Egészen más helyzetben érte Magyarország felzárkózó régióit a koronavírus-járvány negyedik hulláma, mint a korábbiak, amikor a néhány száz lakosú települések egy részén meg sem jelent a fertőzés. A legkiszolgáltatottabbak körében most tarol a járvány, ezért elkísértük a Magyar Máltai Szeretetszolgálat mozgó orvosi rendelőjét, hogy megtudjuk, mit gondolnak a vírusról Felsődobszán, Fulókércsen vagy Csenyétén, és hányan hiszik, hogy a vakcinában mikrocsip van.
„Az a Gődény az verhetetlen, a nagynéném, aki hatvanvalahány éves, tudja, hogy kicsoda dr. Gődény, és nem akarja beoltatni magát, mert azt mondta egy fehér köpenyes orvos a telefon kijelzőjén, hogy nem kell az oltás”
– Tamás, a falubusz fiatal sofőrje a környékről szállítja Felsődobszára az embereket az oltónapon, de saját családjával egyelőre nincs könnyű dolga. Ezt a lehetőséget a Magyar Máltai Szeretetszolgálat a Felzárkózó Települések program részeként szervezi október eleje óta, de eleinte még nem lehetett tudni a negyedik hullám várható kibontakozásáról, később viszont kiderült, hogy a Telemedicina busz, vagyis a nem sokkal korábban átadott mozgó háziorvosi rendelő eredeti funkciójánál, vagyis az általános kivizsgálásoknál sürgősebb most a feladat: be kell adni a védőoltást, akinek csak lehet.
Fél órája pakoltunk ki az autóinkból, eddig csak a korai érdeklődők kapták meg a vakcinát a közösségi ház rendezvénytermében, de már többet tudok a vírustagadó álhírgyárak módszereiről, mint arról, hogy mivel lehet meggyőzni a kételkedőket a védőoltás fontosságáról.
Harmincas asszonyokkal, fiatalabb és idősebb férfiakkal ácsorgunk a félhomályos előtérben, és van itt egy nagyon fiatal lány is, csecsemővel a karján. Hiszik is meg nem is, hogy ennek az egésznek van értelme. Tóthné Bata Kornélia, a máltások helyi kapcsolattartója úgy látja, bár Facebook-csoportokban és hangosbemondón felhívták a figyelmet a lehetőségre, sokan félnek a tűtől, a védőoltástól és az orvosoktól általában. Őket talán csak az idemerészkedő hozzátartozóik tudják meggyőzni.
Az érkezők arcán valódi az izgalom, de bátorítják egymást. Szóba kerül, hogy a nagyszülők csak védettségi igazolvánnyal látogathatják a születő vagy betegség miatt kórházban fekvő unokákat, és az is, hogy a munkavállaláshoz szintén kell a papír. Ötven közmunkás van Felsődobszán, mind nő, de a településen rengeteg a munkanélküli, illetve feketén foglalkoztatott, a betevőért távolba utazó férfi is. Bárhogy is: aki akar és tud dolgozni, nem akarja magát elvágni a nulladik pillanatban azzal, hogy nincs igazolása. Aki ezen a szerda reggelen velünk várakozik, talán azt sem tudja, hol tart a negyedik hullám, vagy hogy az intenzív osztályokon szinte csak oltatlanok fekszenek. A személyes okok döntenek, és a rábeszélés, amikor működik.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat emberei alulról építik a bizalmat, egyúttal falat bontanak a fejekben azzal, hogy komolyan veszik az oltást övező félreértéseket és egyenként cáfolják azokat. Valóban veszélyes a vakcina? Létezik egyáltalán a járvány, vagy csak a tudjukkik szórakoznak megint, ahogy a Tiktokon mondják? Elbeszélgetnek mindenkivel, ahogy Marci, a negyvenes projektmenedzser is. Tizenhét munkatárs dolgozik vele a budapesti életében, de fontosnak tartja az önkéntes munkát, ezért amikor teheti, a máltásokkal utazik. Hallgatom, miközben sorra ülnek le hozzánk az emberek a kérdésekre válaszolni, vállukon ragtapasszal, megkönnyebbülten.
A tűszúrás helye tompán fájni kezd, néhányan bólogatnak, ha közkeletű tévhitekhez érünk. Talán furcsa, hogy éppen ezen a módon kerül pont a hosszan és hosszú ideje szövődő rémtörténetek végére, de valakinek el kell kezdenie a személyes feltárást, mert a Facebook és a csalók olyan akadálytalanul hatolnak be az emberfőbe, mint a vírus a véráramba.
Túl gyorsan fejlesztették ki az oltóanyagot, mikrocsip van benne, terméketlenséget okoz, megváltoztatja az emberi DNS-t, ráadásul a Covid-betegség nem veszélyesebb, mint az influenza – csak kérdezik a szociális munkások és önkéntesek a dobszaiaktól, hogy hallottak-e ezekről az álhírekről, de valójában az itt élők is kíváncsiak a válaszokra valakitől, aki hajlandó partnerként beszélgetni. A pletyka sokáig erősebb volt errefelé, mint a vírus, és ez most fordul meg: hirtelen sok lett a fertőzött a faluban.
Magasra száll a fehér füst a domboldalon álló házak kéményéből, huszonöt embert oltottak be délelőtt Felsődobszán, mindenki örül az eredménynek. Imolya Patrícia, vagy ahogy mindenki szólítja, Pati is oltani jött. A sürgősségi osztályok mindennapjairól szóló drámai beszámolója nyomán egy csapásra ismertté vált orvostanhallgató és a többiek összecsomagolnak, majd vele beszélgetek az autóban, hogy megértsem, mi visz arra egy fiatal lányt, hogy tanulás és kórházi munka mellett ezt a sok utazással járó önkéntes munkát is elvállalja. Megnyitom a telefonomon a novellát, benne van a válasz:
„Valaki mindig köhög, valaki mindig küszködve, kapkodva, hörögve próbál levegőhöz jutni, az oxigén folyamatosan sziszeg, az ápolók egymásnak kiabálnak, hogy a védőfelszerelés kapucniján át is hallják egymást. És valaki mindig sír.”
Indulunk tovább Csenyétére.
Készüljünk fel, hogy az ötszáz fős zsákfaluban a városból érkezők számára elképzelhetetlen állapotok uralkodnak, nem hasonlítható Felsődobszához, zsákfalu, csak szegények lakják, rendes úthálózata sincs – összegez a továbbiak előtt Nagy Ferenc (mindenkinek csak Feri), a máltaiak egészségügyi területért felelős vezetője. Aki látta a Telex nyári videóját, tudja, mire számítson a Miskolctól ötven kilométerre található völgyben, ahol a legutóbbi hetekig szinte senki nem akarta az oltást.
Mint Feri mondja, az ötszáz fős településeken erősebb romboló hatása volt az álhíreknek, mint amit a központi kommunikáció vagy a hiteles források ellensúlyozni képesek. Netkapcsolat, illetve mobiltelefon itt nem mindig van kéznél, tévét sem mindenki néz, áram sincs minden házban, és amíg nem láttak fertőzöttet a helyiek, sokan egyáltalán nem számoltak a fertőzésveszéllyel. Aztán két hete rosszul lett a polgármester, a vírus tüneteivel vitte el a mentő, ezért az addigi háromról harmincháromra ugrott az oltásra jelentkezők száma. Pontosan ennyien regisztráltak ezúttal is Antal András diakónus, a szeretetszolgálat csenyétei programvezetőjénél.
Magyarország legnehezebb helyzetben lévő településeinek lakóiról szinte lemondott a társadalom. A legszegényebb falvakban nincs munka, orvosi rendelő, sőt, rendes úthálózat sem, Csenyétén viszont valami elkezdődött. Egy ideje ismét tartanak istentiszteletet, pedig a templom teteje korábban eltűnt, és egykor a frissen idehelyezett programvezetőnek is megsúgták, hogy baja esik, ha sötétedés után kilép az utcára. Nem lett, sőt, mára végigjárta az összes családot, mindenkihez van egy szava, és bár nem mindig olyan, mint a jóságos pap filmes karaktere, hiszen egyházi személyként lopáshoz akkor sem adhatja az áldását, ha valóban a túlélés a tét, láthatóan érti az itteniek nyelvét, éli a problémáikat, figyelnek a szavára.
Mit kezdesz néhány ezer középkorba vetett emberrel, akiknek nem a következő évek jelentik a perspektívát, hanem a ma este, amikor be kell fűteni, a holnap, amikor enni kell adni a gyerekeknek vagy a jövő hónap, amikor mindent ellep a hó, és megkezdődik az év legnehezebb időszaka? Ezeken gondolkodom, Feri is saját kérdéseivel írja körül a problémát, szeretnénk megfejteni a „jól segíteni” fogalmát, de közben már jönnek az emberek az oltásért. Nincs válasz, ráadásul most új helyzet állt elő, mert a negyedik hullám fokozottan veszélyes azokra, akik rossz egészségi állapotban élik a mindennapjaikat.
Nehéz azt mondani egy tizenegy tagú családnak, hogy különítsék el a betegeket, amikor 40-50 négyzetméteren élnek összezárva, és az elemi szükségleteik sem biztosítottak. Bármi áron a falun kívül kell tartani a tömeges megbetegedéseket, mert a nyomorban élőkkel nagyon könnyű dolga lenne a vírusnak. Harminchárman kapják meg az oltást a korábbi harminchárom után – András a krisztusi számon mereng, mi pedig továbbindulunk Fulókércsre, ahová alkonyat környékén parkol le a szeretetszolgálat konvoja.
Valahogy segíteni – ezt mondja Feri, aki évi 35 ezer kilométert tesz meg a Skodájával, így nem a budapesti irodájából ismeri a kétféle magyar valóságot. A segítség nagyon félremehet, ha nem jókor és jó helyre érkezik. Így lehet a hetvenezer forint értékű adománykályhából pár ezer forint napi betevőre, így kél lába a kamionnyi tűzifának pillanatok alatt, mélyen áron alul, és ezért nem jut el a tetőcserép a házakra, amelyekben apró gyerekeket nevelnek jobbára szintén nagyon fiatal szüleik. A csenyéteiek előtt nagyon hosszú út áll még, amíg megtanulják a rövid távú túlélési stratégia helyett a hosszabb távút részesíteni előnyben, de ha egyszer visszaszorul a betegség és lesz módjuk a mérlegelésre, támaszkodhatnak a szervezet felzárkóztató programjára, és megtanulhatják, hogy akkor jön a segítség, ha ők is tesznek a kilábalásért.
Nehéz ezt nem annak tükrében nézni, hogy az oltókampány harmadik állomásán, egy szintén nagyon szegény településen az egyetlen láthatóan reménykeltő dolog a közösségi házra erősített tábla, amely szerint a község önkormányzata 199,4 millió forint vissza nem térítendő támogatást kapott a magyar államtól és az Európai Uniótól. Sem a gödrös alig burkolt főutcán, sem a sebtében kifestett, alig kivilágított közösségi házon nem látszik, hol landolt a pénz. A pályázat részletezése szerint szegregált élethelyzet felszámolására fordították a támogatást, lakóházakat építettek az alig négyszáz fős községben. Bár ez jelentős tett, a helyiek életét a felületes szemlélő számára alapjaiban nem változtatta meg a beruházás, itt ennél még sokkal többet kéne tenni.
Az oltást itt negyvenhárman kapták meg, mire teljesen beesteledett. Egy fiatal férfi a párjával jött, és mesélte, hogy azért nem kérték korábban a vakcinát, mert egy ismerőse szerint a Pfizert eredetileg egy számítógépvírus ellen fejlesztették ki, és most embereknek akarják beadni. Idős házaspárok támogatják egymást, itt és a nap korábbi részében is láttunk olyan férfit, aki helyett a felesége mondta el, hogy korábban agyvérzést kapott, ezért elvesztette beszéd- és járóképessége egy részét. Feri szerint tipikus, hogy a szív- és érrendszeri betegségekkel túl későn kerülnek orvoshoz a Magyarország legszegényebb településein élők, akik aztán vagy túlélik a krízist, vagy nem. A sorsukat eldönti a távolság orvostól, kórháztól, szakszerű ellátástól, az emberhez méltó élettől. A koronavírus-járvány nagyon hasonló utat jár be: eleve lényegesen rosszabb esélyekkel élő emberek közt hatol előre akadálytalanul a védőoltással kapcsolatos tévhitek nyomában. Ha ez az egész elmúlik, bőven lesz még mit tenni Magyarország sorsára hagyott lakóiért, de ez már nem a szociális munkások vagy az orvosok feladata.