Sokkot kaptunk, és tudtuk, hogy valami szörnyűség történt

„Amíg a bejelentést tettük, a rendőrök kimentek É. Imréhez. Ekkor tudtuk meg, hogy azt mondta nekik: M. Zoltánnal két hete nem találkozott. Sokkot kaptunk, s ekkor már biztosan tudtuk, hogy valami szörnyűség történt a férjemmel. És Imrének köze van ehhez. Azt nem gondoltuk, hogy három évvel később sem látjuk a férjemet. Sem élve, sem holtan”

– ez a vallomás szerdán a Győri Törvényszéken hangzott el, ahol folytatódott a két villanyszerelő meggyilkolásával vádolt győri építési vállalkozó, É. Imre pere. A fenti szavakat M. Zoltánné, az egyik eltűnt – a vád szerint meggyilkolt – villanyszerelő felesége mondta a bírónak. A vádlott rezzenéstelen arccal hallgatta a vallomást, legtöbbször egy plafonon kiszemelt pontot figyelve.

Harag és fájdalom van

A tárgyaláson a sértetti hozzátartozókat, M. Zoltánnét és lányát, M. Adriennt hallgatták meg. A bíró és a feleség között a következő párbeszéd hangzott el:

– Perben, haragban áll-e a vádlottal?

– Harag és fájdalom van, bíró úr.

– Ez akadályozza-e abban, hogy vallomást tegyen?

– Nem.

– Miért haragszik a vádlottra?

– Azért, bíró úr, mert a férjem nincs köztünk, s én teljes mértékben úgy gondolom, hogy É. Imre a felelős Zoli életéért és haláláért. Azért, mert nincs velünk.

– Mire alapozza ezt az állítását?

– Ezer százalékig biztos vagyok, hogy a férjem nem magától tűnt el, nem hagyott el minket.

A bíróság a 64 éves É. Imre győri vállalkozót azzal gyanúsítja, hogy nehéz anyagi helyzetbe került, és 2015-ben előbb O. Vilmos villanyszerelőt, 2018-ban pedig a mosonmagyaróvári villanyszerelőt, M. Zoltánt ölte meg. Holttestek nem kerültek elő, mindketten eltűntek.

Mindig elmaradt az utalás

A villanyszerelő feleségének vallomása szerint harminc éve éltek házasságban, amikor az 52 éves M. Zoltán eltűnt. „Zoli arra készült, hogy újra elvesz, s elmegyünk arra a nászútra, amelyre fiatalként még nem volt pénzünk”, mondta a felesége, hosszan mesélve a diákszerelemükből kibontakozó életről, amely állítása szerint szeretettel és boldogsággal volt tele. „A férjem nélkülünk tényleg nem tudott létezni. Erről a nap szinte minden pillanatában tanúbizonyságot tett, ha vásárolni ment a boltba, egy-egy szál rózsával jött vissza, amit nekem és a lányomnak szánt. Naponta többször beszéltünk, mert hiányoztunk egymásnak. Ha most mégis élne, akkor olyan lenne, mintha minden percben megölnék a lelkét.”

Ezek a mondatok azért fontosak, mert a vádlott azt állítja: M. Zoltán elhagyta a családját, él valahol titokban, így nem lehet a gyilkosa. Ahogy a másik villanyszerelőé, O. Vilmosé sem.

É. Imrét nem különösebben kedvelte a mosonmagyaróvári villanyszerelő családja. Otthon csak Szarházi Imrének hívták, a feleség nem is tudta a rendes családnevét, egészen addig, amíg a dráma nem történt meg.

Férje a győri építési vállalkozónak dolgozott, és egy salzburgi villa felújításánál neki jutott a munka villamossági része. A feleség szerint a ház tulajdonosa egy bizonyos Hans Peter keresztnevű férfi volt, neki dolgozott É. Imre, aki aztán felkérte a munkára a sértettet, M. Zoltánt. Nem volt tisztázott, hogy ki kivel állt szerződésben és kinek kellett volna kifizetnie a munkát. A család számára úgy tűnt: a vádlott felelőssége volt a 10 ezer eurós tartozás, de valami ok mindig akadt, ami miatt elmaradt az utalás.

„Minden baj forrása az volt, hogy hiába kérte többször is a férjem, számlán keresztül, tisztán utalják a munkája után járó pénzt, egyszerűen nem tudta elérni. Ha ez megtörténik, akkor nem kell találkoznia É. Imrével Győrben, és nem tűnik el” – mondta a feleség.

Ekkor merült fel O. Vilmos neve

Nagypénteken – 2018. március utolsó napjaira – ígért találkozót É. Imre, mondván, hogy Hans Peter elküldte a pénzt, és ő átadja Győrben. De az abdai telkén szükség volna még egy villanymotor-szerelésre is, amit M. Zoltánnak el kellene végeznie. Ez akkor már a második felkínált találkozó volt, az elsőre ugyanis nemet mondott a villanyszerelő, pontosan azért, mert hiába harcolt azért, hogy utalják inkább a számlájára azt az összeget. Egy szombati napon reggel hatkor végül mégis elment a találkozóra.

„Amikor felkeltünk a lányommal, hívtuk, de mindkét telefonja kisípolt. Tudtuk, éreztük, hogy baj van, mert ilyet soha nem csinált. A kutyánkkal az előző nap állatorvoshoz futkostunk, őt is biztosan érdekelte volna, hogy mi van vele. Hívtuk, közben ebédet vittünk neki is, hazamentünk, semmi. Hívtunk mindenkit, aki eszünkbe jutott, hogy tud-e valamit Zoliról. Mindenre gondoltunk, óránként csörgettük a győri sürgősségi osztályt a kórházban. Nem, nem történt semmi – mondták. Próbáltuk É. Imrét is hívni, de nem vette fel a telefonját. Délután sms-t írtam neki, odaírtam a nevemet, hogy ki vagyok. Ismét semmi. Még egyszer írtam, hogy megyek a rendőrségre, ha nem hív vissza. Mert tudtuk, hogy Zoli vele találkozott, hogy hozzá indult el reggel hatra. A rendőrség előtt egy újabb telefonhívást kaptam. Egy ismerősünk azt mondta, egy nevet írjak fel, mert fontos lehet: O. Vilmosét” – mondta a bíróság előtt a feleség.

Mindenhol keresték, kutatták

Idegőrlő órák elevenedtek meg a bíróságon M. Zoltánné elmondása alapján. Amíg a bejelentést tették a rendőrségen a férje eltűnéséről, a rendőrök kikérdezték É. Imrét, aki azt állította nekik, két hete nem találkozott M. Zoltánnal.

A villanyszerelő családja próbált higgadt maradni, a Facebookra is felrakták a fotóját. Minden kutatásban részt vettek. A lánya elment a benzinkútra, ahol találkoznia kellett az édesapjának É. Imrével. A kamera felvételén látszott, hogy tényleg ott van az autója, könnyen beazonosítható volt. A család úgy tudja, ezután vitték be a vállalkozót a rendőrségre, hogy meghallgassák.

„Ez ilyenkor az örökkévalóság. Egy olyan őrült állapot, amikor enni sem tud az ember. Öt napig mi sem ettünk a lányommal. Mentünk mindenfelé, Zoli nevét kiabáltuk, átmentünk a határon, napokon át kutattuk. Sehonnan semmilyen információ nem jött. Annyit tudtunk csak meg, hogy bűnügy lesz. Bíztunk abban, hogy É. Imrétől mégiscsak sikerül valamit megtudni, a kihallgatásán mond valamit. De természetesen nem mondott semmit.”

A feleség számos okot felsorolt a vallomása végén, amelyek miatt biztos abban, hogy a férje nem ment külföldre, nem hagyta el őket. „Soha nem bántott volna minket, nem hagyta volna, hogy mi így szenvedjünk, mint most. Azt terveztük Zolival, hogy együtt öregszünk majd meg. De nemhogy nem tudunk megöregedni, még a síromon is csak az én nevem lesz.”