyek jellege és a hód hatása is ilyen kis térléptékben változik.

„Előfordul, hogy egy hódgát vízkilépéssel fenyeget a lakott vagy ipari
környezetben, és be kell avatkozni. Ha azonban, mondjuk, egy településtől két kilométerrel följebb van egy nagy hódgátrendszer, akkor az ott nem árvízveszélyt fog okozni, hanem árvízvédelmi kockázatmérséklő tényező lesz azáltal, hogy lassítja az árhullám levonulását. Ezzel sajnos a jelenlegi vízgazdálkodásunkban nem tervezünk.

De nem tervezünk azzal sem, hogy a víznek nemcsak a mederben van a helye, hanem a tájban is. A hód segít visszavezetni a vizet a mély fekvésű területekre, és ez a vízmegtartó hatás az aszály szélsőséges hatásait igen erősen tudja kompenzálni.

A hódmocsár az egy vízpuffer és egy mikroklímát is szabályozó tényező. Tehát a hód folyamatosan a talajban és a talajfelszínen tartja meg a vizet, amely beszivárog a talajvízbe, és ezzel a környező területek vízellátása javul, és közvetett módon a szomszédos területeké is javulhat. Ezek a hódok által is megmutatott módszerek is segíthetnek megtalálni a kiutat az ökológiai válságból. Nem kell megvédenünk minden hódélőhelyet, de vegyünk példát a hódról. Ahogy ő küzd a saját érdekében, küzdhetünk úgy mi is a magunkéért, a mi helyben hasznosuló vizünkért.”

Szerinte a víz helyben hasznosulását hódgátakkal, rönkgátakkal, sziklagátakkal, természetközeli fenékküszöbökkel és a víznek visszaadott területekkel lehetne megoldani. „A mesterséges duzzasztóművek, tározók, öntözőcsatornák rendszere hosszú távon zsákutca. Egykor kiterjedt mocsárvidékek uralták az Alföld területének jelentős részét. Manapság a jó vízellátottságú mocsár olyan ritka, hogy úgy tekinthetünk rá, mint a világ hét csodájának egyikére. Még mindig abban gondolkozunk, hogy csatornákban vezetgessük a vizet egyik pontból a másikba, miközben sok helyen ki kéne lépni a technikai megoldásokból, a mesterséges medrek által szabott keretek közül, melyek nemcsak a vizet, hanem a vízhiány miatt a mi megélhetésünket is korlátozzák.”

Mint mondja, a hódok által előidézett időszakos elárasztás később nem zárja ki az adott terület hasznosítását, például értékes kaszáló lehet. Kollégájával, Kelemen Andrással vizsgálják ugyanis azt is, hogy hogyan változik meg egy ilyen területen lévő növényzet, és eddigi eredményeik alapján úgy látják, hogy kedvező a hatás.

„Nagyon tanulságos volt az elmúlt nyár, ugyanis az ország közepén, amikor minden kiszáradt, még a patakmedrek is, meglepő volt látni, hogy a marháknak ott van mit legelni, ahol korábban víz alatt volt a terület, például a hódmocsarak miatt. Ezeken a területeken egyes gazdák is úgy vélik, hogy hasznos volt számukra a hód munkája. A nyugati országrészben azonban, ahol nem volt akkora a szárazság, a helyi lakosok kevésbé tapasztalták ezt, és inkább problémaként értékelik a hód általi duzzasztást. Sajnos úgy látom, hogy csak a szélsőséges helyzetek, a földek totális kiszáradása hozhatna szemléletváltást.”

Úgy éljük meg a hódkérdést, mintha valami hungarikum lenne

Dedák Dalma, a WWF Magyarország környezetpolitikai szakértője szintén a szemléletváltozás fontosságát hangoztatja, szerinte ennek első lépése a hódról való gondolkodás átalakítása lenne. Mint mondja, úgy látják, hogy jelenleg a hódok kártétele fel van fújva, valójában közel sem okoznak annyi problémát, mint amennyit, mondjuk, a vaddisznók vagy a szarvasok, csak azokhoz a fajokhoz már hozzászoktunk, a hódok kártételéhez pedig nem. Ökológiai szempontból szerinte túlságosan sötéten ábrázolják ez a fajt a sajtóban és a közbeszédben, miközben a megoldás azt lehetne, ha megtanulnánk vele együtt élni.

„Ne az legyen az emberek az első reakciója, ha meglátnak egy körberágott fát, hogy ezt a kártevőt el kell tüntetni, meg kell ölni.

Épp itt van szükség szemléletváltozásra, ami akkor nehéz, ha a jó példák nem kapnak figyelmet. Pedig vannak eszközök, amelyekkel sok esetben lehetne mérsékelni a károkat az állomány gyérítése nélkül. Úgy éljük meg a hódkérdést, mintha valami hungarikum lenne, pedig sok európai országban ez a folyamat már lejátszódott. Miután a faj majdnem kihalt egész Európában, sok országba sikerült visszatelepíteni vagy aktív természetvédelmi munkával sikerült megerősíteni a populációjukat, és majdnem mindenhol okoztak valamilyen mértékű konfliktust.”

Elmondása szerint Nyugat-Európában éppen ezért sok helyen az állam dotálja a hódokkal való együttélést szorgalmazó és népszerűsítő természetvédelmi programokat, mert a kommunikáció a kulcskérdés ebben az esetben is. „Proaktív kommunikáció van azzal kapcsolatban, hogyha történik egy hód–ember konfliktus, akkor mit lehetne tenni, hogy szakszerű segítséget kapjanak az emberek. Ausztriában például van egy külön egyetemi tanszék is, amely kifejezetten a hódproblémával és a hód–ember együttéléssel foglalkozik. Forródrótot működtetnek, amit bárki, akár egy gazdálkodó is felhívhat, hogy tanácsot kérjen. Az osztrák példa azért is jó, mert fontos, hogy az emberek azt érezzék, nincsenek magukra hagyva ezzel a problémával, megkapják a megfelelő szakmai támogatást ahhoz, hogy hogyan lehet a problémájukat a legcélszerűbben kezelni.”

Dedák Dalma szintén hiányolja az egyeztetést és a közvetítést a különböző érintettek között, szerinte Magyarországon is állami feladat a természetvédelmi oltalomban részesülő fajok leghatékonyabb védelmének kidolgozása, és ebbe beletartozik az is, hogy segítsék az információáramlást a magánemberek, az önkormányzatok, a természetvédelmi hatóságok, illetve szükség esetén a természetvédelmi szervezetek és a szakértők között.

A környezetpolitikai szakértő egyébként támogatja Juhász Erika hódstratégia-ötletét is, ami szerinte szintén nincs európai példák híján.

„Európában már számos országban lejátszódott az a folyamat, hogy a hódok okozta károkozásra felkészítik az embereket, megállapítják, hol és milyen feltétellel kezelhető a jelenlétük.”

Ő azonban a stratégiába azt is beleírná, hogy kapacitásfejlesztés szükséges a természetvédelmi és a vízügyi szerveknél is, mert úgy látja, hogy sok hódkártétel némi ráfordítással és odafigyeléssel megelőzhető lenne. „A szakemberek rendkívül túlterheltek, ha ott lenne kapacitásfejlesztés, ők is kompromisszumkészebbek lennének a hódkérdésben, és nem azt érzékelnék, hogy csak a plusz feladat hárult rájuk.”

Megkérdeztük az Agrárminisztériumot is az országos hódstratégia kezdeményezéséről, ők azt felelték, hogy az előzetes információk alapján tudják támogatni. A hódok kártételei miatt aggódó emberek, és az állat- és természetvédők érdekében remélhetően a megvalósítása sem késik sokat.

Ha többet szeretne megtudni a hódok életmódjáról, és hogy mit tanulhatnánk el ezektől az ökoszisztémia-mérnököktől, olvassa el ezt a korábbi cikkünket. Ha pedig segíteni szeretné a hódokkal foglalkozó kutatók munkáját, akkor
töltse fel a fajjal kapcsolatos megfigyeléseit a HódTérképre.