Kipróbáltuk, lehet-e élvezni a nemzeti rockot, ha nem vagyunk nácik

Migránselfogás, indokolatlan Szálasi-tetoválás és családias hangulat várt minket a Magyar Sziget fesztiválon, ami a nemzeti radikális szcéna szubkulturális eseményéből egyre inkább a Mi Hazánk pártrendezvényévé válik. De hiába várja az embert két Mi Hazánk-pult is a fesztivál bejáratánál, a résztvevőket megkérdezve kiderül: szinte senki nem pártszimpátia miatt jött. Ásotthalmi riport.

Nem kell sokáig várni a benyomásokra, ha az ember a közel négyezer lakosú Ásotthalom felé veszi az irányt. Az 55-ös úton még megérkezésünk előtt egy hatalmas rabomobil állta el utunkat, amibe a rendőrök éppen körülbelül harminc menekültet tereltek be. Megkérdeztünk egy bámészkodót, hogy ez mindennapos-e a környéken, de ő csak legyintett: szerinte „ezeket is már harmadszorra viszik vissza”, és amint kiengedik őket Szerbiában, újrapróbálkoznak az átjutással.

A fesztiválra bejutva először megijedtünk, hogy a 2019-eshez hasonlóan megint csak kínosan kevés résztvevő lesz, de a péntek esti Tankcsapda-koncertre már több mint ezren gyűltek össze. A kevés résztvevőnek ugyanakkor megvan az előnye is: kifejezetten családias hangulatot áraszt, amikor minden második szembejövő ránk köszön idegenként, és a sátrunk felállításában is azonnal segíteni próbálnak.

A fesztivál legtöbb vendége a délutánt és a kora estét a rendezvénysátrak alatt felállított sörpadoknál iszogatva vagy sörpongozva tölti, a transznemű bérgyilkos Pipás Pistáról elnevezett nagyszínpad előtti tér pedig csak este 9 körül, a harmadik fellépő alatt telik meg. A családias hangulat előnye, hogy a pultoknál szinte soha nem kell sorban állni, ugyanakkor elég rossz a kifejezett kérés ellenére is minden egyes sörnél kiadott eldobható műanyagpohár.

A Magyar Sziget másik előnye a tradíció és a modernitás tökéletes ötvözése. Ennek megfelelően a valóban értékelhető minőségű népművészeti alkotások mellett a boltokban ott vannak a vacak műanyagjátékok, a Squid Game-maszkok, a putyinos bögrék és turulos kitűzők is. Nem maradnak el természetesen a „Te sem két buzi gyermeke vagy!”-pólók, erről az azért nem derül ki, hogy mégis honnan tudják.

A bűbáj földje

A 800 forintos sörárral a Magyar Sziget a legtöbb fesztiválnál megszokott átlagot hozza, de mivel a rendezvény közvetlenül Ásotthalom határában van, bármikor ki lehet sétálni a faluba kocsmázni. Egy mezőgazdasági munkából hazafelé kerekező helyi fiút megkérdezve márpedig azonnal tudomást is szerzünk három kocsmáról, amelyek közül természetesen a legolcsóbbat választjuk. A Jacky Presszóban kifejezetten pozitív meglepetésként ér minket a brutális infláció ellenére is 380 forintért csapolt Arany Ászok.

Ásotthalom közepén egy nagy park is van, ami nappal a 38 fokos homokháti hőség miatt ugyan nem élvezhető ki, de este tökéletes pisilőhelyként szolgál a fesztiválozóknak. Részben emiatt, de nagyrészt a megnövekvő autóforgalom következtében a helyiek egyébként nem mind lelkesednek a fesztiválért, sokan a korábban nagy többséggel polgármesterré választott Toroczkai László nevének hallatára is csak legyintenek.

Magyar Szigetet 2001 óta Toroczkai László szervezi, először a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalommal, majd idéntől a Mi Hazánkkal és civilekkel. A fesztivált sokáig Verőcén, majd egy évben Velencén, 2019 óta pedig Ásotthalom tartják. A kistáboros hangulatból a 2000-es évek végére nagyobb tömegeket vonzó fesztivál lett, mára viszont ismét azt a kisebb réteget mozgatja, akiket vonz a nemzeti rock és persze a nemzetieskedés turullal, visszacsatolt Nagy-Magyarországgal.

Beszélgetéseink során kiderül az is, hogy legyen a Magyar Sziget bárhol, a résztvevőknek az számít, hogy „ez egy szabad fesztivál nagyon jó fellépőkkel”. A zenei ízlés különös megjelenése pedig kifejezetten érdekes itt: találkoztunk olyannal is, aki a Magyar Sziget előtt néhány héttel még a Fishingen bulizott. A különös kulturális egyveleg ellenére az általános nézet az, amit az egyik fesztiválozó fogalmazott meg nekünk:

„Ez már nem a régi Magyar Sziget, tíz éve még elképesztő volt, most már több a politika benne.”

Szálasi-tetoválás, igazságkeresés

A családias hangulat és a kifejezetten barátságos résztvevők ellenére azért éri az embert némi nem kívánt tartalom, vagy még inkább: kifejezetten kellemetlen élmény is. Ilyen az, amikor a nemzeti radikális zenekarok közül egyedüliként zeneileg is értelmezhető Ismerős Arcok koncert közben hirtelen megjelenik egy Szálasi-tetoválásos skinhead, vagy amikor a koncert végén karlendítésbe kezd a közönség. Meg is kérdeztünk egy Sieg Heil! feliratú pólót viselő férfit, hogy ezt miért hordja, mire ő büszkén vállalta, hogy szerinte „az ember színe fehér, kivéve a zsidókat”.

A fesztivál legtöbb résztvevője egyébként negyvenes, ötvenes férfi. Megkérdeztünk néhány fiatal lányt, hogy ez nem zavarja-e őket, de ők kifejezetten örülnek neki. Szerintük ezzel ugyanis csak javulnak az ismerkedési lehetőségeik, azt mondták, ez nekik „egy óriási hárem”. Bár kisebbségben vannak, sok nemzetirock-kedvelő a gyerekeit is elhozta, egy ötvenes férfi azt is elmondta, hogy örülne, ha a lánya itt ismerkedne, mert akkor „igazi magyar párja lenne”.

Az ismerkedési lehetőségeket a fesztivál azzal is segíti, hogy a kempingben összesen egy zuhanyzókonténer van felállítva, ahol néha felváltva, néha egyszerre fürdenek férfiak és nők. A meleg vizes zuhanyzás lehetősége viszont jó üzletnek tűnik a napi kétezer forintos kempingjegyért.

Az antiszemita és rasszista megjegyzések sokasága már-már valóban a vármegyék koráig löki az embert. Akárhova ülünk le, nem lehet elkerülni, hogy az ítélkezésre alkalmas témák valamelyike ne csapja meg a fülünket. Van a Magyar Szigeten például állandó

• buzizás,
• cigányozás,
• zsidózás,
• négerezés,
• migránsozás,
• plusz „gyújtsuk meg Orbánt!”-ozás is.

Ennyire durván kirekesztő közegben pedig lássuk be, nehezen engedi el magát az ember. Hihetetlen erősek ráadásul a konteós gondolatok is, a laborból szabadított vírus, az ukrajnai háború körülötti háttérhatalmi mozgolódás – csupa-csupa olyan elmélet, amelyet a fesztivál is megerősítene azzal, hogy konkrét előadásokat szervez az alátámasztására. Ezzel pedig a Magyar Sziget könnyen eljut oda, hogy a kritikus gondolkodás helyét átveszik olyan mondatok, minthogy

„miért nem értik az emberek az igazságot, hogyhogy csak mi, kevesen látjuk?”

És persze hiába van jó hangulata annak, amikor éjjel háromkor is István a király-számokat énekelnek az emberek a kisszínpad előtt, ez a brutális náciskodás azért elveszi a program élvezhetőségét még annak is, akit amúgy a zene érdekelne.

Összességében tehát a fesztivál, amely határokat akar döntögetni, felhúz inkább pár másik határt az emberek közé. És nem győzi ismételgetni nekünk: ha bármiben is más lenne az identitásunk, mint a jelenlévőké, itt semmiképpen nem tudnánk felvállalni.