Nem létezne a Petőfi-kultusz, ha nem brandelte volna ezt meg maga Petőfi is

„Március 15-én bármelyik párt is mondja a beszédet, nem lesz olyan, aki ne beszélne Petőfiről. Van, ahol ez magától értetődik, van, ahol kicsit meg kell erőszakolni a dolgot. Idén szép kihívás lesz az oroszok által meggyilkolt, szabadságért harcoló költő kapcsán például oroszbarát szövegeket mondani”.

– mondja Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész az idei március 15-i ünnepségekről. Petőfi Sándor olyannyira átszövi a magyar nemzettudatot, hogy a nagybetűs Magyar Költőt láthatjuk már szinte mindenen: van belőle póló, bögre, magyarkártya, vászontáska, és hát ugye alapból szinte lehetetlen Magyarországon olyan falut vagy várost találni, ahol ne lenne Petőfi utca, út, tér. A költő, akit nevezünk szerelmes-, táj-, vátesz-, és szabadságharcos költőnek is, március 15-én főként forradalmi szerepe miatt jelenik meg: de annyira, hogy, ahogy Nyáry is mondja, időtlen idők óta nehezen létezhet olyan politikai beszéd 15-én, amiben nincs Petőfi.

Ha csak az idei március 15-öt nézzük végig: Orbán Viktor Kiskőrösre megy a főváros helyett, hogy Petőfi háza előtt mondjon beszédet. A Hősök terén tartott Szabadságmenet arca a Facebookon Petőfi Sándor és Szendrey Júlia. A DK-nál a Gyurcsány neve felett feltűnő Petőfi sejteti, hogy lesz azért ott is szó a márciusi ifjakról. 2023. ráadásul a 200 éve született költő emlékére Petőfi-év, ami azt jelenti, hogy amúgy is totális hype veszi körül őt:

• volt például túlzsúfolt kiállítás róla a PIM-ben,
• feldolgozták a Helység kalapácsát, meglehetősen érdekes oldaláról megragadva Petőfi művét,
• jövőre pedig jön a Most vagy soha!, a Petőfi köré épülő, forradalmi témájú és költségvetésű akciófilm.

Az nem kérdés, hogy Petőfi Sándor jó költő volt, hogy március 15 emblematikus arca lett, ahogy az sem kérdés, hogy a körülötte kialakult kultusz napjainkig él. Petőfi nemcsak iskolai tananyag, de egy brand is, a magyarság egyik közkincse. De miért éppen Petőfi? Hogy alakult ki a kultusz körülötte? Meg tud-e szűnni valaha, hogy Petőfi a Nagybetűs Magyar Költő? Erről és hasonlókról beszélgettünk Nyáry Krisztiánnal (Petőfi hatásával nemrég egyébként a CEU is foglalkozott egy előadásban, cikkünk mellett ajánljuk azt is a témához).

Mindenki Petőfije

„Petőfi két szempontból alkalmas arra, hogy mindenki a magáénak érezze. Egyrészt a kultusz miatt: annyira fontossá vált, hogy mindenkinek viszonyulnia kell hozzá. Ő testesíti meg a magyar költőt, nincs olyan világnézeti vagy politikai mozgalom Magyarországon, ami ne tekintené magának Petőfit” – magyarázza Nyáry. Szerinte Petőfi varázsa főként komplexitásában van, mindenki talál benne valamit, mindenki tudja azt mondani, hogy a mi költőnk volt, mindenki talál olyan verset, vagy idézetet, amit a magáénak érezhet.

Hozzáteszi, „de ez mindig sok kultusz volt egymás mellett. A 20. század elején, aztán a szocializmus idején is megjelent Petőfi. Volt rendszer, ami a forradalmár Petőfit emelte ki, volt, ami a népköltőt. Nyilván voltak hamis Petőfi-kultuszok is, de Petőfiből nagyon sok mindent ki lehet rajzolni, és azt mondani, hogy a mi Petőfi-kultuszunk az igazi.

Viszont minden írónál érdemes elkülöníteni az életművet, azaz az általa írt művek összességét, illetve az életrajzot. Van, aki másféle életet él, mint amilyen a műveiből kirajzolódik. Petőfinél ezt nagyon erősen összekapcsolják, neki már életében kialakult a kultusza.”

– mondja Nyáry Krisztián, hozzátéve, hogy nem kis részben azért tudott a kultusz kialakulni a költő körül, mert maga Petőfi is építette azt. „Nemcsak zseniális költő volt, de nagyon tudta, mi az a költői szerep, amit ki tud alakítani ahhoz, hogy odafigyeljenek rá úgy, ahogy ő szeretné”. Nyáry szerint a sikeresen kialakított Petőfi-kultuszt mutatja az is, hogy a legtöbb fiatal, akit ma megkérdeznénk Petőfiről, „csupa olyan dolgot sorolna, ami nagyjából leírja a Petőfi-szobrokat: egyik keze a kardján, másik az égbe mutat, a nép egyszerű gyermeke, meg hasonlók. Azért tudják ma is ezt mondani, mert Petőfi anno ezt akarta. Elég sikeres self-branding, ha 170 év után is működik”.

Az irodalomtörténész kitér arra is, hogy Petőfi tudatosan alakított kultusza a költőt megkerülhetetlen szereplővé tette a magyar irodalomtörténetben. Petőfi lett a rövid életű, jelentős karriert a semmiből építő figurája az irodalomnak. A színészetből a költészet felé forduló Petőfi ráadásul hamar elérte, hogy Vörösmarty felkarolja, és segédszerkesztő lett a Pesti Divatlapnál: „Ezzel a lépéssel kis túlzással elérte, hogy aki olvasott Magyarországon, az megismerje a nevét. Aztán ez folytatódott, ő lett a középpont, követőket és ellenlábasokat szerzett”, mondja Nyáry.

A Petőfi-kortárs irodalmárok között például Császár Elemér irodalomtörténész egy ízben a Petőfit sokat és keményen kritizáló Zerffi Gusztávot egyenesen „a Honderű rossz szellemének” és „a magyar kritika egész történetének legsötétebb alakjának” nevezi, aki „Petőfi legalábbvaló kritikusa” és aki „szándékosan gyalázkodik, elvek nélkül, pusztán gonoszságból”. A példa jól mutatja, mennyire tematizálta ekkor Petőfi a közbeszédet: ha valaki kritizálta, arra is érkezett válasz.

Tudta, hogy történelmet csinál

Petőfi a Pesti Divatlapban folyamatosan jelentette meg verseit, emellett másfél év alatt hat kötetet publikált, és blogszerű úti jegyzetivel is tudatosan igyekezett a központban maradni: „kicsit a mai közszereplői PR-hoz hasonlított ez; ha nem figyeltek eléggé rá egy rendezvényen, betolatta magát egy talicskán oda. Gátlástalanul odament ismert és ismeretlen emberekhez, bekéredzkedett hozzájuk, a szerelmei ügyeit is a nyilvánosság előtt élte, ráadásul mindig felfelé, nála magasabb társadalmi helyzetben lévő lányoknak udvarolt”, teszi hozzá az irodalomtörténész.

Petőfi korábban is profinak számított önbrandingben, de 1848-ra végképp megkerülhetetlen lett. Nyáry szerint ilyen szempontból „szerencsés egybeesés és véletlen, hogy Petőfi életének két legfontosabb pillanata egybeesett a történelmi időszak két legfontosabb pillanatával, óhatatlanul is azonosítva így a kettőt egymással”.

Március 15-e összeforrt Petőfi nevével, és ő pontosan tudta, hogy történelmet csinál, amit be is kell vésni a nemzeti emlékezetbe: a 12 pont és a Nemzeti Dal példányait másnap ő maga vitte el a Nemzeti Múzeumba. Petőfi brandje a szabadság brandje is lett, a költő pedig tudta, hogy kell ezt építeni. A világtörténelemben is egyedülálló pillanat, hogy egy vers ekkora jelentőségűvé válik: a Nemzeti Dal példányait osztogatták az utcán, ezt szavalták, és még aznap meg is zenésítették, mondja Nyáry:

„Március 15. összekapcsolódott vele, később az emlékezetben is. Petőfi halála és a szabadságharc bukása is nagyjából egybeesett, ez hamar kialakította a második mítoszt is Petőfi körül.”

Miközben, mint Nyáry is kiemeli, jóval sikeresebb volt Petőfi költőként, mint politikusként. „Közszereplőként, katonaként, politikusként is összeférhetetlen figura volt, mindenkivel összeveszett. Március 15 után volt a népszerűsége csúcsán másfél-két hónapig, de júniusban már élete talán legnagyobb kudarca jött, megbukott a szabad választásokon”. Ekkor, 1848. május-júniusában hivatkozott egyébként Petőfi magára úgy, hogy: „egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek”. Hogy a népszerűsége jelentősen csökkent ebben az időszakban, arra kiemelkedő példa, hogy Szabadszálláson, ahol képviselő akart lenni, lényegében majdnem meglincselték.

Korabeli leveleiből ki is tűnik, hogy Petőfi 1848 nyarától '49-ig nem egy sikertörténetet élt, ott akarta hagyni a közéletet – de halálával és a szabadságharc bukásával ez az egész aztán átalakult a nemzeti emlékezetben. Tulajdonképpen neki is köszönhető, mondja Nyáry, hogy Budapesthez kötjük március 15-öt: „1849-ben Kossuth azon bosszankodott, hogy Pesten ünneplik március 15-e évfordulóját, miközben ott nem történt igazából semmi – mert a lényeg Pozsonyban, Bécsben történt. De ezen már nem lehetett változtatni, Petőfi átírta a történelmet”.

A kultusz nem vész el, csak átalakul

Petőfit közvetlenül a halála után kezdték a nemzet első számú költőjének tekinteni. A kultusz alakította Petőfi képét: bár például a Nemzeti Dalt valójában nem szavalta el március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, mégis úgy került be egy-két hónappal későbbi, múzeumnál történő szavalása a nemzeti emlékezetbe, mint március 15. csúcspontja. „A halála után megjelentek ezek a nagyon stilizált, giccses metszetek, rajzok, ahogy haldoklik a segesvári csatatéren például, és az ujjával a porba írja, hogy Hazám. Ennél nagyobb vizuális giccs nem létezik, de jól mutatja, hogy összekapcsolódott a szabadság bukása Petőfi halálával”.

A kultusz aztán tovább alakult és ferdült, a 19. század végén a Petőfinek emelt szobornál Jókai Mór azt mondta, biztos ezt akarta volna Petőfi is, ha még élne. „Nem tudjuk, hogy az öreg Petőfi mit akart volna 1899-ben, de elég valószínű, hogy azt nem, hogy a Ferenc József uralkodása előtt meghajló magyarok szobrot állítsanak neki”, mondja Nyáry. Petőfit a különböző kultuszok megszűrték, sok verse meg sem jelent a század végéig, csak 30-50 évvel a halála után adták ki őket.

Ha a 21. századi ember fellapozza ma Petőfi műveit a János vitéz, Az Alföld vagy a Szeptember végén mellett, egy, az ismert Petőfi-kultuszon is túlmutató, komplex költő jelenik meg. Egy olyan Petőfi, aki azt is mondja, hogy „Foglalod a kurvanyádat”, vagy azt, hogy „Annyit sem ér az élet, / Mint egy eltört fazék, mit a konyhából / Kidobtak, s melynek oldaláról / Vén koldús nyalja a rászáradt ételt.” Esetleg úgy fogalmaz:

„És hol temettek el? Afrikában.

Az volt szerencsém,

Mert egy hiéna kiása siromból.

Ez az állat volt egyetlen jóltevőm.

Ezt is megcsaltam.

Ő combom akarta megenni:

Én szívemet adtam oda,

S ez oly keserű volt, hogy megdöglött tőle.

Hahaha!”

De akár ha csak azt nézzük (ezt bemutattuk ebben a cikkünkben is) milyen zsenialitással játszik Petőfi A helység kalapácsában az eposzi eszköztárral, könnyen kirajzolódik, hogy Petőfi elképesztően sokoldalú, kísérletező költő volt. „Minden kötete más és más, van köztük szentimentális gyászvers, eget rázó romantika, eposzparódia és népies mese. Programszerűen írta a köteteit – akit jobban érdekelt a szerelmes vers, annak szerelmes költő volt például”, mondja Nyáry, aki szerint Petőfi hatalmas tehetség volt: a nép fiaként mutatta be magát még annak ellenére is, hogy valójában inkább volt a családja polgári, mint paraszti. Petőfi ráadásul sokat és jó iskolákban tanult, elképesztő szorgalommal.

„Amikor azt olvassuk, hogy ”nyári napnak alkonyulatánál megállék a kanyargó Tiszánál„, akkor nem árt tudni, hogy mindezt Petőfi télen írta a Dohány utcai polgári lakásában, ahol kávét szürcsölt és franciául olvasott. Volt egy kép, amit kialakított magáról, és volt mellette Petőfi, a magánember.”

Nyáry kiemeli: ez persze nem jelenti azt, hogy hazugság lett volna Petőfi képe. Abszolút önazonosan mozgott szerepében, de „közben sokkal inkább pesti költő volt, mint falusi”. Petőfi életrajza is általa stilizált volt, ugyanakkor kialakította ezzel azt, hogy mindig viszonyulni kellett hozzá az irodalomban: nincs olyan jelentős magyar költő, aki ne viszonyult volna hozzá. De Nyáry szerint a kortárs magyar költészetben is megkerülhetetlen az inspirációja.

Nyáry állítását elég nagy nevek írják alá a magyar irodalomtörténetben. Ha Petőfiről olvasunk, olyan mondatokba ütközünk például Ady tollából, minthogy „Hajh, Uram-Istenem, öreg ember vagyok én már s öregségembe nem igen sikerült sokat átlopnom a fiatalságomból. Hanem a forradalmat ma is olyan bolondosan szeretem, mint valamikor régen és Petőfi Sándort jobban. Jobban, egyre jobban szeretem, búsabban és irigyebben e darabos, e vad, e mennyeien nagyságos suhancot. Nincs egyetlen jó arcképe sem, de én látom az ő lázas, paraszti, sovány, fiatal arcát ébren és álmomban. (...) Nem csodálom, hogy Jókai is csak akkor szeretett bele, amikor már nem volt az útjában s nem kellett félnie tőle.” És hogy a kortársra Parti Nagy Lajostól idézzünk: „Sej, Barguzinban régen tép medve, régen tép farkas. Megáll a világ rút masinája, egy régi Barkas, /koponyakörzőt, ásót pakol ki, s a földbe dőfi, / egy jó pár verszta sugárú körben ébredj, Petőfi!”

„A Petőfi-kultusz több mint másfél évszázados története alatt – mit tagadjuk? – a legendák már-már eltakarták a költő és az életmű valóságos jelenségeit, arányait. Hozzávéve a különböző nézőpontú, de szinte folyamatos ideológiai kisajátításokat, reálisnak tekinthetjük a kultusz végleges torzulásának, majd önkioltásának veszélyét.”

-írta 2000-ben Kerényi Ferenc arra célozva, hogy a hirtelen felemelkedett kultusz egyszer önmaga alatt fog összeomlani. Nyáry szerint azok a gondolatok, miszerint a Petőfi-kultusz kikophatna, eltűnhetne Magyarországról, nem reálisak: „Átalakulni fog, mindig is alakul. De annyira fontos szereplője a magyar emlékezetnek, mint például Mátyás király. A magyar identitás része, nem hiszem, hogy el tud tűnni”, mondja Nyáry.

A kultusz súlyát mutatja az irodalomtörténész szerint az is, hogy „Petőfivel lehet viccelni, mondhatjuk, hogy Petőfi Sándor gatyában táncol. Ezt minden óvodás ismeri már több, mint 100 éve”. Nyáry hozzáteszi, az normális folyamat, hogy, bár a 19. század végén sok nyelvre lefordították, Petőfi mára kezd eltűnni a világirodalomból a régi, sokszor elavult fordításokkal, „de azért a mai napig, ha egy külföldinek meg kéne neveznie egy magyar költőt, valószínűleg Petőfit mondaná”.