Ide jártak szexelni a régi szegediek

2022. március 20. – 10:23

Ide jártak szexelni a régi szegediek
Fotó: Makovecz Benjamin / Fortepan

Másolás

Vágólapra másolva

1950-ig Magyarországon legális volt a prostitúció, a városokban számos bordélyház üzemelt úgy, hogy azokról a legtöbben tudtak. Nem volt ez másképp Szegeden sem, ahol mára már csak egy gazos telek kissé furcsa alakja emlékeztet arra, hogy ott valaha épület állt. Nem is akármilyen épület, hanem a Jatata.

A Jatata a mai Semmelweis utca 7. szám alatt volt, a később épült Jancsó Miklós Kollégium tőszomszédságában, annak balján. A cím azonban becsapós lehet, ugyanis épültekor még az utca ezen részét Bánomkert sornak hívták. A házat szecessziós stílusban építtette Angyal Gáspár és neje, Timperger Róza 1911-ben, de itt is átverték a várost az építtetők, csakúgy mint négy évvel korábban a Reök család a híres palota építésekor. Azt hazudták ugyanis, hogy egy egyszintes, neobarokk homlokzatú mulató lesz itt, ám Angyalék a kor divatjának megfelelő szecessziós stílusú épületet terveztettek, ami ráadásul egy helyett kétszintes lett. Utóbbi miatt be is perelték őket.

Hozzá kell tenni az építés körülményeihez, hogy ekkoriban még itt kanyarodott a MÁV vasúti töltése is rá a kétvágányú szegedi vasúti hídra, ami a vasúttársaságban is felvetett pár gondolatot. A MÁV csak úgy járult hozzá a terület beépítéséhez, hogy írásban rögzítették: őket semmiféle felelősség nem terheli azért, ha az épület a mellette elhaladó gőzmozdonyokból kipattanó szikrák miatt tüzet fog és leég. A vágányzat a töltés tetején volt ugye, a ház meg a töltés aljában futó kis utca túloldalán, szóval eléggé közel, így érthető volt a vasúttársaság részéről felmerülő aggály.

Ahol a vasút kanyarodott

És itt jön a cikk bevezetőjében említett „furcsa alak” is, ami igazából nem is alak, sokkal inkább a telek tájolása és pontos helye. Akkoriban ugyanis a mai Bánomkert sor és a Semmelweis utca még nem voltak egy utca, sőt. A Semmelweis a körúttól csak a Liliom utcáig tartott, a Bánomkert viszont követve a töltés kanyarulatát, nem találkozott a Semmelweis-szel. Az Oldal utcától kezdve a Tisza felé kezdett ívelni egészen a mai Véradó utcába futva. Ez most így kellően bonyolult ahhoz, hogy érthető legyen, úgyhogy berajzoltam a Jatatát egy 1960-as légifotón:

Fehérrel bekarikázva látható a Jatata – Fotó: fentrol.hu
Fehérrel bekarikázva látható a Jatata – Fotó: fentrol.hu

A túlontúl is takarékos helykihasználás eredményezte, hogy a Jatata alagsorába került a megszokott mosókonyhán, mángorlón, raktáron, fás- és borpincén kívül a konyha és az ebédlő is; ez utóbbi falaira sok-sok nefelejcset festettek, melyek sokáig megmaradtak.

A Jatata bordélyháznak épült eredetileg is,

így nem meglepő, hogy a földszinten a kapualj mennyezetének stukkódíszei között füzérbe foglalt leányok fogadták a belépőt, az oldalfalakon hatalmas gipszvirágokkal. Kovácsoltvas díszű ajtó vezetett a mintás terrazzóval burkolt folyosóra. Innen nyílt a tágas, elegáns lépcsőtér kényelmes műkő lépcsővel, amelyet kovácsoltvas korlát szegélyezett. Az oldalfalait látszat-architektúra dekorálta, virágos mezőkkel, címeres stukkódíszekkel; hangulatkeltésre a falképeken kimonós táncosnők és japán ruhás, mandolinos ifjak szolgáltak.

A bejárattól jobbra, de még midig a földszinten a szalonokat, balra a tulajdonos lakását helyezték el. Az emeleten sorakoztak a szobák, szám szerint tizennégy. Volt, amelyiknek csak a folyosóra nyílt ablaka, közvetlen világítás és szellőzés nélkül. Minden helyiségbe került villanycsöngő és jelzőkészülék, a korhoz illően a tisztálkodást azonban mindössze a folyosó két végén létesített fürdő és illemhely biztosította. A szobák ajtói a geometrikus szecesszió jegyében szépen, igényesen formáltak voltak a visszaemlékezések szerint.

A Jatata hivatalosan – az ország valamennyi bordélyához hasonlóan – profilt váltott 1928-ban, amikor a kormány megszüntette a bordélyházak intézményét. Az 1930-as években szobabérlők házává alakították át, és az egykor elegáns épületben kispénzű egyetemisták vehették bérbe az örömlányok egykori szobáit. Az épület minden bizonnyal leghíresebb lakója Radnóti Miklós volt, aki 1934 februárjától rövid ideig itt bérelt szobát. A ház sorsa azonban hamarosan rosszra fordult:

1944 nyarán a Tisza-hidat támadó angolszász hatalmak elvétették a célt, és egyik bombájuk az Angyal-házat találta el.

Az épület egyharmada ledőlt, nagyobbik része épen maradt. A végül sikeresen lebombázott vasúti Tisza-híd romjaira fából eszkábált ideiglenes közúti-vasúti híd autók számára összerakott farámpája pont a Jatata előtt érkezett a Bánomkert sorra, így az épület előtt hatalmasra duzzadt a forgalom a háború lecsengését követően. Aki a folyó két partja között át akart kelni 1944 és 1946 között, az ezt a Jatatát érintve tudta csak megtenni, vagy csónakon. A tömeg jelentette lehetőséget meglátván tulajdonos úgy döntött, hogy az épület megtartja; az összedőlt épületrészt eltakarították, a megmaradót kipótolták, a Jatata pedig újból eredeti funkciójának megfelelően örömtanyaként működött.

A piroslámpás ház

1986-ban futott a Délmagyarországban egy rovat Színek és helyek néven, ebben Papp Zoltán írta le bizonyos ikonikus helyekről emlékeit és benyomásait – és milyen jól tette! „Ha az esti gyors jött, az egyik cirádás, emeletes ház kapuja fölött már ott világolt a piros lámpa, mint afféle ördögfélszem – írta a Jatatáról. – A redőnyök ellenben mind leeresztve. Mintha csak mindazt, ami mögöttük történik, el akarnák rekeszteni a kapun kívüli világ elől. (...) Mindmáig tűnődöm rajta, vajon a piroslámpás ház üzemelt-e azokban a pillanatokban, amikor a detonáció bekövetkezett? Feltehetőleg nem, hiszen a bombák többnyire délelőttönként zúdultak Szegedre, s a délelőtt köztudomásúlag nem a piroslámpás házak fő üzemideje. De mégis... A hölgyek, akiket a megsemmisült részbe vezérelt a balsors, tán épp aludtak? Hajukat fésülték? Tükör előtt ültek, vizslatva arcukon az éjszakai élet karomnyomait?”

Papp írásában szégyentelenül idézte fel azt a napot is, amikor szándékkal látogattak el fiatalként a Jatatába. „A »naplemente előtti« utolsó pillanatokban jutottunk be — kiskamaszként — az épületbe, amit mások másféle néven, a mi körünkben élők ellenben egyszerűen csak »jatata«-ként emlegettek. Négyen-öten lehettünk. Egy nálunknál idősebb srác vezérletével, ő már otthonosan mozgott itt. A lépcsőházon túl — csempéi sejtelmesen csillogtak a tompa világításban — nem túl tágas előtér nyílt. Jobbról lépcső kanyarodott az emeleti helyiségek felé. Az idősebb srác fesztelenül ölelgette a jöttünkre — gondolom, inkább csak kíváncsiságból — elősereglett lányokat. Mi meg álltunk, pirosragyúlt képpel, szívdobogva, reszketős lábbal. És — természetesen — rövidnadrágosan. — Az egyik lány végigmért bennünket, elmosolyodott. — Mi az, kis bikák... akartok? — kérdezte. De nem azt mondta, amit most Önök, kedves olvasók föltehetőleg a három pont helyére gondolnak. A cselekvést kifejező igét az állatok világából, egészen pontosan a szarvasmarhákéból kölcsönözte. Annyi esztendő után feltételezem, hogy falusi lány lehetett, aki fölkerülve a városba, magával hozta környezetének stílusfordulatait... Nos, igen, azt szerettünk volna valóban. Ám pénzünk nem volt, bátorságunk se sok, hitelünk — itt — még annyi se. Így aztán hamarosan kívül tudhattuk magunkat a kapun egy emlékkel, amely mindmáig ott indázik a gyerekkor mitológiájában. Néhány éve elsétáltam ide. Az épület még áll. Afféle kísértetkastély. Udvarának egyik falmélyedésében szétfeslett, esőáztatta rekamié. Ugyan mit mesélne, ha valakinek sikerülne egyszer szóra bírnia?”

Az Angyal-ház egy korabeli fotón – Fotó: Wikipédia
Az Angyal-ház egy korabeli fotón – Fotó: Wikipédia

Néhány hónappal később olvasói levelekből szemezgetett Papp, így ismerhetünk meg egy újabb történetet: „Hetedikes gimnazista lányok voltunk, amikor a barátnőmék lakást cseréltek és szükségük volt egy szép csillárra. Az akkori napilapok egyikében megjelent egy apróhirdetés, miszerint 7 ágú velencei csillár eladó. Cím: Bánomkert sor 7. (Úgy emlékszem.) Így a legközelebbi vasárnap délután sötétkék matrózruhában, ahogy akkor a diáklányok jártak, megkerestük ezt az utcát és házat. Gyanútlanul beléptünk a kapun, ahol is egy portásfülke volt, és érdeklődtünk, hol lehet megnézni a csillárt? A portás eléggé csodálkozva nézett ránk, mondta, hogy itt nincs csillár eladó, de megmutattuk a hirdetést és akkor azt mondta, menjünk föl az emeletre. Mi felmentünk, s akkor úgy láttuk, hogy ez egy szálloda lehet, mert piros szőnyeg a lépcsőkön, növények pihenőknél és az emeleten hosszú folyosó, egymás melletti ajtók sorával. Tanácstalanul álltunk, hogy melyik ajtón is kopogtassunk? Végül kopogtattunk az egyiken, s mivel választ nem kaptunk, benyitottunk a szobába. Ekkor az ágyból rögtön két személy ránk ordított, leírhatatlan szavak kíséretében. Snitt. Ekkor döbbentünk rá, hogy ez egy ilyen hely lehet, s mint az őrültek, nyitva hagyva az ajtót, rohantunk le a lépcsőn, ki az utcára... Megtudtuk aztán, hol jártunk, s információnk révén még azt is, hogy ha történetesen nem hiszik el nekünk a tévedést vagy viccnek veszik, még valaki be is ránthatott volna bennünket az egyik szobába, és matrózruha ide, matrózruha oda, elvették volna a szüzességünket, ami abban az időben, Maga nagyon jól tudja, diáklányoknál nem volt szokásban”.

Nem túl vonzóak, nem túl fiatalok

Arról, hogy milyenek voltak a lányok is maradt fent visszaemlékezés. Zömük 35–40 év között parasztlány volt, megbukott cselédlányok jöttek be ide, és örültek, ha bekerültek, mert itt biztonságban, biztos üzlet kínálkozott. Egy lány egy éjszaka akár hat férfivel is volt. A szobabérlés 10, a lány is 10 forintba került az utolsó időkben, az 1940-es évek végén. Voltak olyanok is, akik kedvezményt kaptak törzsvendégként.

„Persze, ne hidd, hogy csak azért jártunk oda. Volt, hogy kávéztunk, beszélgettünk, egyszerűen élveztük a hangulatot. Egy fiatalember számára az egész kuplerájnak valami megmagyarázhatatlan varázsa volt” – emlékezett vissza egy korábbi, akkor egyetemista vendég már nyugdíjas éveiben. A Jatatában lehetett teázni és kávézni, alkoholt azonban nem árultak. A lányok folyamatos orvosi felügyelet alatt álltak, és tiszták is voltak, idézi fel. Előbbi betartását a rendőrség ellenőrizte.

A kiöregedett lányok gyakran rendőrként, pincérként, ruhatárosként, takarítóként vagy villamosvezetőként helyezkedtek el a városban.

A visszaemlékező – aki 1947-ben járt a Jatatába – azt mondta, 1990-ben még látott olykor a városban egykori jatatás örömlányokat.

1948-ban a kibontakozó baloldali fordulat miatt újból lakat került a Jatatára. A ház szokatlan belső elrendezése magában hordozhatta a társadalmi lecsúszást, de a háború utáni lakáshiány idején munkások még lakták. Az államszocialista időszak nagyszabású lakásépítési programjai után egyre kevesebb ember vállalta, hogy a fürdőszoba nélküli, szűk lakrészekben éljen. A komforttalan szobákat egyre alacsonyabb státuszú emberek bérelték, miközben maga az épület is egyre rosszabb állapotba került.

A ház helye 2022-ben – Fotó: Szűcs Dániel / Szegeder
A ház helye 2022-ben – Fotó: Szűcs Dániel / Szegeder

Az 1980-as évekre a lemállott vakolatú, díszeitől megfosztott, és egyébként is félreeső helyen álló épület csavargók tanyájává vált. 1990-ben az önkormányzat lebontatta a Jatatát, napjainkban a klinikai városrész egyik parkolója található itt, és már csak a furcsán szabott telek emlékeztet arra, hogy itt egyszer lehetett valami.

Nyitóképünk illusztráció, azon egy budapesti bérház lépcsőháza látható.

A szerző a Szegeder újságírója. A cikk a Szegeder és a Telex együttműködésének keretében jelenik meg a Telexen.

A Telex fontosnak tartja, hogy az egész ország területéről szállíthasson az olvasóinak sztorikat, ezért közlünk gyakran vidéki riportokat. Mivel minden térséget nem tudunk lefedni budapesti szerkesztőségünkkel, keressük az együttműködést vidéki újságírókkal, és fokozatosan országos tudósítói hálózatot szeretnénk kiépíteni. Ez a cikk is egy ilyen együttműködés keretein belül készült.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!