Isten szereti az LMBTQ embereket – az Egyháznak is így kell tennie

Tisztában vagyok vele, hogy sokak számára Hodász András tollából cikket olvasni a melegek elfogadásáról hasonlatos érzés lehet, mintha Cicciolina írna értekezést a házasság előtti szüzesség fontosságáról. Nem tűnhet túl hitelesnek az a pap, aki néhány éve még „meleggyógyító” papként híresült el a médiában a tévés szereplései nyomán. Most nem mennék bele abba, hogy mennyire fedi a valóságot ez a címke, inkább egy sokkal lehetetlenebb vállalkozásba fogok. Jelen cikkben három gondolatot szeretnék átadni az olvasóknak, akik nem adták fel rögtön az első mondatnál: hogyan gondolkodik önmagáról az Egyház, miért mondja azt a melegekről, amit mond, és ha már itt tartunk, mit is mond valójában?

A kritikusaink közül sokan nincsenek tisztában az Egyház önértelmezésével, pedig azt hiszem, sok mindent megmagyarázna, vagy legalább érthetővé tenne. Miről is van szó? Az Egyház úgy tekint magára, mint egy Isten által alapított szervezet, amelyre Jézus maga bízta, hogy őrizze és adja tovább a tanítását. Azt mondta ugyanis apostolainak, hogy „menjetek, tegyetek tanítvánnyá minden nemzetet” (Máté evangéliuma 28,19), és „aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lukács evangéliuma 10,16). A jézusi üzenetnek tehát nem alakítói, csupán őrzői és továbbadói vagyunk. Így, amikor felmerül egy erkölcsi dilemma, számunkra nem az a legfőbb kérdés, hogy melyik megoldás a legkényelmesebb, mit mond a korszellem, vagy mit szeretnének a legtöbben, hanem hogy mit ír Isten igéje az adott témáról. Ezért nem változtatunk meg egyházi tanítást azon az alapon, hogy sokan kérik, vagy éppen sokaknak kellemetlen. Egyszerűen nincs rá hatalmunk. Azokban a kérdésekben van nagyobb szabadsága az Egyháznak, amelyekkel kapcsolatban a Biblia nem ad egyértelmű iránymutatást. Ilyen például a sokat emlegetett cölibátus. Ezért ebben a kérdésben akár az is elképzelhető, hogy változás lesz a jövőben. A homoszexuális cselekedet azonban nem tartozik ebbe a körbe. Természetesen ez a gondolatmenet nem érv Isten létezése mellett, sem amellett, hogy az Egyháznak bármiben is igaza van, csupán azt akarja megvilágítani, hogy mi, katolikusok milyen logika mentén gondolkodunk.

Szóval akkor miért nem hagyjuk jóvá a melegházasságot? Az imént kifejtettem, hogy jelen esetben nem lehet érv, hogy hányan üdvözölnék ezt a lépést, vagy éppen a meleg párok mennyire szeretik egymást. Számunkra egyetlen kérdés van: mit mond erről a Biblia? És bizony a Szentírás lapjain nem találunk ezzel kapcsolatban megengedő mondatokat, sőt: bármikor előkerül, mindig bűnként hivatkozik rá. Erre érvként szokott elhangozni, hogy az ószövetségi törvényekből sokat ma már nem tartunk be, és ez igaz is, például nem kövezzük meg azokat, akik házasság előtt összeköltöznek egymással. Csakhogy a homoszexuális cselekedet tiltása az Újszövetségben is eléggé karakteresen megjelenik, rögtön Szent Pál apostol Rómaiakhoz írt levelének első fejezetében. Még egyszer tehát: ha a Biblia explicit módon tiltja mind az Ó-, mind az Újszövetségben, akkor az Egyháznak nincs mozgástere a kérdésben. Még akkor sincs, ha átérezzük azt a fájdalmat, amit ez meleg testvéreinknek okoz. Azt is fontos hangsúlyozni – sokan ugyanis elfelejtik –, hogy mindig megkülönböztetjük a személyt és a tetteit. Az ember Isten gyermeke, akit a saját képmására teremtett és végtelenül szeret. Még akkor is, ha néha hibázik, vagy bűnt követ el. Én sem vagyok bűntelen, hiába vagyok pap, én is rászorulok a bűnbocsánatra, Isten szeretete irántunk azonban nem szűnik meg soha, legyünk bármilyen bűnösök.

Eddig ez természetesen teológia, és joggal merül fel a kérdés, hogy hol van ebben az ember, mi van azzal, aki mégis a saját neméhez vonzódik, aki szerelmes, akit viszontszeret a párja, aki úgy érzi, hogy így találja meg a boldogságot. Elítéljük őt? Nem. Másodrangú embernek tartjuk? Dehogy. Nincs helye a templomban? Már hogyne lenne! Mit mond akkor az Egyház, hogyan forduljunk hozzá?

Az Egyház hivatalos tanítását tartalmazó Katekizmus 2358. pontja így szól: „Tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel” kell fogadni a saját nemükhöz vonzódó testvéreinket. Őszinte leszek: félek tőle, hogy nem tudtuk maradéktalanul megvalósítani ezt a gondolatot. És igen, ebben nekem is nagy restanciám van. Mindig kész voltam hangsúlyozni az Egyház teológiai tanítását. Interjúkban, beszélgetős műsorokban és online platformokon oktattam ki a másképp gondolkodókat, nagy hangsúlyt fektettem rá, hogy érvelésem megalapozott és kikezdhetetlen legyen, csak egy dolgot mulasztottam el: a tisztelet, együttérzés és gyöngédség cselekedeteit. Nekem is fel kellett ismernem, hogy annak, aki a saját neméhez vonzódik, mind az Egyház, mind a társadalom részéről rengeteg előítéletet, értetlenséget, ítélkezést, sértést kell elszenvednie nap mint nap. Talán ezért olyan nehéz a párbeszéd ebben a kérdésben, ezért olyan érzelmileg terhelt minden vita, ami erről szól. Itt és most szeretnék ezen változtatni, ezért fogtam bele a cikk megírásába. Az igazi változáshoz természetesen mindkét fél kell, ezért szeretném meghívni a meleg társadalmat, hogy ők is tegyenek egy lépést. Meg kell értenie mindenkinek, hogy amikor például egy keresztény ember azt látja, hogy transznemű Szűz Máriaként pózol az Európai Parlament LMBTQ-ügyi nagykövete, akkor az éppen nem a közeledést és a megértést segíti. Látni kell, hogy ilyenkor a keresztények felháborodása jogos. Ezek azok a fölösleges gesztusok, amelyek egyáltalán nem „érzékenyítenek”, csak félelmet és haragot szülnek, és mélyítik az árkokat. Nyújtsunk békejobbot, keressük a közös nevezőt, próbáljuk meg megérteni egymást, és megbocsátani a múlt sérelmeit!

Ne menjünk tovább azon az úton, ahol csak egymás sértegetése, gúnyolása, kirekesztése van! Építsünk hidat, tanuljunk meg újra beszélni egymással! Tudom, hogy eddig magam sem jártam elől jó példával, de hálás vagyok azoknak a meleg embereknek és a szüleiknek, akik túl tudtak lépni azon, hogy pap vagyok, és leültek velem beszélgetni, megosztva fájdalmaikat, félelmeiket, küzdelmeiket. Megértettem: itt az ideje a sebek gyógyításának. Tegyünk közösen érte!

Ez a cikk a Telex és a Szemlélek magazin együttműködésének keretében készült. Ha szívesen olvasna hasonló írásokat, kattintson a Szemlélek oldalára!