„Aki itt életben van, az legyen elégedett” – nagyjából már az első rész tizenötödik percében elhangzik a Vészhelyzet Pittsburghben egészét meghatározó mondat, ami egy olyan sürgősségi osztályon játszódik, ahol a túlterheltség alapállapot, és ha ez nem lenne elég, a személyzetnek néha még patkányokat is kell vadásznia. Láttunk már ilyen állandó káoszban élő sürgősségi osztályt, a sorozat a magyar címével nem is árul zsákbamacskát, de azért az sem véletlen, hogy a sorozat eredeti címében (The Pitt) még utalás sincs az 1994-ben bemutatott Vészhelyzetre.
A címében a helyszínt adó városra és a sürgősségi osztály poklára is utaló Pitt terve (amelyre az egyszerűség kedvéért innentől ezen a címen fogok hivatkozni) ugyanis hiába indult hivatalosan is a Vészhelyzet újragondolásának, egy jogi vita miatt az alkotók végül egyre inkább eltávolították magukat az eredeti franchise-tól. Így a sorozat nem csak a címében, de koncepciójában is különbözik elődjétől. Ettől még persze lehetetlen a Pittről a Vészhelyzet említése nélkül beszélni, hiszen az új sorozat főszereplője és egyik producere a korábban Carter doktort alakító Noah Wyle, a Pitt alkotói között pedig ott van a sokat hivatkozott korábbi kórházi sorozat két alkotója, John Wells és R. Scott Gemmill is.
Hiába távolította azonban el magát a Pitt a Vészhelyzet-franchise-tól, az első rész alapján azért még úgy tűnik, hogy Noah Wyle-ék igazából csak elkészítették az elődsorozat modernebb, a korszellemnek megfelelően már a szexizmust és prűdséget kerülő változatát. A Pitt koncepciója csak több epizód után kezd el igazán működni, a sorozat ugyanis egyetlen 15 órás műszakot követ valós időben, azaz a 15 epizód egy-egy óra történéseit mutatja be. Ez alapján úgy tűnhet, mintha a kilencvenes éveket meghatározó alkotók két kultikus sorozat, a 24 és a Vészhelyzet koncepcióját gyúrták volna össze, de ennél azért többről szól ez a formátum.
A Pitt erőssége pont az, hogy az epizódonként váltakozó betegek és esetek helyett a sorozatban nemcsak az orvosok, rezidensek és nővérek, hanem a betegek és hozzátartozóik is vissza-visszatérő szereplők. Aki az egyik részben még a váróban bosszankodik, azzal pár résszel később már lehet élet-halál szituációban találkozunk, az egyik epizódban felskiccelt családi konfliktus pedig szintén jóval később kerülhet ismét újra előtérbe. A határok közé szorított koncepció miatt a Pitt kifejezetten addiktív sorozat, annyi mikrotörténet sűrűsödik össze az osztály falai közt, hogy ennél a sorozatnál aztán tényleg teljesen érthető lenne, ha valaki nagy mennyiségben darálná a részeket.
De ennek a szigorú formátumnak megvannak a hátrányai is. Azért, hogy egy percre se lankadjon a dráma, az írók a kisebb konfliktusokat, vagy a nem annyira acélos történetszálakat is felnagyították, és egy idő után kontraproduktívvá és fárasztóvá válik, hogy minden páciens élettörténete valamilyen drámát rejt. A sürgősségi osztály szinte összes dolgozójának kaleidoszkópszerű bemutatása pedig túl nagy vállalás, a Pitt szándéka szerint az összes egészségügyi dolgozó előtt tisztelegne azzal, hogy a betegek mellett az orvosok, a nővérek vagy a mentősök sorsát is bemutatja, de ezzel néha pont fókuszát veszti a sorozat. Ráadásul ennyi, nagyjából 15-20 szinte egyenrangú karakter között azért akad kevésbé izgalmas, vagy közhelyesebb figura is, főleg úgy, hogy valakire lehet, hogy csak egy-egy jelenet jut egy részben.
A Pitt abban is elég ambiciózus, hogy rengeteg társadalmi problémát is a történetbe épít, így az iskolai erőszak, a több ismert híresség halálát okozó fentanil terjedése, az eutanázia és a forrás- és munkaerőhiánnyal küzdő egészségügyi rendszer is mind-mind fontos része a Pitt közegének, azonban ezek a témák néha túlságosan didaktikusan jelennek meg a történetben. Ebben is a kilencvenes évek sorozatait idézi a Pitt, amikor a társadalmi problémákat még nagyon szájbarágósan kellett kitárgyalni egy-egy páciens vagy orvos sorsán keresztül.
Az egész sorozat középpontjában álló osztályvezető orvos, a Noah Wyle által játszott Dr. Robby például folyamatos konfliktusban áll a kórház vezetésével, miközben a kórház vezetése meg még többet, még jobb statisztikákat követelne tőle egy elve pattanásig feszült helyzetben. Dr. Robbyban azonban egy másik elfojtott feszültség is fortyog a 15 órás műszakja alatt: a történet szerint napra pontosan 4 éve, a Covid-járvány alatt veszítette el a mentorát, az azóta feldolgozatlan trauma évfordulója pedig egyre durvább emlékbetörések formájában gyötri az orvost.
A járvány, és annak feldolgozatlansága azért is játszik fontos szerepet a történetben, mert Wyle-ék a Covid alatti emberi történetek miatt kezdtek el abban gondolkodni, hogy talán érdemes lenne egy új kórházi sorozatban beszélni az egészségügyi rendszer hőseiről és mindennapjairól. Maga a járvány, aztán a hollywoodi sztrájk és a jogi csatározás miatt végül a tervezettnél később kezdték el forgatni a sorozatot, de az alkotók az osztályt egyben tartó orvos sztoriján és még néhány történeten keresztül vissza-visszautalnak a sorozatötletet beindító Covid-időszakra.
Az empatikus, minden beteggel türelmes, minden problémát azonnal átlátó Dr. Robbyt amúgy is csípőből hozza Noah Wyle, de egy idő után nála is már-már idegesítő, hogy a rászakadó újabb és újabb lelki terhet mindig higgadtan fogadja. Az orvost kínzó flashbackek azért nála is jelzik, hogy ez a higgadtság csak páncél, a felszín alatt nála is elég messze vagyunk a munka-magánélet egyensúlytól, és az sem véletlen, hogy a műszakja elején kollégájával a kórházépület tetején elmélkednek az orvosi lét kilátástalanságáról.
Wyle saját bevallása szerint amolyan trójai falóként tekint magára a sorozatban, hogy a neve miatt érkező nézők felfigyeljenek a Pittben felbukkanó számos tehetséges színészre. Ezt a célt azért csak részben teljesíti a sorozat, mert az első évad központi eleme a Wyle karakterét, Dr. Robbyt emésztő fájdalom, aki annyira leterhelt, hogy egy ponton rendesen annak drukkolunk már nézőként, hogy végre eljuthasson a vécére, és pisilhessen egyet. Nem emlékszem ennél katartikusabb piszoárjelenetre a sorozattörténelemben.
A Dr. Robby körül mozgó többi karakter inkább sokszor csak a kórházi sorozatban kötelező elemnek tűnik, a naiv, első napján a beteg haláláért magát hibáztató medikus (Gerran Howell), a cinikus szépfiú (Patrick Ball) vagy az arrogáns, nagyszájú orvostanhallgató (Isa Briones) is mind-mind ismerős figura. Ettől még a Pittből simán lehet, hogy a Vészhelyzethez hasonló, sztárnevelő produkció lesz, főleg akkor, ha újabb évadokban követhetjük majd a főbb szereplők fejlődését, változását.
A Pitt premierje és a vele egy napon debütáló, szintén rutinos tévésektől érkező sorozat, a Járőrök (On Call) egyben azt is jelzi, hogy a kilencvenes évek iparági tapasztalatára abszolút szükség van a streamingkorszakban is. A költséges, mozifilmes hozzáállással készülő, nagy kockázattal járó presztízsműsorok mellett a Pitthez hasonló, (az orvosi szakkifejezések ellenére) könnyen befogadható, a társadalmat foglalkoztató problémákat felszínesen kitárgyaló sorozatok hozhatják az elkötelezett felhasználókat a streamingoldalaknak. Ez az újraélesztés most sikeresnek tűnik, és egy korábban már eltemetett formátum állapota stabilizálódott.
A Vészhelyzet Pittsburghben első két epizódja már elérhető a Maxon, a többi epizód hetente érkezik.
