Először vérrel védett hazáról, aztán ukrajnai békéről magyarázott a kormány március 15-én Budapesten

Félig megtelt a Nemzeti Múzeum kertje március 15-én 10 óra körül. A Múzeum körút jelentős részét a rendőrök lezárták, a más napokon autóktól hangos utakat most átvették az ünneplők – meg, ahogy az a nemzeti ünnepeinkhez hozzátartozik, a trikolór szuvenírek árusai és a lufikat kezünkbe tukmáló férfiak és nők.

Bár a miniszterelnök elment a fővárosból március 15-e alkalmából, az ünneplés azért nem áll meg: bár az orbánviktori időkhöz képest kisebb, de még mindig tömeg előtt beszélhetett a kormány az 1848-as szabadságharcról Budapesten is. Az ünnepnap reggel 9-kor kezdődött a lobogó felvonásával, ezt huszármenet követte, egészen a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőjéig, ahol 10:30-kor elkezdődött a nagybetűs megemlékezés.

Alapból is jó kérdés volt, hogyan fog kommunikálni a kormány azon a napon, amikor azt ünnepeljük, hogy a magyarok a hazáért, a szabadságért haltak meg, miközben a Fidesz a szomszédban dúló háborúnál – ami az ukránoknak arról szól, hogy életük árán is megvédjék a hazájukat, szabadságukat – sokszor oroszbarát kommunikációt folytat. Szavazóbázisának negyede pedig egyenesen Ukrajnát hibáztatja a háborúban.

Felmerülhetett tehát könnyen az emberben, hogy ezt, a háború fényében a kormánykommunikációval látszólag ellentétes ünnepet is képes-e valahogy furán megoldani a kormány? Képes.

Az idei 1848-as megemlékezés kezdete egyébként meglepően jól indult. Először elhangzott, hogy a március 15-i hősöknek „feladata volt, hogy megvédjék a magyar nép jogait, ma pedig a mi feladatunk, hogy ezeket az értékeket megvédjük”. A Himnusz után előadással folytatódott az ünneplés, de ez az előadás sem volt olyan, mint az elmúlt évek nemzeti ünnepeinek sokszor különös és túlcsicsázott kulturális megmozdulásai: az idei március 15-ön a magyar népzenés, tiszta és egyszerű ritmusos huszártánc egy kellemes felüdülés, úgynevezett igazi ünnep volt a szemnek.

Sőt, ezt követően a Csák János kulturális miniszter beszédét megelőző előadások mindegyikét olyan jól és őszintén összerakták, hogy az egy kormányzati ünnepségen azért kicsit mégis különös érzéseket keltett. Felolvasták a 12 pontot, a Petőfit alakító színész a Múzeum lépcsőin kiáltotta égbe a sajtószabadság követelését (egy országban, ahol a megyei lapok gyakorlatilag mind egy kézben vannak), a polgári egyenlőséget (egy olyan év után, ahol meleg emberek és hajléktalan közösségek jogait is csorbította a kormány) vagy éppen az esküdtszék előtti egyenlőséget, az úrbéri rendszer megszüntetését.

Elhangzott emellett Gyulai Pál: Hadnagy uram és Sajó Sándor: Magyarnak lenni című verse is, a félórás bemutató annyira a szabadságról szólt, hogy még annak a mítosznak az előadása is tökéletesen beleillett, miszerint Petőfi elszavalta a Múzeum lépcsőin a Nemzeti dalt. Operett ide vagy oda, ezt a szabadságünneplést még az Operettszínház előadása is vitte tovább: itt, a Mária főhadnagy előadott részletén már egyenesen fokozódott a hazáért meghalás hősi gondolata, pláne, hogy a közönség például többször is hallhatta a Jurátus-indulót benne, azaz azokat a sorokat, hogy például:

„Harcolni kell a boldogabb jövőért,
Csak gyáva sajnálja most az életét!
Harcolni kell a zöldellő mezőkért,
S harcunk után szabad lesz majd a nép!”

A Lebstück Mária életét feldolgozó darab már csak amiatt is beszédes, mert a kormány képbe hozta – vagy az Operettszínházon keresztül inkább beengedte – Lebstücköt a saját megemlékezésébe: Lebstück egy háborús hős, aki mocsárban, megsebezve, raboskodva, de harcolt a magyarok mellett, lényegében a hősi háború egyik szimbóluma. Az ő heroikus alakja után jelentősen meglepő volt aztán, hogy a leghuszárabb bajuszú miniszterünk, Csák János beszédének tapsolva megünnepelt, a közönség szerinti legjelentősebb mondata úgy hangzott:

„A béke fontosságát ma a szomszédban dúló háború árnyékában nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ha ez a háború elszabadul, akkor mindent elpusztíthat, Európát is. Ma az a bátorság Európában, hogy kimondjuk, mi békét akarunk.”

Csák emellett beszélt egyébként arról is, hogy a Kárpát-medence mindig is gazdasági, politikai, katonai ütközőzóna határvidék volt. „Voltunk megszállás alatt, de soha nem hódoltunk be senkinek, nem lettünk senkinek a gyarmata”, mondta Csák, bár beszéde érdekesen hatott az ukrajnai háborús párhuzamban olyan, a kormánytól egy hete elhangzott mondatok után, minthogy „nyilvánvaló, ha Ukrajna veszít, akkor is marad belőle valami, mert meghaladja az oroszok integrációs képességét”.

A kulturális miniszter szerint a magyarok „33 nemzedék óta a szabadság népe”, illetve arról is, hogy „az életerőnk forrása a magyar kultúra, ennek révén válunk egyes egyének halmazából önazonossággal bíró nemzetté”. Szó volt arról, hogy Csák szerint „a magyarok győztesek”, egy Széchenyi-idézettel pedig azt is megerősítette a miniszter, hogy a magyarok akkor is a csúcson vannak, ha Európa szétesik.

Csák háborús-békés gondolataiban végül arra is kitért, hogy „Széchenyi, Petőfi, Deák és Kossuth is tudta, hogy a szabadság, a béke és a rend az Isten, család, haza egységen alapszik”. A kulturális miniszter a beszéde – így az ünnepség – végén olyan műelemzéssel zárta beszédét, ami szinte tökéletes példaként illene reggeli cikkünkbe, amelyben a politika által eltorzított és felhasznált Petőfi-képről írtunk.

Csák ugyanis kifejtette: a Nemzeti dal is erről, a családról, a hazáról, Istenről, a békéről szól – ehhez pár sort idézett is a kulturális miniszter, bár például a „fényesebb a láncnál a kard” pont kimaradt belőle. Az viszont belekerült, hogy a Nemzeti dal például azért szól a családról, mert „Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak”.

Végül pedig zárásként Csák János elmondta azt is azért még: nekünk, mai magyaroknak nem lehet más a programunk, minthogy a magyar szabadság lelki örökségét átadjuk a következő nemzetnek. Hogy egy „cselekvőképes, akarni tudó, gazdaságilag erős családokból álló” magyar jövőt alapozzunk meg.