Abortusz: magzatgyilkosság vagy anyai jog?

2021. december 11. – 16:23

frissítve

Abortusz: magzatgyilkosság vagy anyai jog?
Fotó: Jane Khomi / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Míg a fejlett nyugati országok állami szabályozásai többé-kevésbé megengedők és elnézők az abortusszal szemben, addig a nyugati kultúra alapját megteremtő keresztény egyházak még mindig határozottan elutasítják annak minden formáját. A szerző jogász, a Szemlélek főszerkesztője.

Mit keres az egyház a háztartásban és a hálószobában?

A kereszténység és magánélet kapcsolatáról indít publicisztikasorozatot a Szemlélek magazin a Telexen.

A Szemlélek szerzői arra vállalkoznak, hogy a sorozatban feltárják a család, a szexualitás, az örökbefogadás és a kereszténység összekapcsolódásának legkülönfélébb aspektusait. Itt találja a korábbi cikkeket, amelyekben

Régóta fennáll az ellentét az abortusz, illetve az anyák abortuszra is kiterjedő önrendelkezési joga mellett kiállók és az azt ellenzők között. A képzeletbeli bokszring piros sarkában állnak a terhességmegszakítást – sok esetben vallási okokból – gyilkosságnak tartók, a kék sarokban pedig a nők döntési szabadságát mindenekfelett hirdetők, akik szerint a testük kizárólag az övék, és ne szóljon bele senki, főképp ne az állam vagy az egyház, hogy mit kezdenek vele. Az állam nem is igen szól ebbe bele – annál inkább az egyház (!) –, hiszen

Magyarországon 1878 óta van törvényi szabályozása az abortusznak, mely sok változáson átesve ma már bizonyos keretek között gyakorlatilag mindenkinek lehetővé teszi a terhességmegszakítás elvégeztetését.

Az ökölvívós példánál maradva meggyőződésem, hogy a társadalom nagy része nem tartozik kifejezetten sem a kék, sem a piros sarkosokhoz. A legtöbben középen toporognak, nem is nagyon akarnak – főleg nyilvánosan – véleményt nyilvánítani a kérdésben, mert magánügynek tartják a terhességet is, meg annak megszakítását is, azonban nagy empátiával tekintenek a nem kívánt terhesség mint nehéz élethelyzet irányába. Írásommal elsősorban hozzájuk szeretnék fordulni – nem azért, hogy belökjem őket az egyik vagy másik sarokba, hanem azért, hogy felhívjam a figyelmüket néhány adatra, tényre, hogy tudatosabban gondolkodjunk együtt a továbbiakban arról, mit is jelent az abortusz a nőkre, a férfiakra, a társadalomra, vagyis mindannyiunkra nézve. A már most valamelyik sarokban állókat kevésbé tudom meggyőzni bármiről is, így csak remélni tudom, hogy közülük is néhányan elolvassák a cikkemet.

Miért kell szabályozni az abortuszt?

Ha nagyon röviden akarnék erre válaszolni, akkor azt mondanám, azért, mert a szabályozás hiánya vagy a terhességmegszakítás teljes betiltása nem szüntetné meg magát a jelenséget. Egy német kutatóintézet évtizedek óta figyeli az illegálisan, így nem biztonságos módon elvégzett abortuszok számának alakulását a fejlődő országokban. Az ő statisztikáik alapján például Afrikában, ahol a kontinens szinte minden országában tilos terhességmegszakítást végezni, csak 2015-ben nyolcmillió illegális abortuszt végeztek el, az ilyen beavatkozások száma pedig húsz év alatt megkétszereződött. Ugyanezen kutatás 14 fejlődő országban vizsgálta az illegális abortuszon átesett nők egészségügyi állapotát: a jelentés szerint 40 százalékuknál alakultak ki olyan szövődmények, melyek orvosi ellátást igényeltek (volna). Erkölcsi megítélésünktől függetlenül belátható tehát, hogy jelen helyzetben szabályozásra szükség van:

az abortuszok száma ugyanis nem fog csökkenni, ha betiltjuk, az anyák helyzete és egészségügyi ellátása viszont jelentősen javulhat, ha mindezt steril, kórházi körülmények között élhetik át.

A magyar szabályozás is átesett a maga sajátos – szovjet befolyást is magába engedő – fejlődéstörténetén, mire kialakult az a mai, mondjuk úgy, kompromisszumos megoldás, mellyel gyakorlatilag senki sem elégedett, de arra pont jó, hogy ne is lázadjon ellene senki. Az 1878-as – az alkotójáról Csemegi Kódexnek nevezett – büntetőjogi törvénykönyv tiltotta a magzatelhajtást. A gyakorlat azonban kikövetelte magának a lazítást: egy 1933-as kúriai döntésnek megfelelően, ha az abortuszra az anya életének megmentése vagy egészségének megőrzése érdekében volt szükség, és azt orvos végezte, akkor a terhesség megszakítása nem ütközött jogszabályba (abban az időben a legális terhességmegszakítást még nem ismerte a jogrendszer). A szabályozásban változást csak külső kényszer hozott: a szovjet katonák által 1945 folyamán elkövetett nagy számú nemi erőszak nyomást helyezett az akkori államvezetésre, emiatt tisztiorvosi engedéllyel az egészségügyi intézményekben ingyenesen elvégezhetővé vált a művi vetélés.

Ez azonban szembement a szovjet iparosítási törekvések egyre fokozódó munkaerőigényével, így be nem tiltották ugyan újra, de 1952-től már egy bizottság vizsgálta az abortusz okaként megjelölt egészségügyi helyzetet (szociális okok a KGST országaiban természetesen fel sem merülhettek). Ezzel a szigorú szabályozással vette kezdetét az ún. Ratkó-korszak (1949 és 1953 között, amikor teljesen tiltották az abortuszt), melynek szabályozási környezetén később Nagy Imre kormányzása enyhített valamelyest. A mai szabályozás megértése szempontjából az 1954-es dátum fontos még, mert ekkortól lehet legálisan is hivatkozni szociális okokra, ha valaki terhességmegszakítást szeretne végeztetni. Innentől gyakorlatilag „szabad a pálya”, mert – mint majd látni fogjuk – nincs az az állami szerv, mely ellenőrizné, hogy a szociális okok valóban fennállnak-e, és azok olyan mértékűek-e, hogy a terhességmegszakítás az egyetlen, szükséges és arányos megoldás rájuk.

Hatályos szabályozásunk szerint nem elég a terhesség egy meghatározott időpontja, kell valamilyen indok is a terhességmegszakítás legális megvalósításához – a gyakorlatban azonban senki nem vizsgálja és nem bírálhatja felül az anyának a „súlyos válsághelyzetre” való hivatkozását. Nemzetközi összehasonlításban ezzel a liberálisabb államok közé tartozunk, hiszen a 12. hétig gyakorlatilag korlátlanul igénybe vehető a terhességmegszakítást végző egészségügyi intézmények ezen szolgáltatása. Az indokok közül kiemelném a magzat súlyos fogyatékosságát, melynek hátterében gyakran genetikai összeférhetetlenség áll. Ebben az esetben a törvény a 20. hétig engedi az abortuszt, azonban az ún. genetikai terhességmegszakítási oknak nem kell bizonyosnak lennie – elegendő az 50 százalékos „valószínűsíthetőség”. A magzat tehát ebben az esetben ugyanennyi eséllyel lehet teljesen egészséges is .

A terhességmegszakítás és a magzatelhajtás szabályozása mára kettévált egymástól: míg előbbi bizonyos keretek között legálisan végrehajtható, úgy utóbbi a mai napig bűncselekmény (például ha a 12. hét után a törvényben meghatározott indok nélkül végeztetjük el).

Kik között áll fenn a vita?

Látszólag két szélsőséges irányzat harcol egymás ellen: az abortusz teljes liberalizációját hirdetők és az abortuszt – sok esetben vallási okokból – emberölésnek tartók, azt betiltani akarók (pro choice és pro life mozgalmak). Előbbire jó példa New York állam 2019-es döntése, melynek értelmében az anyák a terhesség 24. hete után is dönthetnek az abortusz mellett (az is igaz azonban, hogy ebben az esetben valamilyen súlyos egészségügyi oknak is fenn kell állnia). Az abortusz mellett kiállók leggyakoribb érve rímel erre, mert szerintük az anyaméhben növekedő magzat az anya testének része, egészen a megszületésig – saját testük felett pedig megilleti az anyákat az önrendelkezési jog.

Ennél a pontnál muszáj feltennem a kérdést: ha bemegyek az orvosomhoz, hogy vágja le a teljesen egészséges jobb alkaromat, jogosan várom el tőle, hogy megtegye? Nem is olyan egyszerű az a kérdés, hogy bármit megtehetek-e a testemmel… Az abortuszellenesség törvényi erőre való emelkedésére is van példa: egy 2020-as alkotmánybírósági döntés alapján 2021 januárja óta a magzat komoly károsodása miatt nem lehet abortuszt végezni Lengyelországban. A döntés országszerte hatalmas tüntetéshullámokat váltott ki – az alkotmánybíróság arra hivatkozott, hogy ha egy magzat súlyos sérülése vagy gyógyíthatatlan betegsége „valószínűsíthető”, még nem elég indok arra, hogy a születése előtt álló embert megfosszuk az élettől.

A fő ellentmondás azonban szerintem nem két, egymással versengő jog (ti. az anya önrendelkezési joga és a magzat élethez való joga) között áll fenn, hiszen ezek nem mindig versengenek egymással. Egy akart terhesség lefolyása esetén ugyanis az anya és a magzat érdeke ugyanabba az irányba mutat: az anya gyermeket akar szülni, a magzat pedig meg akar születni.

A valódi vita arról szól, hogy ki mit gondol az életről:

  • Ember-e a magzat?
  • Megilletik-e ugyanazok a jogok, mint megszületett társait?
  • Ki dönti el, hogy mikortól tekintjük az összetalálkozott ivar- és petesejtet embernek?

Számomra erre még egyetemistaként, az életjog kérdéseivel foglalkozva a legegyértelműbb választ nem a hitem, még csak nem is az erkölcsi meggyőződésem, hanem maga az orvostudomány adta meg. Bizonyított tény ugyanis, hogy a magzat a fogantatás pillanatától – mikor még csak „felritkulásnak” hívják a méhfalon – rendelkezik önálló, az anyáétól és az apáétól eltérő genetikai állománnyal. És minden fejlődési szakasz, ami ez után következik, már nem minőségi ugrás: én ez alapján úgy látom, nem lesz a felritkulásból emberibb ember attól, hogy növekszik, majd végül megszületik.

A magyar jogrendszer egyébként több helyen is említést tesz a magzati élet védelméről, és leteszi a garast a fogantatástól kezdődő életvédelem mellett. Elvi szinten mondja ki Magyarország Alaptörvénye – és korábbi alkotmánya is –, a magzati élet védelméről szóló törvény pedig megerősíti, hogy „a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg”, sőt, a törvény úgy fogalmaz: „a terhességmegszakítás nem a családtervezés és a születésszabályozás eszköze”. Ebből logikusan következhetne az előbb tárgyalt vita feloldása, mégsem így van: amit ugyanis a jogalkotó elmulasztott, pótolta az Alkotmánybíróság gyakorlata, mely többek között kimondta, hogy „nem hagyható figyelmen kívül a nők önrendelkezési joga sem”, ezért „az abortusz nem tiltható, de indok hiányában nem megengedhető”.

A magyar jogi szabályozás tehát a jogelvek szintjén kifejezetten életvédő álláspontra helyezkedik, a gyakorlatban azonban – elkerülendő a nagyobb társadalmi feszültségeket – kompromisszumos, és ezzel meglehetősen önellentmondásos megoldást követ.

Mit tanít az egyház és miért?

Én leginkább a római katolikus egyház tanítását és szabályait (kánonjog) ismerem, így ebben a cikkben ezt mutatom be. A kánonjogi szabályozás legmarkánsabban abban különböztethető meg az állami szabályoktól, hogy nem köti meg azt a bizonyos kompromisszumot: az emberi életet valóban a fogantatás pillanatától védi, és nem állítja mellé azzal versengő jogként az anya önrendelkezési jogát. Míg az állami jogban az emberölés „tárgya” csak egy már megszületett ember lehet, addig a kánonjogban nincs ilyen különbségtétel: aki egy magzat életét elveszi, az emberölés minősített esetét követi el – akkor is, ha a magzat elpusztításáig mesterséges körülmények között (lombik) volt. Látható tehát, hogy a kánonjog nem foglalkozik a születés eseményével és időpontjával sem: életvédelmi szempontból számára ténylegesen a fogantatás pillanata számít.

A katolikus tanítás szerint aki az egyház tagjaként él a terhességmegszakítás lehetőségével, embert öl, és nemcsak a kánonjogi rendelkezésekbe ütközik bele, hanem a tízparancsolatot is megsérti.

Meg kell jegyezni, hogy korábban az egyházon belül is voltak teológiai viták arról, hogy az Istentől mint Teremtőtől származó lélek valóban ott van-e a fogantatás pillanatától a magzatban, vagy erre csak egy későbbi időpontban kerül sor. Ebben a vitában a középkorban csak „angyali doktornak” nevezett Aquinói Szent Tamás munkássága az egyik legjelentősebb forrás, aki úgy tartotta, az Isten először testet teremt, melybe csak utólag leheli bele az élet leheletét. De hogy ez az időpont a magzati fejlődés mely szakaszában következik be, arra ő is csak annyit mondott: amikor már képes annak befogadására. Persze ez az egész kérdéskör Aquinói Szent Tamás korában nem az abortusz miatt merült fel, sokkal inkább teológiai kérdésként (fő műve, a Summa Theologiae szerint az a magzat, amelyik még nem telik el az emberi lélekkel, nem is üdvözülhet, és nem támad fel), mindenesetre a terhességmegszakítás kapcsán többek számára a mai napig hivatkozási pont.

A kánonjogi szabályozás megszegése ma kiközösítést von maga után, mely alól egészen 2016-ig csak püspök adhatott felmentést: ők – vagy az általuk felhatalmazott papok – oldozhatták fel szentgyónás elvégzése után a terhességmegszakításon átesett nőket. Ferenc pápa ezt a jogot automatikusan minden római katolikus papra kiterjesztette. És hogy mennyire nem vallási kérdésként tekint a jelenlegi egyházfő az abortusz kérdésében az egyházi álláspontra, jól mutatja a pápa 2019-ben, a „Yes to Life” konferencián elmondott beszéde, melyben így fogalmazott: „Néha azt halljuk: »Ti, katolikusok, nem fogadjátok el az abortuszt, ez a hitetek problémája.«️ Nem! Ez egy vallást megelőző probléma. A hitnek semmi köze hozzá. Az később jön, semmi köze hozzá. Ez egy emberi probléma, vallást megelőző probléma. Ne rakjunk a hitre olyasmit, ami kezdettől nem tartozik hozzá. Ez egy emberi probléma.”

Jó lenne a párbeszéd

Miközben nem csupán elfogadom, de értem is a katolikus egyház vonatkozó tanítását, Ferenc pápával egyetértve, hívő emberként sem tudok azonosulni a kizárólag vallásos érvek hangsúlyozásával. Az abortusz kérdésköréről teljes emberi méltóságunk alapján lenne jó párbeszédet folytatnunk egymással, azt sem elfeledve, hogy a terhességmegszakítás csak egy állomása és kis szelete egy sokkal szélesebb körű megbeszélnivalónak. Annak, hogy hogyan is viszonyul társadalmunk a szexualitáshoz és még inkább az abból logikusan következő következmények felvállalásához. Merthogy az esetlegesen problémává váló, nem kívánt terhességek origója mégiscsak ez.

Ez a cikk a Telex és a Szemlélek magazin együttműködésének keretében készült. Ha szívesen olvasna hasonló írásokat, kattintson a Szemlélek oldalára!

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a Telex véleményét. A Telexnél fontosnak tartjuk, hogy mások véleménye akkor is megismerhető legyen, ha nem értünk vele egyet. Szeretnénk, ha egy témáról az olvasóink minél több álláspontot megismerhetnének.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!