Csodájára jártak az építésének, hangosan átkozták az elkészültét

Az Arcanum Digitális Tudománytár Magyarország legnagyobb sajtóadatbázisa, ahol az elmúlt évszázadok újságjainak, magazinjainak több tízmillió oldalában kereshetünk, böngészhetünk, legyen szó napi- vagy hetilapokról, sportújságokról vagy női magazinokról. Ez a cikkünk az Arcanumban feldolgozott és kereshető források felhasználásával készült.

„Nincs-e nálam a Kádár-levél?”

– kezdett el kotorászni a táskájában, a múlt századi íróasztalának fiókjaiban, az iratokkal teli polcokon Budaházy György, az Ifjúsági Lakásfenntartó Szövetkezet hetvenkilencedik évében járó elnöke. Az iroda falát két, a város panelházait és buszállomását ábrázoló fotó díszíti a város nyolcvanas évekbeli fénykorából, a kettő között egy Nagy-Magyarország-térkép, a szekrények polcain dossziék, az asztalon retró presszós kávéspohár, a polcon becsomagolt számítógépek.

A kérdésünk az volt, hogy csakugyan írtak-e levelet Kádár Jánosnak, az MSZMP főtitkárának a komlói piramisház lakói a beköltözésük után pár évvel – ahogy Ferling József 1992-ben megjelent Széntiszta igazság című könyvében olvasható. Az úgynevezett Kádár-titkárság legendás volt, nagyon sokan küldtek levelet kisebb-nagyobb ügyekben, és Kádár – akárcsak a mesebeli Mátyás király – sokszor törvényeken átnyúlva segített. Nem vitás, egy normális, értsd nem mesebeli országnak nem így kellene működnie.

A beköltözés után sok lakásból hiányoztak a víz- és elektromos szerelvények, kifelejtették a beépített bútorokat, elromlott a szennyvízvezeték, beáztak a lakások. A lakók pereltek, a tervező és a kivitelező egymásra mutogattak. Na, ekkor szóltak le a Kádár-titkárságról, és láss csodát: az addig vitázó felek megállapították, hogy a lakossági panaszok jogosak, a felelősséget pedig a tervezőnek és kivitelezőnek közösen kell viselnie.

Budaházy végül megtalálta a Kádár-levelet, a táskájában volt, ha jól emlékszem. Csakhogy nem a piramisház megépülését követő („Azt nem én írtam”), hanem az azt megelőző levelet, aminek utóiratában ez áll: „Levelem tudom nem kerül először Kádár elvtárs kezébe, kérem, szíveskedjenek fontosságára való tekintettel átadni neki.”

1977. július 16-a volt aznap, Budaházy a Mecseki Szénbányák komlói Kossuth-bányaüzemének – mint magáról mondja – nagypofájú alapszervezeti párttitkára volt. A széntermelés fokozása érdekében kétezer-ötszáz bányászlakást kellett felépíteni a Mecseki Szénbányák területén, csakhogy az új lakásokat nem a régóta ott dolgozó és rossz körülmények között élő bányászok, hanem az ország minden részéből verbuvált újak között osztották volna szét. Erről az igazságtalanságról szólt Budaházy levele, amit

Kádár utasítására Pécsen, a megyei pártbizottságon kellett az érintetteknek megvitatni egy üvöltözésbe torkolló értekezleten.

Végül a régi bányászok kapták az új lakásokat.

Kezitcsókolom utcának hívták egykor

„Városias külsőt kap a következő években Komló főutcája – írta a Népszava 1978. január 25-én, nem sokkal az üvöltözős pártbizottsági értekezlet után. – Komplex program keretében, 1980-ig a szanált területen több mint félezer új otthont létesítenek tízemeletes épületekben, köztük lesz Komló egyik leglátványosabb építménye, a terepviszonyokhoz alkalmazkodó, 90 méter hosszú piramisház. Több üzlet, áruház, gyógyszertár, szolgáltató egység is épül itt.”

És csakugyan, az egykor kezitcsókolom utcának hívott – annyi volt az ismerős, hogy muszáj volt folyton köszönni –, vasútvonalat szegélyező házsort elbontották, és a helyére épült a buszállomás, a sportcsarnok meg a piramisház. Még ha elsőre túlzónak is érezzük az Esti Hírlap bővített képaláírásának egyik mondatát, második olvasásra igazat kell adjunk: „Komlón elegáns külsejű lakóházak és intézmények, üzemek épülnek, látványuk nagy és neves városok ismerőit is meglepi.”

A ház építésének csodájára jártak. A kivitelezést – állítólag hosszas unszolásra – a Sásdi Építőipari Szövetkezet vállalta, de az újszerű technológiában nem voltak éppen járatosak. A födémeket ugyanis a földön szerelték össze, és bolgár darusok emelték be a helyükre. „Mi volt a haszna, azt nem tudom megmondani, de kára mintha lenne” – mondta erről Budaházy.

Az újszerű technológia átka különben máig kísért: két üzlethelyiségbe negyven éve állandóan befolyik a víz, pedig szakértők hada kereste a hibát. A beázás okát alighanem ott kell keresni, hogy a piramisház valójában három épületből áll, a szomszédos épületrészeket 30-30 centiméteres hézagok választják el egymástól, a keskeny nyílásokban pedig a víz útja a mai napig kifürkészhetetlen és követhetetlen. Még most, 2021-ben is csak egyféleképpen lehet védekezni ellene: tálcával, amibe összegyűjtik a vizet, majd kiöntik.

Őrnaszád ez, nem piramis

A komlói piramis eredeti festése roppant diszkrét volt, ehhez képes a Kossuth Lajos utca felől a sárga és a zöld, hátulról a pirosra festett liftakna és a zöld–halványsárga dominál. A főútról nézve elsőként fel sem tűnik, hogy itt valami különlegességgel van dolgunk, az egyik dombról nézve viszont – mert Komló, akárcsak Róma, hét dombra épült – kifejezetten impozáns látványt nyújt; nem is piramisra, sokkal inkább egy őrnaszádra emlékeztet, ami bármelyik pillanatban kifuthat a szomszédos panelházak öleléséből.

A kisszobában Domus-bútor

A lakások a hátsó függőfolyosóról nyílnak, éppen itt, a lift előtt cigarettázott Erdélyi István, aki a mai napig emlékszik arra, hogy ő a feleségével és akkor még egyetlen gyermekével a második ütemben, 1981. november 20-án költözött be. A Bányagépben volt megbecsült lakatos és hegesztő. Felesége komlói, ő hosszúhetényi, és anyósáék kökönyösi lakásában laktak a Fürst Sándor utca 2. szám alatt, ma Bányász utca. Az ottani telepet a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején húzták fel a bányászoknak.

A Bányagépben ötezren dolgoztak a költözés idején, napi 12 órát dolgozott, 12-13 ezret keresett. A kilencvenes évekre 87-en, majd 22-en maradtak, köztük Erdélyi is, „jó hegesztő voltam”, magyarázza. A bánya bezárásával is megtalálta a helyét, egy olyan cégnél helyezkedett el, ami szélmalmokhoz gyártott villanymotorokat.

Kétszobás lakásuk olyan tiszta és rendben lévő, mintha éppen vendéget vártak volna, pedig semmit nem beszéltünk meg előre. A lakás beosztása a negyven év alatt nem változott. Előszobába lépünk, a falon saját készítésű kardok, jobbra a konyha, igaz, már nem az eredeti bútorokkal. A szoba a főútra, a Kossuth Lajos utcára nyílik, ide néz a nagyszoba és az egykori gyerekszoba, egyedül ott van még meg a mai napig a költözködésből származó Domus-bútor. A szobák ablakai a szemközti Újtelepre, a bányászoknak az 1910-es években épült ikerházakra néznek.

Mindent szétloptak

A ház 92 lakásában a nyolcvanas években négyszáznál is többen laktak, ma már harmada-negyede lehet a lakók száma. Habár a régi lakóknak jó, ha a fele maradt, akit csak megszólítunk, mindenki azt mondja: az építkezés alatt mindent szétloptak, ezért készültek olyan gyalázatos minőségben a lakások. Többen emlegetnek egy rejtélyes öngyilkosságot is, van, aki szerint egy mérnök, mások szerint a házat átvevő illetékes vetett véget önkezével az életének, miután szembesült a problémákkal.

Nagy Ferencné egy komlói varroda minőségellenőreként dolgozott, férjével ő is kezdetektől fogva a ház lakója. Azt mondja, hogy az építkezés alatt mennyi mindent elloptak, és a negyven év alatt is bőven lehetett volna mit javítani a házon. A lépcsőkön mutatja a balesetveszélyes hézagokat, a vasszerkezet hibáit. És hogy mégis miért jó itt lakni? Mert minden közel van.

Szívszorító Komló

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára a feketeszén iránti kereslet visszaesett, előbb megszűnt a hétvégi műszak, majd fontolgatták a négynapos munkahét bevezetését, végül 1992. február 14-én Szabó Iván ipari és kereskedelmi miniszter bejelentette: már csak nyolc évig működhet a bánya. Így is lett, 2000. január 31-én az utolsó, a Zobák-akna is bezárta kapuit. A városban a nyolcvanas években még harmincezren éltek, most alig valamivel többen húszezernél.

Nem tudom, hány évnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy volt bányaváros karakterét ne a múltja határozza meg, egyáltalán: találhat-e magának új karaktert vagy mindig is csak egy volt bányaváros lesz? A város most, 21 évvel az utolsó akna bezárása után egy szívszorító rezervátum.

Az ember lépten-nyomon a dicső, nemcsak a szocializmusra, hanem a 19. századra visszanyúló bányászmúlt emlékeivel találkozik. Nyugalmazott vájárokkal, bányászkolóniáknak épült telepekkel a legkülönbözőbb történelmi korszakokból, mementóként kiállított csillékkel, bányavasúti kocsikkal, aknatorony kerekével, lezárt aknákkal.

A piramisház a pár éve elhunyt Csaba Gyula alkotása, amit az Építészfórum – minden hibája mellett – „a magyar modern építészet értékes emlékeként” méltatott.

Cikkünk az Arcanum támogatásával jelent meg.