Az összezártság minden párkapcsolatot megvisel, de jól is végződhet ez a katasztrófafilm

2021. április 11. – 13:18

Az összezártság minden párkapcsolatot megvisel, de jól is végződhet ez a katasztrófafilm
Fotó: Huszti István / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

A tartós összezártságban a párok olyan új tulajdonságokat ismerhetnek meg egymásban, amit normál életvitel mellett nem láthatnak, és ez vagy egy újabb tehertétel a kapcsolatnak, vagy meg is erősítheti a párok összetartozását – mondta a Telexnek adott interjúban Tari Annamária pszichoanalitikus. A szakemberrel arról beszélgettünk, miért fontos rendesen felöltözni a home office-ban, miért kell napirendet tervezni, mire kell figyelni a gyerekeknél, hogyan küzdhetnek a párok az unalom ellen, hogyan alakul át a szex, és mit tanácsolnak a klienseiknek akkor, amikor már minden rosszért a párkapcsolatukat vagy a házasságukat okolják.

Nemrég egy cikkünkben arról írtunk, hogy már a tavaly tavaszi lezárások után megemelkedett a válások száma, de válóperes ügyvédek szerint ezután fognak csak igazán válni az emberek. Ön szerint van összefüggés a koronavírus miatt otthonukba kényszerült párok és a válások között?

Lehet ilyen hatásról beszélni. A párkapcsolatokban most először kellett olyan külső veszéllyel megbirkózni, ami megmutatott olyan tulajdonságokat, viselkedési jellemzőket, amelyeket normál életvitel esetén nem látnak egymáson az emberek.

Miért nem tesz jót az összezártság a házasságoknak és a párkapcsolatoknak?

Az együttélés optimális helyzetben úgy működik, hogy a felek nappal legalább nyolc-tíz órát nem töltenek együtt. A járvány ideje alatt most 0–24-ben úgy vannak együtt az emberek, hogy az nem egy nyaralási szituáció. Kellemetlen meglepetést okozhat, hogy a mindennapok során a társ állandó jelenléte frusztráció forrása is lehet. Az embereket nemcsak a szeretet köti össze, hanem a konfliktuskezelő, problémamegoldó képességük, a megküzdési stratégiáik is. A Covid-helyzetben a folyamatos együttlét eltérő érzelmi eszközöket hívhat elő a felekből. Nagy különbség van aközött például, hogy valakinek a megküzdési stratégiája érzelemfókuszú vagy problémafókuszú.

Ez mit jelent?

Például az egyik ember szorongó, és inkább bezárkózással törekszik enyhíteni az érzelmi feszültségén. A másik inkább olyan karakter, aki a stresszhelyzeten aktívan akar változtatni. Ő hamarabb indul el az altruista cselekvés irányába, azaz nemcsak magán, hanem a másikon is segíteni akar a túlélés érdekében. Ha ezt a hétköznapokban elképzeljük, akkor a következő történik: a pár egyik tagja otthon ül, és leginkább semmit nem tud érzelmileg mozgósítani, mert szorong és fél, így neki kifejezetten irritáló lehet a másiknak az a javaslata, hogy „gyere, menjünk el futni, kirándulni, fessük ki a lakást”. Lehet, hogy ezek a normális életben banális konfliktusok, de amikor két ember összezárva, erős külső fenyegetettségben él, ezek a feszültségek a zárt térben eszkalálódnak.

Nem jobb ilyenkor kimenni sétálni egyet, szétválni egy időre?

De. Csak most azt látjuk, hogy azok a feszültségek, amelyek eddig könnyen külső kicsatornázást kaphattak, nagyrészt otthon robbannak. Az ember korábban amúgy is elment otthonról, és ezt a feszültséget már az autóban vagy a munkahelyén, sportolás közben, esetleg este a barátaival levezette.

Hova vezetnek ezek az otthoni összefeszülések?

Nem csoda, ha egy idő után megjelenik a kiábrándulás, a „te nem is vagy olyan, mint amilyennek gondoltalak” érzése. Ez persze egyfelől, a bezártság irányából nézve igaz is, mert valóban egy új felfedezés a másikról. Ha azonban ugyanezt a normális életvitel felől nézzük, akkor tudhatjuk, hogy ez az ember amúgy nem ilyen, csak most éppen ebben a helyzetben van, és ez a helyzet ezt hozza ki belőle.

De melyik az ember igazi arca? Az a szerep, amit a Covid előtt a hétköznapi élet színpadán a munkahelyén és a társaságban alakított, vagy az, amilyen otthon, melegítőnadrágban? Nem jobb ez utóbbit megismerni?

Azt mondhatnám, hogy az utóbbi az igazibb, de ahogy az előbb említettem, az extrém élethelyzetekben megnyilvánuló tulajdonságaink nem feltétlenül jellemzők a karakterünkre.

Hogyan befolyásolja az életünket az, hogy a home office-szal sok embernek az otthona lett a munkahelye? Hogy lehet ilyenkor normálisan szétválasztani a munkaidőt, a párkapcsolatra szánt minőségi időt vagy az énidőt?

Csak az idő jó strukturálásával lehet ezt megoldani. Ennek két alapvető módja van. Bármilyen viccesen hangzik, az egyik az, hogy az ember a home office-ban is öltözzön fel reggel, mintha tényleg elmenne dolgozni. Délután aztán a munka végeztével megint öltözzön át otthoni ruhába, mintha megérkezett volna. A másik fontos dolog, hogy a munkát otthon lehetőleg olyan helyen végezze az ember, amit amúgy más, hétköznapi tevékenységre nem használnak. Például ha csak a nagy ebédlőasztal egyik felén szoktak enni, akkor az ember a másik felén dolgozzon, az legyen a munkaállomása. Mindenképpen ki kell tehát jelölni az időt, a munkaállomás helyét és a ruházatot. Az nem jó megoldás, ha az ember egy videóchat kedvéért csak deréktól fölfele öltözik fel rendesen, alul pedig marad a pizsama. Ilyenkor hiába akar minden értelmi eszközével a munkában lenni, ha az asztal alatt az otthoni papucsában vakargatja a lábát. Ezt a szituációt ilyenkor egy csomó tudattalan érzelem próbálja összhangba hozni azzal, hogy „de hát ez itt mégis egy munka”, és ezek a kis zavaró tényezők a home office-ban sokkal jobban kifárasztják az embert. Ezek után el lehet képzelni, milyen összetalálkozni a lakásban a férjünkkel, a feleségünkkel, a barátnőnkkel, aki ugyanígy ki van merülve.

Hogyan kerülhető el, hogy ez ne szedje szét a párokat?

Ha az egész napot együtt töltik, furcsa persze megkérdezni a másiktól, hogy milyen volt a napod, de nem szabad ezt elhagyni. Meg kell kérdezni a másikat, hogy elmondhassa, milyen érzelmi állapotban van, hogy hülyék a kollégái, hogy ki tudja adni magából ezeket a feszültségeket.

A másik fizikailag mindig ott van, tehát elvileg bármikor fordulhat hozzá a párja különböző kérdésekkel. De mi van, ha ezzel zavarja a másikat, mert ő még igazából dolgozik? Hogyan küszöbölhetők ki az ebből származó összezördülések?

Az egy nagyon hangsúlyos pszichológusi javaslat, hogy ebben az extrém élethelyzetben muszáj tisztázni az otthoni szabályokat: ki mit csinál, mikor csinálja azt, meddig csinálja. Ha az egyik ember a dolgozószobájából kimegy a konyhába inni egy kávét, az még nem jelenti azt, hogy hozzá lehet szólni, mert lehet, hogy csak a teste jött ki a szobából, de az agya még ott van a munkában, a számítógép mellett. Ezekre a helyzetekre érdemes egyezményes jeleket megbeszélni: aki kijön a munkából, és megkérdezi a másikat, hogy „jól vagy?”, akkor az azt jelenti, hogy tud figyelni, lehet röviden beszélgetni. De azt is tisztázni kell, hogy ha nem szól semmit, az nem azt jelenti, hogy haragszik, hogy befordult, hogy egy piszok, passzív-agresszív alak, hanem egyszerűen csak azt, hogy fejben még a munkájában van.

Hogy lehet ebbe az amúgy is nehéz rendszerbe beilleszteni a gyerekeket?

A legtöbb szülő itt dobálja el szálanként a haját. Itt még nehezebb meghatározni a szabályokat, hiszen a gyerekek sokszor különböző iskolatípusokba járnak, eltérő az időbeosztásuk, eltérő módokon tanítják őket, más szoftverek használnak, más módon kell segíteni nekik. Nagyon sok dolgot kell ehhez összehangolni a lakás határain belül, de valahogy ezt is meg kell oldani. Hetente egyszer-kétszer érdemes olyan kupaktanácsot tartani már az 5-6 évesnél idősebb gyerekekkel is, amikor akár egy nagy csomagolópapírral lerajzolják a család napirendjét: filctollal rárajzolják, hogy apa és anya ezen a napon délután 4-ig dolgozik, az egyik gyereknek már déltől nincs órája, a másiknak meg délután kettőtől, és megbeszélik, mit csinálnak abban az időben a gyerekek, amíg anya és apa még nem végzett a munkával. A napirend összeszerkesztése sokkal jobb megoldás, mint hogy ez is egy konfliktusképző csomópont legyen, amikor mintha minden nap váratlanul történne meg, hogy a gyerek déli 12 óra után kijön a szobájából, és onnantól már nem kell tanulnia. Ezekhez a családi beszélgetésekhez most már sok plusz energiát kell mozgósítani, mert bizony a harmadik hullámra mindenki kifáradt. Mivel ez rendkívül fontos a normális együttéléshez, nem szabad bántásnak felfogni, ha a család egyik tagja ennyire rendszerezi akarja a napirendet.

A home office-nak elvileg van olyan pozitív hozadéka, hogy a gyerekek végre többet lehetnek együtt a szüleikkel, akikkel a Covid előtti időkben leginkább csak hétvégén találkoztak, de persze mindenki megtapasztalhatta ennek árnyoldalait is. Milyen tehertételt jelent ez a családi viszonyokra?

Minden szerető szülő szembesül azzal, hogy amikor a gyereke is állandóan otthon van, az nemcsak öröm. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a járványhelyzet nemcsak a felnőttekre, de a gyerekekre is hatással van. A kamasz és kiskamasz korosztály is nagyon rossz mentálhigiénés állapotban van, hiszen meg van fosztva a társas kapcsolatoktól és a programoktól. A szülők közben azt várják tőlük, hogy legalább velük ne legyen semmi probléma, enélkül is van elég bajuk. Állandó plusz feszültségforrás és külön nehezítő tényező lehet, ha a szülők a gyerekek saját feszültségeit nem tudják olyan fajsúlyosan kezelni, mint amennyire az a gyerek számára fontos lenne. Ennek következményeként a családban nagyon meg tud nőni a feszültség. A gyerekek nem kooperatívak, elzárkózóak, vállvonogatósak lesznek, a szorongásaikat olykor haraggal vagy dühvel vezetik le, és ebben az amúgy is izolált állapotban még magukra is csukják az ajtót. A kisebbek hisztisebbek, nehezen kezelhetők lesznek. Ne felejtsük el azt az alaptételt se, hogy nyugtalan szülőnek nyugtalan lesz a gyereke.

A párok, a házaspárok hogyan küzdhetnek az óhatatlanul fellépő unalom ellen?

A home office-szal és home schoollal az a baj, hogy nagyon hamar kiszámíthatóvá válik. Azt érezzük, hogy nap mint nap ugyanazt a színdarabot látjuk, ugyanazokkal a szereplőkkel és ugyanazon díszletek között. Ha sem a ház falait, sem a szereplőket nem akarjuk lecserélni, akkor egyet tehetünk: egy másik színdarabot vagy szövegkönyvet kell keresnünk. A felek végiggondolhatják, mi unalmas a másikban, mi az, amit nem szoktak csinálni, és ezután olyat csinálnak. Akár barkochbázhatnak, társasjátékozhatnak, főzhetnek közösen. A lényeg, hogy vágjanak valamilyen új dologba, mert az unalom ellen a legfőbb fegyver a közös örömélmény. Ez a megújulás persze nehéz, mert sokszor az egyik fél már leírta a másikat, vagy szabályos társas allergia alakult ki a felek között, és ilyenkor nem sok kedve van az embernek energiát tenni a párkapcsolatba. Férfiak és a nők is hajlamosak ilyenkor azt mondani, hogy majd csak túléljük ezt valahogy, de nem érdemes ennyire kiszikkasztani egy párkapcsolatot.

Milyen hatással van ez az unalom és az állandó összezártság a szexualitásra?

Rövid ideje együtt élő párok kezdetben biztosan nagyra értékelték, hogy a Covid óta mennyivel több idejük van az együttlétre. Abból is származhatnak azonban konfliktusok, hogy a szex nem mindenkinek ugyanazt jelenti: az egyik fél számára a feszültség csökkentésének forrása, míg a másiknak inkább a befelé fordulás, az intimitás terepe. Egy olyan fenyegetett helyzetben, mint a Covid, sok embernek az érzelmei tudattalanul visszacsúsznak egy korábbi életkorba, amikor az ölelés jelentette a biztonságot és a megnyugvást. Ilyenkor van, aki csak odabújni szeretne a másikhoz. Azt akarja, hogy átöleljék, és nem azt várja, hogy ebből feltétlenül erotikus közeledés legyen. Számukra az ölelés biztonsága fontosabb, mint a felnőttkori örömszerzés.

Az emberek általában nem hirtelen felindulásból válnak, ezt hosszú őrlődés előzi meg. Miért pont a mostani helyzetben mondják ki sokan, hogy itt a vége?

Azért, mert ez az utolsó három csepp a pohárban, és a pohár most telik meg. Ilyenkor a mostani érzelmileg kritikus helyzetek a feleknek már teljesen szétzilált kötődésnek mutatják a kapcsolatot, és a közös frusztrációs tolerancia keretei már nem bírják megtartani a békét. Tehát az történik, hogy a meglévő – és addig valahogy kezelt – konfliktusokra megérkeznek az új negatív tapasztalatok, és ez viszi válásig a feleket. Érdemes azonban figyelembe venni azt is, hogy ha külső fenyegetettségben élünk, az sok embert passzivitásra kényszerít, és nagyon gyakran előáll egy olyan érzelmi állapot, amiben egy személyiség mindenképpen ki akarja mozogni valahogy a feszültségeit. Ha az ember nem képes megakadályozni a vírus terjedését, nem tudja feloldani a korlátozásokat, nem tud javítani a munkahelyi helyzetén, akkor egyetlen egy hely marad számára, ahol változtatni képes: a párkapcsolata.

Ez egyfajta cselekvési kényszer?

A pszichoterápiás rendelőben arra hívjuk fel a klienseink figyelmét, hogy érzelmileg nagyon kiélezett, feszült helyzetben ne hozzanak komoly döntést. Nem biztos ugyanis, hogy helyesen cselekszenek. Ilyenkor a felhalmozódott feszültség egy irányba kanalizálódik, és mint egy ágyúcsőből kilőtt lövedék, az összes negatívum a párkapcsolatot találja el, és előidézi azt az érzést, hogy ebből elegem van.

Hogy óvhatja meg magát ilyenkor az ember az elhamarkodott rossz döntéstől?

Ilyenkor érdemes szétszálazni az indokokat, a motivációkat, és megismerni azt, mi az egyéni frusztráció, mennyire nem működnek az eddigi megküzdési stratégiák, és mi az, ami tényleg a párkapcsolatnak tulajdonítható.

Az nem fordulhat elő, hogy a járvány mint külső fenyegetettség nem szétválasztja a feleket, hanem inkább egymás mellett marasztalja vagy még közelebb is hozza őket?

Dehogynem. Egy kiélezett fenyegetettségi helyzetben legalább annyi jót is megtudhatunk a másikról, mint rosszat. Kiderülhet róla, hogy jól bírja a nehéz helyzeteket, lehet rá támaszkodni, nem lesz ideges, ne hisztizik direkt, nem kavar konfliktusokat csak azért, mert passzív-agresszív és azt szereti, ha bombákat robbantgathat a környezetében. Egyszóval olyan emberi oldalát mutathatja meg így az egyik fél a másiknak, ami fontos erőforrást jelent a társának. Nyilván fontos, hogy a megküzdési stratégiák is nagyjából egyezzenek közöttük, vagy legalábbis jól kiegészítsék egymást. Legalább két katasztrófafilmet tudok most mondani fejből, amelyben a főhős úgy menti meg a világot, hogy nem mellesleg megmenti a saját házasságát is. Arról, akit a mindennapok realitásában unalmasnak láttunk, most kiderülhet, hogy hegyeket mozgat el azért, hogy megmentse a családját, mert fontos neki a felesége/férje és a gyermekei. Ilyenkor akár egy frusztrált állapotban lévő párkapcsolatban is mutathatnak olyat egymásnak a felek, ami súlyban felülírja az addigi konfliktusaikat, és megmutatja, hogy nehéz időkben számíthatnak egymásra.

Akkor happy endje is lehet a most zajló katasztrófafilmünknek?

Igen. Most ülünk a saját katasztrófafilmünk főszereplőjeként otthon, és ez a film végződhet úgy is, ahogy ezek a mozik szoktak: a főhős és a párja kézenfogva elindulnak a reményteli jövő felé. Hihetetlen fontos tanulási folyamatok játszódnak most le. Ha ezt a tapasztalatot megőrizzük, elfogadjuk, hogy nem vagyunk érinthetetlenek, és nem igaz a XX. század illuzórikus ígérete arról, hogy bármit megtehetünk, akkor újrakeretezhetjük az életünket.