Fogalmuk se lehetett, mit bombáznak, mégis emiatt léptünk be a II. világháborúba

Az Arcanum Digitális Tudománytár Magyarország legnagyobb sajtóadatbázisa, ahol az elmúlt évszázadok újságjainak, magazinjainak több tízmillió oldalában kereshetünk, böngészhetünk, legyen szó napi- vagy hetilapokról, sportújságokról vagy női magazinokról. Ez a cikkünk az Arcanumban feldolgozott és kereshető források felhasználásával készült.

Éppen négy napja támadta meg a náci Németország a Szovjetuniót. A kormánypárt és a hadsereg vezetésének németbarát része féltékenyen nézte a románok és a szlovákok hadba lépését a németek oldalán, és sürgette, csatlakozzunk mi is mielőbb, hogy a várhatóan hamar véget érő offenzíváért elnyerjük méltó, négyzetkilométerben mérhető jutalmunkat. Werth Henrik, a Honvéd Vezérkar főnöke úgy gondolta, a németek néhány hét alatt beveszik Moszkvát, és ha gyorsan csatlakozunk a támadáshoz, akkor a most mozgósított tartalékos katonáink a leszerelés után aratásra már otthon lehetnek.

És valóban, a Wehrmacht soha azelőtt nem látott sikereket ért el villámgyorsan, így 1941 júniusában okkal lehetett gondolni, hogy Werth Henriknek igaza van. A németek kevesebb mint két év alatt lerohanták Lengyelországot, bevonultak Párizsba, megszállták a Benelux államokat, feldarabolták Jugoszláviát, náci zászló lengett az Akropoliszon, megsemmisült a brit expedíciós haderő, miközben a Vörös Hadseregről az 1939–40-ben a finnekkel folytatott téli háborúban kiderült, hogy nagyon súlyos gondokkal küzd, a mérhetetlen emberanyagán kívül mást nem igazán tud felmutatni.

A Szovjetuniót a német támadás váratlanul érte, Sztálin napokig döntésképtelen volt, Vjacseszlav Mihajlovics Molotov külügyi és a többi népbiztos igyekezett menteni, ami menthető. Közben a német csapatok naponta 20–60 kilométert nyomultak Moszkva felé. A németek támadásának másnapján Molotov fogadta Kristóffy Józsefet, a moszkvai magyar követet, és kijelentette: a magyar semlegességért cserébe a háború után hajlandó támogatni Magyarország területi követeléseit Románia kárára, ami Dél-Erdélyt jelenthette. (Az más kérdés, hogy a követ jelentése Bárdossy László miniszterelnöknél elakadt, ő se Horthy Miklós kormányzót, se a kormányát nem tájékoztatta.)

A magyar kormány – a katonai vezetés és Bartha Károly honvédelmi miniszter nyomása ellenére – nem támogatta a hadba lépést, csupán a diplomáciai kapcsolatok megszakításáról döntött. A német–szovjet háború negyedik napján azonban történt valami, ami megpecsételte Magyarország amúgy is elkerülhetetlennek látszó sorsát.

Június 26.: a légitámadások napja

12 óra 10 perc. A kárpátaljai Kőrösmezőről Budapestre tartó sebesvonatot Tiszaborkút és Bilin között három szovjet felségjelzésű vadászgép veszi géppuskatűz alá. Egy ember meghal, többen megsebesültek.

13 óra 7 perc. Három darab kétmotoros bombázógép jelenik meg Kassa légterében, és 29 darab száz kilogrammos bombát dob le. Csütörtök van, az utcán, a hivatalokban sok ember tartózkodik. Az éjszakai esőzésben a légvédelmi figyelőőrs telefonvonala beázott, nem tudják jelenteni a bombázógépeket, ezért a légvédelmi szirénák némák maradnak. A Postapalotát, a két tüzérlaktanyát és a környékbeli lakóházakat éri a támadás. Harminckét ember meghal, közel háromszázan megsebesülnek.

A hír fogadtatása a lapokban

A kormánypárti, a baloldali és a szélsőjobboldali sajtóban egy pont közös volt: egyik sem kérdőjelezte meg, hogy a támadások mögött a Szovjetunió áll.

A kormánypárti Nemzeti Újság az MTI hírét vette át arról, hogy szovjet repülőgépek bombázták Kassát, illetve szintén szovjet gépek vették géppuskatűz alá a Kőrösmezőről Budapest felé tartó sebesvonatot. A lap a kommentárjában nem kételkedik, kik lehetettek az elkövetők: „Megismételt, tehát nyilvánvalóan sértő és szándékos támadás történt egy olyan ország területi szuverenitása ellen, amely erre semmiképpen sem adott okot. Ezt meg kell állapítanunk, amikor a legnyomatékosabb tiltakozással utasítjuk vissza a támadást, mint bizonyítékát a bolsevistarendszer barbárságának.”

Az enyhén németellenes Magyar Nemzet felháborító, minősíthetetlen támadásnak nevezi a történteket.

A nyilasok lapja gyáva támadásként értékelte a történteket, és végre elérkezettnek látta az időt arra, amit a szélsőjobb amúgy is sürgetett: hadba lépni Németország oldalán. A lap vezércikke arról elmélkedik, hogy a Szovjetunió hiába mamutbirodalom, ami korlátlan emberanyag kiállítására képes, a gépeknek soha nem látott szerep jut. „Hogy ebben a kérdésben mennyire mögötte marad a szovjet haderő a német hadseregnek – elég ha csak arra utalunk, hogy a szovjet ipar, tehát a hadiipar is, ma körülbelül ott tart, ahol ezelőtt ötven évvel tartott a német ipar!”

A szociáldemokrata Népszava sem kételkedett abban, hogy a szovjetek álltak a bombázás mögött. Azt írták, hogy a „légitámadást három szovjetorosz repülőgép hajtotta végre, amelyek megtévesztő jelzéssel voltak ellátva”. A lap külön nem kommentálta a támadást.

De mi történt valójában?

Két támadás, két eset

A két támadás között egy jelentős különbség volt: a sebesvonat ellenit szovjet felségjelű gépek hajtották végre, a kassait viszont nem azonosított felségjelűek. A Tiszaborkút és Bilin közötti támadásnál azt is lehet tudni, hogy azt valószínűleg a szovjet 64. vadászrepülő hadosztály 12. vadászrepülő ezredének gépei követték el.

Tiszaborkút az akkori magyar–szovjet határ közelében feküdt, szovjet gépek már a támadást megelőző napokban is átsodródtak magyar területre. (Hasonló támadás érte 1991-ben, a délszláv háború kirobbanásának évében a Somogy megyei Barcsot, szerencsére senki sem sérült meg, de néhány ház megrongálódott. Hogy szándékos provokáció vagy véletlen baleset történt, az a mai napig nem derült ki.)

Az idézett lapokból is látszik: a két támadás időbeli közelsége miatt kevesen kételkedtek abban, hogy mindkettőt a szovjetek követték el, méghozzá szándékosan, a nem azonosítható felségjelű gépeken nem igazán akadt fönn senki. A gyanút csak erősítette, hogy a kassai romok között cirill betűs bombamaradványokat találtak, bár, mint látni fogjuk, nem kérdés, hogy szovjet gépek dobtak szovjet bombákat a városra.

Kimondták a hadiállapotot

A lapok a Népszavától a Magyarságig mind-mind a kormány narratíváját fogadták el. Ma már tudható, hogy Horthy a vezérkari főnök és a honvédelmi miniszter látogatása után még aznap utasított a megtorló akcióra. Bárdossy miniszterelnök a döntést tudomásul vette, majd a minisztertanács ülésén kimondták a hadiállapotot. Egy kormánytag volt csak, aki nem a háború megfordulása után világosodott meg: Keresztes-Fischer Ferenc, aki óvatosságot és kivárást javasolt, és csak kifejezett német kérésre deklarálta volna a hadiállapotot.

A Tiszaborkút és Bilin közötti géppuskatűz és a kassai bombázás híre nagyon gyorsan kikerült a lapokból, nem igazán boncolgatta senki, hiszen már magyar részvétellel folytatódott a világháború, visszatekinteni nem volt idő.

Hogy ki és miért bombázta Kassát, azt bizonyosan soha nem fogjuk megtudni. A gépek személyzete és a nekik parancsot adók soha nem tisztázták a történteket, így csak találgatásokra hagyatkozhatunk arról, hogy kik követték el a támadást.

A Szovjetunió szándékosan – A tudatos támadás kevésbé valószínű, hiszen azokban a válságos napokban, amikor szinte akadálytalanul nyomultak előre a németek és szövetségeseik, nem volt érdekük egy újabb állam támadását kiprovokálni. Ezt a verziót elvethetjük.

Németország – A világháborús vereségünk és a szovjet érdekszférába sodródásunk azzal járt, hogy a rendszerváltásig a német provokáció elmélete volt a legerősebb, ezt legelőször, ha csak finoman is, de Ránki György történész kérdőjelezte meg 1979-ben az Élet és Irodalomban.

A szocialista történetírás tehát a német támadást kész tényként kezelte, pedig súlyos gyengéi voltak ennek a verziónak. Eszerint a német cél az lett volna, hogy Magyarországot belerángassák a második világháborúba – a kérdés, hogy miért. Adolf Hitler a Barbarossa-tervben – a magyar politikai és katonai vezetés németbarát részének legnagyobb bánatára – nem számolt Magyarországgal, Horthyékat be se avatta a tervébe. A Szovjetunió elleni támadás negyedik napján jártunk, a németek szinte akadálytalanul törtek előre a Szovjetunió belseje felé, miért provokálták volna ki Magyarország hadba lépését? Hitler állítólag nem különösebben örült a magyar hadba lépésnek, mert attól félt, hogy a Kárpátaljához közeli Drohobics olajkészletére fáj a fogunk, így gyorsan elrendelte annak biztosítását.

Futottak még – Több regényes szál létezik még, de ezek inkább a fantázia világába tartoznak. Az egyik szerint Ukrajnából szerettünk volna területeket kihasítani, ezért bombáztuk saját magunkat, hogy legyen ürügyünk a hadba lépésre.

Legalább ennyire megmosolyogtató Andrle Ondrej cseh pilóta legendája. Állítólag a kassai bombázás idején többen látták kihajolni a repülőből, és felismerték a kárörvendő fejet, aki nem volt más, mint egy kassai cseh postás, aki a város 1938-as magyar kézre kerülése után megfenyegette a helyieket: „Nem fognak a magyarok sokáig örülni a csehek által épített postapalotának.” És csakugyan: a Szovjetunióba emigrált, visszajött, és lebombázta. A bombázás egyéves évfordulóján maga a főispán is azt mondta ünnepi beszédében, hogy „a patkányként menekülő” Andrle bombázta a várost.

Felmerült, hogy esetleg jugoszláv pilóták így akarták megbosszulni, hogy néhány hónappal korábban részt vettünk országuk megsemmisítésében. Bombázógépeik azonban nem voltak, öt gépüket tényleg kimenekítették a Szovjetunióba, de ezeket egyből átalakították, és szállítógépek lettek belőlük.

És hogy teljes legyen a sor: a románokat is megvádolták a bombázással, nekik azonban végképp semmi érdekük nem fűződött ahhoz, sőt, a románok érdeke az volt, hogy a magyarok ne lépjenek a németek oldalán a háborúba, mert akkor ők is tartják majd a markukat a győztes háború után. A románok az erősebb szövetséges jogán csak így szerezhették vissza tőlünk Észak-Erdélyt.

A Szovjetunió véletlenül – A legvalószínűbb és egyben legprózaibb ok a szovjet navigációs hiba lehetett, ami mellett perdöntő bizonyíték ugyan nincs és minden bizonnyal már nem is lesz, csak közvetett bizonyítékok sorozata.

• A városra ledobott százkilós bombák szovjet gyártmányúak voltak, ezek pedig kizárólag szovjet bombázókba voltak illeszthetők. Kizárt, hogy egy másik ország elkössön három szovjet bombázót, és még személyzetet is kiképezzen egy ilyen akció végrehajtására. Az pedig még valószínűtlenebb, hogy éppen a felségjelzésen, illetve annak hiányán bukjon le. (A városban szolgáló repülőgépszerelők megerősítették, hogy a gépek motorhangja teljesen más volt, mint az általuk ismert olasz és német típusoké.)
• A szovjeteknek nem volt érdekük az egyetlen olyan szomszédos európai ország berángatása a háborúba, amelyik nem állt velük hadban, sőt, a német támadás másnapján Molotov kijelentette: Magyarország semlegessége esetén a Romániával szembeni területi követelései ügyében nem lesz észrevétele.
• A második világháborúban nem volt ritka, hogy a pilóták akár 200-300 kilométert is tévedjenek a célpont megválasztásában. Különösen igaz volt ez a szovjet légierő esetében. A gyengén kiképzett személyzettel bombázók garmadáját küldték nyugatra, hogy az ellenség hátországában minél tetemesebb károkat okozzanak. Nagy részük odaveszett, vagy ha visszaértek a bázisukra, akkor azt jelentették, hogy a célt támadták. Hogy a valós célt támadták-e, azt utólag ellenőrizni senki sem tudta. (Egy, a témával foglalkozó orosz kutató szerint 1941. június 26-án a szovjet bombázók célpontjai az ellenség által megszállt szovjet területen, Kassától 200 kilométerre voltak.)
• A kötelék kiképzésének hiányosságait bizonyítja a bombasorozat is. Egy normálisan kiképzett kötelék esetében három párhuzamos bombasorozat érte volna Kassát, a célpontok térképre vitelekor azonban azt látni: a gépek nem tudták tartani a köteléket, ami alapvető kiképzési hiányosságokat mutat. (A szovjetek már a háború első napjaiban iszonyatos veszteségeket szenvedtek, így egyre képzetlenebb hajózókra bízták a gépeket.)
• A támadás véletlenszerűségét erősíti az a tény is, hogy soha semmilyen dokumentum nem került elő arról, hogy kik és miért bombázták Kassát 1941. június 26-án. A háború után már nem feltétlenül lett volna ok a titkolózásra. Elképzelhető, hogy még a gépek személyzete se tudta, hogy ők bombázták Kassát, nem beszélve a feletteseikről.

A moszkvai Tájékoztató Iroda tagadta, hogy szovjet gépek bombázták volna Kassát, és a kiutasított budapesti szovjet követ is ezt mondta a magyar külügyminiszter-helyettesnek. A magyar politikai és katonai vezetés szinte csak az ürügyre várt, nem volt érdeke a Szovjetunióval való egyezkedés, esetleg egy bocsánatkérés kicsikarása egy olyan helyzetben, amikor a katonai és politikai vezetés hangsúlyos része az elmúlt másfél év tapasztalatai alapján meg volt győződve arról, hogy a németek néhány héten belül kitűzik a Kremlre a horogkeresztes lobogót.

A cseh oroszlán ércanyagából

Kassa bombázásának egyéves évfordulóján emlékművet állítottak. Vass Béla és Terbóts Gábor alkotása egy kőhasábból állt, tetején kőből faragott repülőbombával. A Postapalota falán a postás áldozatoknak is avattak egy emléktáblát. [Pásztor Béla postafőigazgató] „hangsúlyozta, hogy az emlékmű ércanyaga a megszállás idején a postapalota ormán elhelyezett felségjelvény, a cseh oroszlán ércanyagából került ki, s így az egykori üldöztetés szimbóluma a magyar mártírokemlékművé lett” – tudósított az eseményről az Új Magyarság.

1945-ben Kassa ismét csehszlovák kézre került, az emlékművet elbontották, az emléktáblát leszerelték. 2009 óta ismét van emléktábla a főposta falán, amit minden évben megkoszorúznak.

Főbb források a korabeli lapokon kívül: B. Stenge Csaba: A magyar casus belli: Kassa, 1941. június 26. (Katonaújság 2011/4.), B. Stenge Csaba: A magyar casus belli a második világháborúban: Kassa bombázása 1941. június 26-án (előadás), Romsics Ignác: Magyarország belépése a háborúba, avagy ki bombázta Kassát? A cikk az Arcanum támogatásával készült.