Fullasztó katlanba taszított minket a Petőfi-kiállítás

Magam sem tudom, hogyan lehetne egy Petőfi Sándor-kiállítást úgy kivitelezni, hogy mindenki boldog legyen: az is, aki szeretné megérteni a költőt/vándorszínészt/kellemetlen figurát, aki meg akarja érteni a népszerűségét, a helyét a korában és az azóta eltelt 170 évben; az is, aki szeretne többet megtudni a verseiről, a korának képzőművészetéről; mindezt múzeumi tárlatként, de modern, interaktív multimédiás eszközökkel bemutatva.

A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) januárban, a Petőfi születése után 200 évvel hirdetett Petőfi 200 emlékév programsorozat részeként megnyílt tárlata minden egyes igényt megpróbál kielégíteni hét darab, információval, dekorációval, és belsőépítészeti megoldásokkal túlzsúfolt térben: hét különböző szempont, tematikai csoport és vezérfonal (mint: kötelék, róna, rémek) segítségével akarja bemutatni azt, hogy ki volt ő, vagyis inkább, mi volt ő.

Sajnos én nem tudom megmondani.

A Költő lenni vagy nem lenni a Petőfi Irodalmi Múzeum új, állandó kiállítása, ami Petőfi-tárlat, tárgygyűjtemény és mindenféle modern megoldás mellett azért egy Petőfi-értelmezés is. Még ha a sajtónak Kalla Zsuzsa irodalomtörténész, a PIM gyűjteményi főigazgató-helyettese azt is mondta, hogy ez nem mítoszrombolás, hanem újjáépítése a költőnek.

Alapos újjáépítés, több brigád is dolgozik rajta, tavaly jelent meg Osztovits Szabolcs napra lebontott krónikája Petőfi életéről, jövőre jön a Most vagy soha!, a Petőfi főszereplésével készült, forradalmi témájú és költségvetésű akciófilm. A kettő között, akár átmenetként is, itt van ez a kiállítás, ami létrejött a költő nevét viselő állami intézményben, és ami megpróbálja minél szélesebb perspektívában, de témánként elég szűken megmutatni, hogy ki is volt az az ember, akiről valószínűleg mindenhol neveztek el utcát ebben az országban.

A Költő lenni vagy nem lenni valóságos információzuhatag, ez már az első teremben, a tradicionálisnak szánt bevezetésben egyértelmű, ahol egy szürke felületen egyszerre lehet elolvasni Petőfi életének fontosabb állomásait, transzparens kockákban vannak kiállítva a használati tárgyai (mint például a kocsonyástálja, ami azért, lássuk be, nem a klasszikus, országot járó vándorszínészek klasszikus kiegészítője), és a róla készült ismert és kevésbé ismert festmények – kettőről a leírás alapján például rögtön nem is biztos, hogy őt ábrázolja, sőt, a művészt sem ismerjük.

A életutat nehezen lehet elolvasni, a szürke felületen szürke betűk olyanok, mint a rejtett üzenetek, hunyorgok, de az sem segít, guggolok, hogy máshogy essen a fény, az talán egy kicsit. A terem közepén egy fiókos vitrin van, aminek a felületén azok a folyóiratok és kötetek láthatóak, amikben Petőfi publikált, de az már nincsen nagy dobra verve, hogy a fiókokat ki is lehet húzni, és saját szemünkkel megnézhetjük a költő kézírását, olyan használati tárgyak mellett, mint a paszománya, a zsoldtartója vagy a híres daguerrotípiája másolata. Már az első teremben keveredik az, hogy mi is az egész tárlat célja: vannak személyes tárgyak, olyan képzőművészeti alkotások, amiket ő inspirált, történelmi dokumentumok és a sarokban eldugva a Petőfi-múzeumról is pár infómorzsa.

De legalább a tér tág, befogadható. Innentől kezdve a kiállítás olyan, mintha egy szürke, multimédiás katlanba taszajtanának be minket, ahol belecsatornáznánk minden érzékszervünkbe a reformkor és a kiegyezés korának történelmét, művészetét, művészettörténetét, mindennapjait, egy sötét, félhomályos, minden négyzetcentiméterén információval, műalkotásokkal, értelmezésekkel, töméntelenféle tipográfiával, vetítéssel, prezentációval feldíszített folyosón. A történelem itt nem lélegzik, hanem fulladozik, a tárlat elképesztő mennyiségű szöveget zúdít ránk, a bejáratnál kirakott leírás pedig külön felhívja a figyelmet, hogy nyugodtan használjuk ki a pihenőpontokat. Nem semmi kiállítás az, ami csak hét terem, de előre szól, hogy el fogsz fáradni.

A tematikus bontás kurátori szempontból jó ötlet, mert így el lehet kerülni, hogy Petőfi Sándorról egydimenziós képet kapjunk, de befogadóként néha kifejezetten nehéz kihámozni, hogy mi az, amit megtudunk Petőfiről. A Köteléknek nevezett teremben például az egyik falnál a költő használati tárgyai között a barátairól és kortársairól, Arany Jánosról, Jókai Mórról készült büsztök kapnak helyet, miközben oszlopokat kell kerülgetni, amik egyik oldalán animációk mennek, a másikon pedig újabb személyes tárgyakat lehet végignézni. Amikről aztán kiderül, hogy nem mindig van közük szigorúan Petőfihez: itt van Vörösmarty sakk-készlete is, vagy Arany János házisapkája, amit Szendrey Júliától kapott.

Szendrey ábrázolása kerül minden konfliktust, a hozzá köthető használati tárgyak (jegygyűrű, esküvői csokrának egy darabja, terhesruha) egy rendes asszony, tisztes társ benyomását keltik, aki még Petőfi halála után is róla készített szőttest, miközben a kapcsolatuk azért jóval viharosabb lehetett ennél (Nyáry Krisztián évekkel ezelőtt írt is erről), elég csak a Szerelem országa című versét elolvasni, amit a koltói nászútja alatt írt. A Kötelék-teremben megtalálható egy roppant bonyolultnak tűnő, csak külön tablettel használható adatvizualizáció, ami megjeleníti Petőfi ismeretségeit. A falak tele vannak idézetekkel, az olvasást pedig mintha direkt nehezítenék meg azzal, hogy a fényerősség folyamatosan változik, feltehetőleg hogy alkalmazkodjon a kötelékek mellé behozott, csillagokat emlegető galaktikus áhítat stílusához is.

A Kötelékek aztán a Rónának adják át az utat, ahol a terem egyik felét elfoglalja egy óriási, homorú vászonra vetített installáció, aminek az alkotóját sajnos nem találtam meg sehol a falakon. A fraktálokat, természetről készített csendéleteket, animációkat, egy pillanatban egy kaszát fenő embert mindenféle glitchmozaikkal egyesítő videó alatt egy számomra ismeretlen hang szaval még Petőfi-verseket. Egy fallal elválasztott részen pedig ráfordulunk a tárlat igazi módszertanára: a költő életéből vagy élete után készült műalkotások és a saját versei közötti párhuzamra, ahol például egy betyárról készült kép mellé egy olyan szöveg kerül, hogy nem tudni, Petőfi találkozott-e bűnözőkkel, mindenesetre következzen egy részlet egy cím nélkül idézett verséből, ami talán témába vág. Az mindegy, hogy a szöveg a János vitézt emlegeti, de az idézet már a Fürdik a holdvilág az ég tengerében. Sebaj, itt egy Munkácsy-festmény, a Vihar a pusztán, 1867-ből, aminek a címét feltehetőleg a Petőfi-vers ihlette.

Én sosem gondoltam, hogy Petőfi Sándorra pont egy állami intézmény fogja kimondani, hogy reménytelenül goth volt, de a PIM egyik legkisebb termének nemes egyszerűséggel az a címe, hogy Rémek. Az állítás pedig az, hogy Petőfi mindig is fogékony volt többek között az apokalipszis témájára is, ami megjelenik a műveiben, a fatalizmus, a halál, a gyilkosság pedig mind-mind olyan, ami visszatérő elem volt nála.

Itt muszáj megjegyeznem, hogy a konkrét ellentéte a témának, a hedonizmus, a bordalok, a szerelem, az a temérdek nő, akinek verseket írt és azokban szerelmet vallott, nem kapott külön szobát, és az egész kiállításon Petőfinek ez az arca az, ami szinte teljesen feltáratlan marad.

A Rémek szobájában pedig kiütközik a tárlat túlzsúfoltsága, mert az Apokalipszis ismertetése alatt egy ártatlan, kihajtható lapon el lehet olvasni, hogy hány kézirata van egy versnek általában. A rémségek szobája számomra szinte észrevétlenül kúszott át az Otthon tematikájára, de lehet, hogy csak azért, mert az első dolog, amin megakadt a szemem, az Petőfi apjának kiállított hentesbárdja volt. Ez volt a pont, amikor nagyon szerettem volna egy pihenőpontot, de az egyetlen fotel üveg mögött volt.

Az otthonból az Áldozat, majd abból az Erő felé lehetett menni tovább, az egyiknek éreztem magam, a másik pedig már hiányzott belőlem. Az egyik terem beugróját egy óriási interaktív installáció foglalta el, amit a falra vetítettek, mi pedig kézrátétellel tudtuk irányítani – a kávéscsésze-alakú ikonra nyomva kijött egy stilizált, képregényre emlékeztető látkép, ahol az egyes figurák megmozdultak, ha pont ott fogdostam a falat. Nem teljesen értettem, hogy jön ide Petőfi. A terem egy másik végében egy olyan asztal fogadott, ami mintha egy óriásira nőtt origamihajtogatás lett volna, koporsóméretű, szilánkszerű, a tetején egyenetlen élekkel. Amikor hozzáértem, a szilánkokon megjelentek részletek azokból a festményekből, amik tőle két méterre voltak kiállítva. Itt is kicsit tanácstalanul álltam, de aztán eszembe jutott egy mondat a sajtóanyagból: „a különböző súlyú témák egyenrangúsága (...) szándékosan közvetíti a töredezettség, fragmentáltság élményét”.

Azaz mintha minden szándékosan lenne olyan, hogy ne lehessen komplett képet alkotni semmiről, mert úgyis lehetetlen: az elképesztően sok Petőfi-műhöz ennyi tér és felület kevés, az életének állomásairól képtelenség mind beszámolni (bár az utolsó szobában egy pont nem interaktív grafika összegzi, hogy melyik magyar városban mennyi verset és pontosan hol írt), a személyiségét nem lehet egyszerűen összefoglalni. A Költő lenni vagy nem lenni lehetne húsz teremmel több, de akkor sem lenne elég, lehetne erősebben szerkesztve, de akkor sem lehetne elég áramvonalas, lehetne sokkal látogatóbarátabb, de akkor nem keltené a fojtogató alaposság benyomását, lehetne sokkal alaposabb, de akkor gyakorlatilag befogadhatatlan lenne. Feloldhatatlan dilemma összefoglalni Petőfi Sándort, és erre ez a kiállítás bevallottan nem is képes.

A Költő lenni vagy nem lenni című kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban (1053 Budapest, Károlyi u. 16.) látogatható.