Földindulás nem látszik, de az igen, hogy a tanárok feszegetik a rendszer határait

Pénteken ismét élőláncot, tanársztrájkot és tüntetést tartanak a hazai oktatás helyzete miatt. A tavasszal kezdődött pedagógustiltakozások a választási kampány miatt szakadtak félbe, de szeptemberben újraindultak, és az elmúlt közel két és fél hónapban szinte minden hétre esett valamilyen több száz vagy több ezer embert megmozgató akció. Lakner Zoltán politológussal, a Jelen hetilap főszerkesztőjével beszélgettünk a demonstrációk szervezettségéről, a célok eléréséről és arról, hogy ezek milyen kihívást jelentenek a kormánynak.

Vajon az őszi tüntetési hullám más, mint a korábbiak? Lakner Zoltán egy, a mostanihoz hasonló szervezettségű és időben is hosszan tartó tüntetéssorozatot tudott felidézni, mégpedig a Tanítanék Mozgalom által szervezett 2016-os megmozdulásokat. Akkor ismerhette meg a közvélemény Törley Katalin vagy a miskolci Pilz Olivér nevét, és talán nem véletlen, hogy ők a mostani demonstrációkban is fontos szerepet játszanak. Akkor is sok embert meg tudtak mozgatni az oktatás ügye mellett, de nem volt ennyire hangsúlyos a diákok és a szülők szolidaritása vagy más iskolák bekapcsolódása, mint most – mondta Lakner.

A polgári engedetlenség üti át az ingerküszöböt

Az őszi tüntetéseken új elemként jelent meg a szélesebb körű polgári engedetlenség. Ez egy jogszabály szándékos megszegését jelenti egy magasabb cél érdekében úgy, hogy a tiltakozás kisebb sérelmet okoz annál, mint amire fel akarja hívni a figyelmet. Lakner szerint az oktatás mai helyzetét nézve bőven vannak olyan súlyos problémák, amelyekre a polgári engedetlenséggel fel lehet hívni a figyelmet. Sok tanár ráadásul úgy érzi, mostanra minden más tiltakozási eszközt kimerített. Azt Lakner Zoltán szerint is ki lehet mondani, hogy mindezt egyértelműen a kormány magatartása provokálta ki. Az elmúlt tíz évben sem volt túl jelentős a tanárok sztrájkjoga, de azt idén februárban még jobban leszűkítették a folyamatosan fennálló veszélyhelyzeti állapotban alkalmazott rendeleti kormányzás keretei között.

Mostanra az a helyzet alakult, hogy aki tiltakozni akar, az egyre kevésbé tud törvényes eszközöket alkalmazni – mondta a politológus. Ilyen esetben kézenfekvő módon egyre radikálisabb eszközökre van szükség ahhoz, hogy a kormány és a társadalom ingerküszöbét egyáltalán átüsse a tiltakozás. Lakner szerint ezek után más területeken is felvethető lesz, hogy mégis mi az az eszköz, amire egyáltalán hajlandó reagálni a rendszer. A következő években ezért érdemes lesz figyelni azt, mennyire terjednek ki a polgári engedetlenségi mozgalmak, amelyek megpróbálják kimozgatni a keretei közül a mostanra alaposan beállt rendszert, ami a politikai mechanizmusain keresztül eddig minden társadalmi konfliktust tudott kezelni.

Az eddigi tapasztalat azt mutatta, hogy az Orbán-kormány az ilyen konfliktusokat részben kivárással igyekezett lecsillapítani, azaz egyszerűen megvárta, amíg elfáradtak és kifulladtak a tüntetések. A másik módszer az volt, hogy igyekeztek megakadályozni nagyobb tömegek csatlakozását. Ezt szolgálta Lakner szerint a Kölcsey Ferenc Gimnázium öt, polgári engedetlenségben részt vevő tanárának elbocsátása.

Lehet, hogy ez a nagyon kemény lépés bizonyos körben még olaj is volt a tűzre, Lakner szerint azonban a tanártársadalom nagyobb részében elrettentő erővel bírt.

Az üzenet az volt, hogy „ez történhet veletek is, halljátok meg, hogy még mindig jobb nem tenni semmit vagy kivárni, hogy a rendszer maga fog korrigálni az oktatás helyzetén”.

A szorultabb helyzetben lévő emberek számára nem olyan magától értetődő, hogy tüntetnek. Különösen igaz ez vidéken, ahol sokszor az állam az egyetlen munkáltató. Ott nem nagyon marad más munkalehetősége egy tanárnak, ha a polgári engedetlenség miatt elbocsátják.

Vonulós tüntetés helyett koncert és élőlánc

Most ősszel nagyon tudatosan és összehangoltan törekedtek arra az elégedetlen iskolák és szakszervezetek, hogy a tiltakozásokat időben elnyújtsák: ennek lett az eszköze a gördülő sztrájk és az, hogy hétről hétre más iskolában tartottak tiltakozást vagy polgári engedetlenséget. Lakner szerint a tiltakozásnak ez a formája kétségtelenül fönntartja a figyelmet, és azt a jogos benyomást kelti, hogy ezek az ügyek egyáltalán nem oldódtak meg.

Nem egy kicsúcsodásszerű tiltakozás történik, ami általában gyorsan elhal, és nem oldódik meg semmi. A 2016-os tüntetéseknek az vetett véget, hogy befejeződött a tanév. Ehhez képest most jó időben indultak újra a demonstrációk, és elég tartósnak is látszanak, de most sem lehet megmondani, hogy sikerül-e fenntartani az érdeklődést és célt érni, vagy elhal a folyamat. Az biztos, hogy minden újabb tiltakozás lehetőséget teremt újabb csoportok számára a csatlakozáshoz, de Lakner szerint egyelőre kérdés, meddig tart ki a lendület, és hogy alkalmas-e ez a módszer nagyobb tömegek megmozgatására. Ezt a gyakorlat fogja megmutatni.

Újdonsága volt az idei megmozdulásoknak az is, hogy a hagyományos tüntetések, vonulások mellett két sikeres élőláncot is megszerveztek. Lakner szerint az elmúlt több mint tíz évben sokféle tiltakozási formát kipróbáltak már különböző társadalmi csoportok, és mindegyik hozott valami újdonságot vagy a közösségi média használatában, vagy abban, hogy a tüntetések kisebb koncertekké is alakultak, vagy egy-egy dal terjedt el, ami aztán szimbolikusan hozzákapcsolódott egy társadalmi ügyhöz. Ezek fontos innovációt jelentenek, és tágabb értelemben a civil társadalom fejlődését mutatják, ami ki tud hordani magából ilyen tiltakozó mozgalmakat.

Politikai értelemben nézve azonban nem az a lényeg, hogy hány együttes lép fel egy ilyen színpadon, vagy hány épületet tudnak közrefogni egy élőlánccal. Az ilyen megmozdulások szervezése sok türelmet, energiabefektetést, szervezést, állóképességet igényel, a legfontosabb mégis az, hogy hányan csatlakoznak hozzá, és meddig hajlandóak kitartani a követelések mellett – hívta fel a figyelmet a politológus.

A tüntetések szervezettsége, kreativitása, „szórakoztató faktora” legfeljebb abban játszik szerepet, hogy mennyire képes újabb csoportokat az ügy mellé állítani, jó közösségi élményt ad-e a résztvevőknek, akik így legközelebb is elmennek tüntetni.

Ma döntjük meg a rendszert?

Felmerül az a kérdés is, hogy vajon a mostani megmozdulások alkalmasak lehetnek-e egy, az oktatás kérdésén túlmutató, annál szélesebb követeléseket megfogalmazó mozgalom kialakulásához. A szervezők nem azt ígérték, hogy megdöntik a rendszert, és azt sem, hogy egy politikai mozgalmat építenek, értékelte a helyzetet a politológus. Ők egy fontos ügyben képviselnek fontos célokat: az oktatás szimbolikus ügy, sok nemzedéket érint, sok mindent el lehet mondani rajta keresztül az országról.

Lakner Zoltán úgy látja: kell hogy legyen egy konkrét témája egy tüntetésnek, mert azzal nem lehet mindennap utcára hívni az embereket, hogy ma döntjük meg a rendszert. Ez egyrészt túl általános, másrészt szinte bizonyosan csalódáshoz vezet, amikor másnap az emberek azt látják, hogy a rendszer köszöni szépen, jól van és működik. Egy konkrét ügyben könnyebbnek látszik korrekcióra késztetni a rendszert, de egyelőre még ezt sem sikerült elérni. Ettől függetlenül akik az elmúlt hetekben elmentek demonstrálni, azok közül sokan nemcsak az oktatással voltak elégedetlenek, hanem ennél szélesebb értelemben vett rendszerkritikát is megfogalmaztak. Az nem baj, ha egy, az oktatás helyzetéről szóló tüntetésbe valaki mást is belegondol, mert így tud kapcsolódni hozzá, ez ugyanis plusz érzelmi energiát is ad a tiltakozáshoz.

Érdekes megfigyelni azt, hogy a szakszervezetek által kezdeményezett akciók mellett most nagyon hangsúlyosak a kifejezetten civil megmozdulások. Lakner Zoltán szerint ezek a szakszervezeti aktivitás hiányára is reagálnak. Magyarországon nincs olyan szakszervezeti szervezettség, mint Dániában vagy Németországban, így ez egyfajta kritikája is a szakszervezeteknek.

A civilek által szervezett tüntetésekhez, élőláncokhoz sok embernek könnyebb kapcsolódnia, mert ezeket hitelesebbnek és inkább politikamentesnek tartják, mint a szakszervezeti megmozdulásokat.

Lakner szerint fontos fejlemény azonban, hogy itt láthatóan nem a civilek és a szakszervezetek közötti vetélkedésről van szó. Jól látszott ez azon, hogy az október 23-i színpadon mindannyian együtt szerepeltek, és sok, nem az oktatásban érintett szakszervezet is jelen volt. Korábbi tapasztalatok szerint az ilyen mozgalmak szervezői között is kialakulhatnak esetleg ellentétek, azt még nem tudni, hogy hosszú távon megmarad-e ez a szélesebb körű együttműködés.

A kormány figyel, de nem tart a demonstrációktól

„Nem érzékelhető, hogy a kormány bármit is változtatott volna a tüntetések hatására a tanárokkal kapcsolatos hozzáállásán, és ebből arra lehet következtetni, hogy nem tart ezektől a demonstrációktól”

– mondta Lakner Zoltán. A kormány folyamatosan monitorozza a hangulatot a tankerületekben. A politológus szerint megtévesztő lehet, hogy látunk egy több tízezrest tüntetést Budapesten, de ha közben a tankerületek nagy részében azt tapasztalják, hogy a tantestületek többségét „tudják fogni”, és a tanárok jelentős része nem vesz részt a tiltakozásokban, akkor emiatt még nem fog lépni a kormány.

A pedagógusbérek emelését most az uniós pénzek beérkezéséhez kötik, miközben látható, hogy az a jelenlegi költségvetési keretből is kitermelhető lenne, hiszen látszik, mekkora összegeket tudnak jelenleg is más célokra fordítani. Lakner szerint csak látszólag történt bármi elmozdulás a kormány béremelési ajánlatában, a gyakorlatban nagyon kevés az eredmény. Az eredetileg is csak a jövő évtől ígért béremelésben módosítottak a mértékeken és az ütemezésen, hogy a pedagógusbérek már 2025-re érjék el a diplomás átlagbér 80 százalékát.

A kormánynak tehát még mindig van mozgástere a közoktatásban arra az eshetőségre, ha a tüntetések nem állnának. Így is fog tudni újabb ajánlatot tenni, például azzal, hogy ehhez a jövőbeni béremeléshez még hozzácsap néhány százalékot, de fizetnie még mindig nem kellett semmit. Akkor lehetne érezni, hogy a kormány tényleg megijedt a tüntetések következményeitől, ha már idén decemberre beígérne valami emelést.

Az oktatásról azt szokták mondani, hogy ebben a szektorban a tüntetéseket mindig meg kell szorozni kettővel-hárommal, hiszen ha a tanárok elégedetlenek, akkor az a diákokat és a szülőket is megmozgatja. Lakner nem vitatja, hogy most a korábbiaknál szélesebb körű a tiltakozás, de szerinte azt nem lehet mondani, hogy megmozdult az egész ország. Sokan vannak, de vajon elegen-e ahhoz, hogy változtassanak? – tette fel a kérdést a politológus.

Az elmúlt 10-12 évben a kormány nagy erőfeszítéseket tett azért, hogy az oktatási rendszerben dolgozókat betörjék, beállítsák a sorba, eltántorítsák őket nemhogy a tiltakozástól, de szimplán az érdekeik képviseletétől is. Egy pozitív fejlemény azonban érzékelhető:

„Azt nem látom, hogy földindulás történt volna, de azt igen, hogy akik tiltakoznak, azok hozzásegíthetik a többi pedagógust, de akár az egész társadalmat ahhoz, hogy feszegessék a rendszer határait.”

Meddig tart a szimpátia?

Lakner szerint a tüntetések célját annyiban sikerült elérni, hogy ismét fontos téma lett az oktatás ügye, hogy beszélünk arról, mi történik a gyerekekkel az iskolában. A kormánykritikus közvéleménynek ez most az egyik legfontosabb témája, aminek fontos összekovácsoló ereje van: van egy ügy, amiben ezek az emberek megmozdulhatnak, és ott lehetnek a sajátjaik között. Ahogy a felmérések mutatják, ez hatással van azokra a Fidesz-szavazókra is, akik nemcsak a propagandából tájékozódnak, hanem a másik oldal hangjára is odafigyelnek, követik annak sajtóját.

„Most azt látjuk, hogy a tüntetők próba szerencse alapon kísérleteznek azzal, mi lépi át a rendszer ingerküszöbét, mire reagál egyáltalán a kormány.” Lakner szerint azt láthatóan érzékeli a kormányzat, hogy történik valami, de azt nem, hogy azonnali változtatásra lenne itt szükség. A tiltakozók elszántságán, kitartásán, a belső erőforrásokon múlik, hogy milyen eredményt sikerül majd így elérni.

És kérdés az is, meddig tart ki a közvélemény a tiltakozó tanárok mellett. Mennyire értik meg, hogy a jelen helyzetben tett béremelési ajánlatot a szakszervezetek visszautasították, és a tiltakozások folytatódnak? Lakner szerint láthatóan

a kormány is arra játszik, hogy azt mutassa: a válságban senkinek nem emelkedik a bére, a tanárok bezzeg azzal is elégedetlenek, amit nagyvonalúan ajánlanak nekik.

Az irigységfaktorra azonban most hiába játszik a kormány, mert amikor egy 20 százalékos béremelésről hallunk, akkor mindenki tudja, mit jelent ez egy több mint 20 százalékos októberi infláció és egy több mint 40 százalékos élelmiszer-infláció mellett.