Jennifer Lopez nem változott semmit húsz év alatt

¥$ (Kanye West & Ty Dolla $ign): Vultures 1 (6/10)

„Mintha kezdetét vette volna az eltörléskultúra utáni kor kezdete, ahol a porba tiport morálon és józan észen rég túllépve már csak az a szomorú kérdés maradt a kiábrándító Vulturest hallva, hogy ír-e még valaha értékelhető zenét Kanye West” – írtuk tavaly decemberben az eltörölhetetlennek tűnő Kanye West új dalát hallva, és összegezve mindent, ami a rapper hírhedt náci kirohanása után történt.

Hihetetlen, de hosszas tologatás és megkérdőjelezhető kollaborációk után tényleg megjelent a trilógiának szánt Vultures első része Ty Dolla $ignnal közösen (még kérdőjel, hogy tényleg időben fog-e jönni a folytatás). A fenti kérdésre pedig felemás választ tudunk adni. Igen, Kanye West tud még értékelhető zenéket kiadni, aktuális dalfüzéreit viszont már egyre nehezebb komplett albumként kezelni. A Vultures csodával határos módon nem hangzik félkésznek (ellenben az elfeledett Donda 2-vel, ami streamingplatformokon például meg sem jelent), de lemeznek sem lehet nevezni, inkább olyan, mint egy változó minőségű hiphop playlist, ami Anthony Fantano szerint kritika formájában értékelhetetlen, így a népszerű zenekritikus pontot sem adott rá.

Nem mintha valaha jellemző lett volna az utolsó pillanatokban borítót és dallistát variáló Kanye Westre a koherens szerkesztés (időközben a Vultures borítója is tracklistje is cserélődött), de még a kicsit rendetlen és káoszos Donda is hordozta azt a lelkületet és egységet, amitől egy Kanye-lemez tökéletlen kerek egészet tudott alkotni. A Vultures ehhez képest egy kicsapongó, instabil és sértett szupersztár pofátlan trónkövetelése, aki aligha bánt meg valamit, mert ugyan elfelejtett önreflexív szövegeket írni, de legalább producerként még mindig vannak remek ötletei.

Hol van már az az éra, amikor Kanye West Jay Z-vel vagy Kid Cudival csapatba verődve és egymást hibátlanul kiegészítve hozott létre olyan szuperprodukciókat, mint a Watch the Throne vagy a Kids See Ghosts – tették fel a kérdést az internetezők Ty Dolla $ign szerepeltetését megkérdőjelezve. Laikusoknak valóban furcsa lehet, hogy miért pont egy középszerű R&B énekessel készít trilógiát Kanye, azonban nem szabad elfelednünk, hogy a két előadó közel egy évtizede dolgozik együtt, és nem egy emlékezetes társulásuk volt már, amik ékes darabjait képezik Kanye életművének (Real Friends, Freeee).

Így Ty Dolla nem egy felkapaszkodni akaró valaki, sokkal inkább egyenértékű alkotótárs Kanye számára, a lemezen viszont még így is másodhegedűs szerepet tölt be. Ennek ellenére már most sokat profitált a kollablemezből, ugyanis karrierje alatt sosem volt még ennyi havi Spotify-hallgatója (46 millió). És ha már profit: Kanye West majdnem akkorát nyert most, mint amennyit bukott akkor, amikor minden cég (Adidas, Balenciaga és így tovább) szakított vele elborult náculása után: a Vultures a Billboard 100-as listájának első helyén nyitott, minden dala felkerült a toplistára, vezet az Apple Musicon is, emellett több mint száz országban uralta a chartokat, a TikTok pedig csak velük és a Carnival című dallal van tele.

Mi több, néhány napra Kanye a Spotify első számú előadója lett, megelőzve még Taylor Swiftet is, akivel 2009-es incidensük óta turbulens viszonyt ápolnak. A megjelenés óta világszerte stadionokat tölt meg a páros, Amerikában és Európában (Milánó, Bologna, Párizs) is tízezres tömegeknek tartanak lemezhallgató bulikat, a legtöbb eseményre pedig percek leforgása alatt elfogy az összes jegy. Itt a rajongók lényegében azért fizetnek busás összegeket, hogy lássák Kanyé és Ty Dollát rohangálni a dalokra, a duó valódi koncertet nem adott még a Vultures debütálása óta.

A nép (köztük az elvakult rajongók, akik máig megingathatatlanok hitükben) tehát döntött, és ahelyett hogy kihátráltak volna mögüle, rehabilitálták Kanye West személyét. Ez némileg félreviszi a fókuszt, és így sokaknak kihívás lehet józanul megítélni a fájóan középszerű Vulturest. Az összképen javít a sokak által év slágerének kikiáltott a Carnival, a vicces Back To Me és a soulmintákat használó Kanye West-időszakot idéző Problematic, ami a Bound 2-ra is visszautal. A mindennemű önkritikát mellőző felemás lemez mégis sok sebből vérzik, és hiba lenne méltó visszatérésnek nevezni. A körülötte kialakult felhajtást viszont már most nagyon izgalmas elemezgetni hiphoptörténeti nézőpontból. (Kersner Máté)

MGMT: Loss of Life (7/10)

Az MGMT az a zenekar, aminek védjegyévé vált, hogy a pszichedelikus rockot mesterien vegyíti a szintipoppal, a '80-as évek hangzása pedig erre a lemezre is rányomja a bélyegét. A Loss of Life magán hordozza a zenekarra jellemző elemeket, miközben alig hasonlít a korábbi lemezeikhez. Savanyú balladákkal, lassan csordogáló dalokkal és keserédes indie folkkal tért vissza az a két ember, akik olyan pophimnuszokat szereztek, mint a Kids, a Time to Pretend vagy a Youth. Az Oracular Spectacular lemezen hallható számokat a mai napig alkalmazzák a Z generációnak szánt filmekben is (Boy Erased, Saltburn), és az instafilterrel borított képi világhoz tökéletesen passzolnak az MGMT dallamai.

A zenekar a későbbi lemezein már nem szerzett ekkora slágereket, de képesek megújulni, koncepcióalbumokat szerezni, dalaikhoz kiemelkedő vizualitás párosul, ez pedig egy életérzéssé emeli az MGMT-t. Loss of Life lemezükön az élet elillanásáról (People in the Streets) elmélkednek, énekelnek a halált körüllengő furcsa megnyugvásáról (Loss of Life), az újjászületés latolgatásáról (Loss of Life part 2), és természetesen a szerelem sem maradhat el (Dancing in Babylon). Ezek a témák pedig pont azt a tempót diktálják a lemezen, amit az életen való töprengés megkövetel.

A lemez első dala (Loss of Life part 2) egy brit költő inspirálta dalszöveg, akit misztikus versei miatt prófétaként tartottak számon, versei pedig egy közép-walesi kéziratban maradtak fenn. Ebben a dalban a zenekar tagjai, Andrew VanWyngarden és Ben Goldwasser előtte tisztelegnek, az élet körforgását foglalják össze, és ez a dal meg is alapozza az album fő kérdését, amely a születést és a halált járja körül.

A Dancing In Babylon egy meglepő közreműködés a francia transznemű énekessel, Christine and the Queensszel, aki elektropoban utazik, és egy felemelő szerelmes slágert hoztak össze az MGMT-vel. A dal csöpög a '80-as évektől, így nem tudtam elvonatkoztatni attól, milyen tökéletes lenne romantikus filmek csókjeleneteihez. A dal hallgatása közben végig a Dirty Dancing film lebegett előttem. A keserédes balladákon át (People In the Streets, Bubblegum Dog) pedig eljutunk a Nothing To Declare dalig, ami szintén indie folkos hatásokat hordoz magában, és innentől a rezignáltság dominál végig az albumon, ami egysíkúvá teszi a lemezt. Az utolsó két dalában tömörül a lemez mondanivalója: bemutatja hogyan vélekednek a halálról az MGMT tagjai, akik szerint életünk végén megtanuljuk szeretni a veszteségeinket is.

Az MGMT a megalakulásuk óta megemlíti a drogokat a dalaikban, hol hedonista életvitellel párosítva, mint örömforrás (Time to Pretend), hol pedig az élet akadályaként mutatják be búskomor köntösben. (Drug Song) Utóbbi értelmezésében foglal helyet a lemezen az I Wish I Was Joking, amelyben a dal címének ismételgetése meditatív érzésekkel visz át az utolsó dal katarzisába:

Here's the thing about drugs

They'll sink your mind

And steal your friends

You kiss the sky below the bed

You get in the car but don't go

Mintha az MGMT már nem lenne a naplementében szörföző srácok zenéje, ötödik lemezükkel nagyon komplexen írják le melankolikus gondolataikat az élet elmúlásáról, és a halál bizarr felszabadításáról. Éppen ezért ezt a lemezt egyben ajánlott meghallgatni, mert csak úgy jönnek át igazán az MGMT hol pszichedelikus, hol keseredés balladái. (Szente Katica)

IDLES: TANGK (7/10)

Eddig is nyilvánvaló volt, hogy az Idles két meghatározó alkotója az énekes Joe Talbot és a gitáros/producer Mark Bowen, de a Tangk az első olyan lemeze a zenekarnak, ami látványosan a kettejük ügye. Ez az a munka, ami már inkább a Nick Cave és Warren Ellis közötti szoros együttműködésre emlékeztet.

Talbot és Bowen már az előző lemezen, a Crawleren is új irányokkal kísérletezett, de a Tangk már jóval nyíltabb balkanyar a zenekar életművében. Jelzésértékű az is, hogy Bowen annyira rácsavarodott a Portishead produkciós megoldásaira, hogy a Crawleren a legendás zenekar tagját, a számos filmzene mögött álló Geoff Barrow-t kérte volna fel társproducernek, aki aztán elküldte a fenébe, mondván ezen az úton a zenekarnak kell végigmennie.

Azért a Tankgre már összejött a sztárproducer, hiszen a Radiohead tiszteletbeli tagjának tartott Nigel Godrich is beszállt az Idles hangzásának teljes újragondolásába a zenekar mellett már sokadjára segítkező hiphopproducer, Kenny Beats mellett.

Ez a hosszú felvezető csak azért kellett, hogy érzékeltessem, mennyire radikális lépésben gondolkodott a zenekar, ezért mennyire felesleges ettől a lemeztől a Brutalism vagy akár az Ultra Mono hangzását várni. Egyrészt Joe Talbot most a legbátrabb az Idles történetében énekesként, másrészt Bowen és két producertársa is inkább atmoszférateremtésben gondolkodott, a klasszikus posztpunk dinamika helyett a zörejezés, a beszűrődő effektek kerültek előtérbe, szinte minden számon érződik, hogy próbálták a legfontosabb elemekre lecsupaszítani a hangzást. A Royt végig a dobtéma uralja, az A Gospelben szinte kizárólag zongora kíséri Talbot hangját, de a legjobbak azok a dalok, ahol az Idles tényleg egyedit hoz létre ezzel a megközelítéssel. Ebből a szempontból a Pop Pop Pop és a Grace az album két csúcspontja, mindkét dal alapja, a dob-basszus játék érezhetően inkább elektronikus zenei hatásokból indult ki, a gitároknak, effekteknek inkább csak aurateremtő szerepe van a háttérben. Kár, hogy ez az alkotói vízió az album utolsó harmadában megtörik, oda már nem jutott igazán erős dal, és ott mintha a zenekar sem ragaszkodott volna ez eredeti koncepcióhoz.

A zenekar kommunikációja is félreérthető a lemezről, mert hangozhat cukormázas semmitmondásnak és üres prédikációnak is, hogy a Tangk 10 szerelmes dal gyűjteménye. Az albumot hallgatva azonban már érződik, hogy ezeket a szövegeket Joe Talbot leginkább magának mantrázza, hogy egy mélypont vagy egy hiba után újra és újra felszedje magát a padlóról, hogy jobb társsá és apává váljon. Az Idles persze eddig is főleg ezt az üzenetet közvetítette, de ehhez most találták meg a leginkább kitárulkozó, legnyíltabb formát. (Bicsérdi-Fülöp Ádám)

Jennifer Lopez: This Is Me... Now (6,5/10)

Innen Kelet-Európából kevésbé lehet látni, hogy mekkora hatással volt az amerikai popzene latino dominanciájára az, hogy az ezredforduló környékén nehezen lehetett volna nagyobb popsztárt mondani Jennifer Lopeznél. Az énekesnő ott volt mindenhol a slágerlistáktól és diszkóktól a közepesen jó romkomokon át a bulvárlapok főoldalaig. Az elmúlt időszakban főleg azzal került be a hírekbe, hogy húsz évvel az eljegyzésük felbontása után összeházasodtak Ben Affleckkel, aminek az egyik egyenes következménye lett az a mostani album is. J. Lo ugyanis 2004-ben hozta ki a This Is Me…Then című nagylemezét, amelyet nagy részben a bulvársajtó által ízekre szedett párkapcsolata ihletett Ben Affleckkel. Így ha már újra összejöttek, elkészítettek ennek a lemeznek a folytatását, amit ugyanaz a téma ihletett: Ben Affleck.

Őszintén szólva a hideg kiráz, és a rettenetes általános iskolai sulibulik vagy a gimnáziumi érettségi afterek jutnak eszembe ezekről a zenékről, de valahol pont ez benne a lenyűgöző. Lopez 10 éve adott ki utoljára nagylemezt, de a zenei pályája egy-két single-től eltekintve jóval régebb óta érdektelen. Ehhez képest ez a lemez tiszta 2000-es évek, megtestesít mindent, amit én rühelltem, mások pedig imádtak ebben az időszakban. Tökéletes R&B slágerek pasizós-csajozós klubbulikra, ahová azért járnak a szinglik, hogy hátha előbb találnak maguknak valakit, mielőtt vállalhatatlanra innák magukat. Annyira szín tiszta 2000-es évek ez a lemez, hogy az egyik legnagyobb slágerhez kikölcsönözte Sean Paul 2002-es slágerének (aminek az eredetijét Alton Ellis énekelte a ‘70-es években), az I’m Still In Love-nak a refrénjét, ami annyira hitelesnek hat az ő hangján, hogy egy idő után már én is elhittem, hogy ez eredetileg is ő énekelte.

Zeneileg azért nem váltja meg ez az album a világot, de aki egy kicsit a zenetévék utolsó csillogó éveire akar emlékezni, vagy csak egy tökéletes, de súlytalan csajpoplemezt szeretne, annak ez még szerintem tetszeni is fog. Tükörsimára súrolt hangzás, retro R&B hangulat és dallamok, és végig az az ismerős érzés, mintha ezeket a számokat hallottam volna már. Húsz évvel ezelőtti ritmus ennyire elkapni újra önmagában nagy teljesítmény, de közben azért mégiscsak olyan popzenéről beszélünk, ami miatt az embert igazán tudták idegesíteni a kereskedelmi rádiók két évtizeddel ezelőtt. (Sajó Dávid)

Usher: Coming Home (5,5/10)

Usher jött, a február 11-ei Super Bowlon ledobta a textilt és felhúzta a görkorit, ezzel mintegy ünnepelve (és persze ügyesen promózva), hogy február 9-én közel 6 éves szünet után vissza-, illetve hazatért. Nagy kérdés, hogy hová érkezett meg, és mennyiben sikeres a hazafutás, mivel a Coming Home olyan, mintha Usher nem is igazán mozdult volna semerre, a régi popslágereinek struktúrája biztonságosnak tűnt számára.

Azt persze túlzás állítani, hogy Usher ugyanaz maradt, hiszen a kor sztenderdjeihez igazította a hangzását, és a Coming Home már most emlékezetesebb, mint a 2018-as, mindössze 8 számos „A”. Naprakész a lüktetés, van közreműködés sok Z-generációnak imponáló ikonnal, például 21 Savage-dzsel, Burna Boyjal és Summer Walkerrel is, jól van eloszlatva a nyáladzás és a bulizás, és még a tökéletes műanyagzenét szállító Jung Kook egyik dalához is gyártott egy remixet (Standing Next to You).

A fájó igazság az, hogy simán lehet 20 dalon át (a bővített kiadással együtt 22) hallgatni Ushert, figyelni rá viszont lehetetlen küldetés. A Coming Home nagyjából a hatodik dalra el is veszíti a stenkjét, utána csak okos tempóban váltakozó, egyszer táncoltató, egyszer nyáladzós háttérzene lesz belőle. Persze, nem mintha ez nagyban csorbítaná a babaolajjal be- és felkent R&B-pápa nagyságát, akinek kereszt lóg a nyakában, de kezében ott pihenteti a mérgezett almát barackot. Ide nagyon már album sem kell: minden élő show és minden egyes táncmozdulat eladja önmagát, az utókor pedig úgyis „csak” Usherre emlékszik majd, nem az egykor kiadott Coming Home-ra. (Kersner Máté)

Yeat: 2093 (6/10)

A trapzene új generációjának egyik legsikeresebb és legnagyobb hatású rappere, Yeat pár év alatt meghatározta a modern traphangzást. A dalait a tudatmódosítók fűtötték és tették alvilágivá, Yeat 2023-ra mégis letette a drogokat, Instagramon pedig már olyan mémek terjednek róla, miszerint vissza kéne szoknia a Percocet-tablettákra és a leanre, mert új zenéi hallgathatatlanok. Sőt, távol is állnak attól az elemien egyszerű, de magával rántó virtuózitástól, ami korábban kiemelte őt az egy kaptafa trapelőadók masszájából.

Pedig a 2093 univerzumát következetesen kitalált és ügyesen végigvitt promócióval építették fel, Yeat PR-csapata külön disztópikus világot és narratívát talált ki a lemezhez. A nagy testvér figyel koncepció, az MI baljós és kritikus használata, a futurisztikus, sötét jövőt előrevetítő ötletáradatnak valódi mélysége nem volt, mégis azt a reményt keltette, hogy átütő folytatás következik. Az világosan látszik, hogy Yeat nagyot álmodott, és többet akar felmutatni az életmű fantáziátlan rekreálásánál, az pedig csak üdvözlendő, hogy tiszta, és mer kísérletezni.

A 2093-t mégsem lehet élvezni, és ezt úgy írom, hogy Yeat két éven át ott volt a Spotify Wrapped-gyűjtéseim dobogóján. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ő soha sem működött teljes lemezeken át, a megjelenéseiről általában csak néhány specifikus dal emelkedett ki, amik sikeresen kontextusba helyezték mindegyik albumát és hidat képeztek a diszkográfiájában. Ezt a rendszertelen harmóniát töri meg a 2093, ami innovatív akar lenni, de rendre elhasal, és ezen Drake, Future és Lil Wayne sem segít közreműködőként.

Fontos tudni, hogy Yeat a kezdetektől fogva kísérletezett elektronikusabb hangzásokkal (lásd ezt itt!) és nem szigorúan rapzenei műfajokkal, amik az új lemezt is leuralják. Egy összesen 24 számosra duzzasztott, túl sokat akaró blockbusterrel viszont nehéz mit kezdeni, ha az ötletek közt nincs koherencia. Az előadó az összes létező stílusgyakorlatát ránk kívánta zúdítani, és emiatt kissé túlbuzgónak hat. Ettől még jó hallani megnyílni az eddig egybites témákat megkapóan tárgyaló Yeatet, aki például a Bought The Earth című dalban ki is önti a szívét. Nem tagadja, hogy hiányoznak neki a kábítószerek, de mint mondja, már más szinteken jár, ez a filozófia pedig biztosan jó hatással lesz az életmű alakulására hosszabb távon. (Kersner Máté)

serpentwithfeet: GRIP (6,5/10)

Josiah Wise alias serpentwithfeet mélyen vallásos családban nőtt fel Brooklynban, a hit és a keresztény közeg hatása így végigkísérte a gyerekkorát. Apja keresztény könyvesboltot tartott fent, édesanyja pedig egy kórust vezetett, amiben maga Wise is megfordult, korán belekóstolva a gospelbe. Utóbbi alapjaiban határozta meg kezdeti hangzását (lásd: Bless ur heart), de korai éveiben olyan barokkpopos és komolyzenéi kísérleteket is bevállalt, mint a katartikus Four Ethers, majd azon kapta magát, hogy Björkkel dolgozik közös zenéken és vele áll egy színpadon.

Aki a Grippel kezd bele az életműbe, némileg mást fog kapni az első két lemez dalaihoz képest. Instagram-kommentelőknél már önmagában a borító kiverte a biztosítékot, pedig a vállaltan homoszexuális Serpentwithfeet csak most önmaga igazán zeneileg és emberileg is. Közel három évnyi szünet után ideje volt valami újat alkotnia a Deacon óta, és hallatszik, hogy Wise rég volt ennyire magabiztos a saját dallamaiban. A könnyebben fogyasztható klubzenében (Damn Gloves) pedig látszólag ki tudja élni azokat a queer energiákat, amiket eddig félénkebb hangú, puha dalokban próbált átadni.

A Safe World, a Spades, a Lucky Me és a Rum / Throwback (melyben Frank Oceanre emlékeztető felpitchelt hangon énekel) című dalok még azoknak szólnak, akik hozzám hasonlóan inkább a régebbi számokhoz térnének vissza. A lemez másik része ehhez képest új irányt jelöl ki, ennek buja exhibicionizmusa pedig teljesen karakterhű, de még csiszolásra vár. Talán a következő lemezzel megérkezünk és megkapjuk a nagybetűs Serpentwithfeet albumot, a Grip egyelőre csak annak ígéretes előfutára. (Kersner Máté)

Helado Negro: Phasor (8/10)

A Helado Negro néven alkotó Roberto Carlos Lange nehezen behatárolható, időtlen zenéjére igazán a 2019-es This is How You Smile lemeznél figyelt fel a zenei világ, pedig akkor az ecuadori származású, amerikai Lange már évek óta aktív alkotónak számított. Az önreflexív, nosztalgiázó This is How You Smile sikere teljesen megérdemelt volt, az avantfolkos, elektronikus elemekből építkező, latin-amerikai hatásainak köszönhetően egyedi hangzásvilágú lemez ma is tiszta varázslatnak hat.

Lange ezután leigazolt a komolyabb szereplőnek számító 4AD kiadóhoz, keblére ölelte a független zenei közeg világszerte, de ettől még továbbra is nagyon öntörvényűen alkot. Előző lemeze, a Far In visszafogottabb, hangzásában és ötleteiben is kevésbé ambiciózus munka lett, a Phasor viszont újabb mestermű Langétől.

Hiába mindössze 35 perc a Phasor, ebben a 35 percben Lange megint különálló zenei nyelvet épít fel repetitív alapokból és vágyódó dalszövegeiből. Az egész lemez mintha egy félálomszerű tudatállapotot ragadna meg, nem csoda ha Lange a felhőbámulást, a hosszú sétákat és a hőséget jelölte meg fő inspirációként. Az album csúcspontjáról a Best For You and Me-ről meg már most kijelenthető, hogy az év egyik legemlékezetesebb száma. (Bicsérdi-Fülöp Ádám)

Ducks Ltd.: Harm’s Way (8/10)

A torontói duó 2021-es debütálása rámutatott arra, hogy a klasszik angolszász gitárzenében van még spiritusz, és a mostani folytatás pontosan ezt a vonalat viszi tovább. A Ducks varázsa leginkább abban rejlik, hogy szomorú, melankolikus dalszöveget és éneket kombinálnak szokatlanul gyors tempójú, szörfös, jangle rockos gitártémákkal. A Harm’s Way ezt a formulát tökéletesíti, mintha csak amfetamint nyomtak volna a Beach Fossils vagy a Drums teljes életművébe.

A csúcspont egyértelműen az On Our Way to the Rave, ami teljesen más hangszereléssel gyakorlatilag egy darálós punkdal lehetne, itt viszont egy hipergyors tengerparti szörfpunk felháborítóan dallamos énekkel. A Ducks Ltd. zenéjében az a legjobb, hogy nem akar végtelenül technikás és bonyolult lenni, egyszerűen csak hol kedves, hol szomorú, de konstans nagyon dallamos számokat írnak, amelyek annyira egységesek, hogy az első öt-hat hallgatás mindegyike úgy ért véget, hogy észre se vettem, hogy lepörgött ez a kilenc szám. A tavasz beköszöntéhez nem is tudnék ennél tökéletesebb albumot most. (Sajó Dávid)

Omni: Souvenir (6/10)

Nemcsak Nagy-Britanniában pörög a nagyon a fura, matekozós indie rock és posztpunk, az Egyesült Államokban is egyre látványosabb ez az irány. Az atlantai Omni ennek az egyik remek példája, a zenekar lassan tíz éve egész stabilan szállítja a jobbnál jobb lemezeket. A zenekar frontembere egyébként megfordult a Balkans és Deerhunter zenekarokban is, de az Omni zenéje közel sem ennyire áramvonalas. A Souvenir kifejezetten izgalmasan kezdődik, nyekergő, szaggatott gitártémák és hirtelen tempóváltások jellemzik az első pár számot.

Aztán sajnos az album második felére nagyon durván elfogy a kezdeti lendület, és még mintha hangzásában is puhulnának a számok. Hiába elképesztően erős az első négy-öt szám, tele zajos posztpunk karcolásokkal, az album második fele annyira enervált és fájóan ötlettelen a többihez képest, hogy eléggé lerontja az összképet. (Sajó Dávid)

Kisé: BandoBabySeason (6/10)

Az On The Low-tag Kisé 2021-ben, a hazai trapszíntér felfutásának kulcsévében jelentette meg az Enorellove című első lemezét, majd egészen 2024-ig kellett várni arra, hogy új albumot adjon ki, ekkora kihagyás pedig nem gyakori ebben a pezsgő közegben. Az már most egyértelmű, hogy az erdélyi születésű rapper rögtön megnyerte az év legszürreálisabb lemezborítója díjat (ami simán lehetne egy atlantai rapper tucatszámba menő projektjének borítója), a BandoBabySeasont zenei szempontból viszont nem lehet ennyire egyértelműen értékelni: az egyik fele frissítő, a másik fele inkább feledhető.

Kisének a kezdetektől fogva nagy erőssége volt, hogy úgy adaptálta magyar nyelvre az Egyesült Királyságban (is) gyökerező drillt, hogy évekig London vonzáskörzetében élt. A rapper közel volt a forráshoz és többnyire autentikusan tudta átvenni az ottani trendeket. Így a magyar és angol nyelv keverése, a hunglish jobban áll neki, mint például Jabernek és Deshnek. Néha pengeélen táncol, az új lemez intrójában viszont mégis úgy emeli új és fogyasztható szintre ezt az ötvözetet, hogy hangzása nem válik taszítóvá, ahogy az kortársainál lenni szokott. A 13 dal közül magasan kiemelkedik az Intro, a lemez címét viselő BandoBabySeason, a What?!, a Manuellel közös 10/10 és a rövid, de annál erősebb banger Ok Killa is.

Utóbbi jól mutatja, hogy mennyire nagy előny, ha a producerek megfelelő alapokat raknak Kisé alá, aki sokat fejlődött és sokszor abszolút fülbemászó és kreatív flowképleteket használ, egyedi orgánuma és motyogása pedig sokszor harmonizál a beatekkel. Ezért kár, hogy az olyan lüktetésű dalok, mint a Balkan Drip, a Drill Mi A Drill és a Trap Star már inkább súlytalannak és idejétmúltnak tűnnek. És akkor ott van még az Okay, amiben az előadó a Parado no Bailão című, népszerű baile funk szám dallammenetét teszi magáévá, hallagatóként az összhatás fülbemászó, de kicsit komikus.

Az OTL rappere összességében jó irányokba kacsingat, legújabb húzása azonban még nem állja meg a helyét koherens lemezként. Ha viszont csak kis blokkokban hallgatjuk, könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy sokadjára térünk vissza egyik-másik dalához – a 10/10 például bármennyi újrajátszást elbír. (Kersner Máté)

Dope Calypso: Giddy Up (5,5/10)

Szinte hihetetlen, hogy már annak is tíz éve, hogy a Dope Calypso kihozta az első nagylemezét. A 2010-es évek közepén volt egy erősebb felfutása itthon és külföldön a garázs- és pszichedelikus rocknak, a zenekart pedig az emelte ki a többi közül, hogy felháborítóan dallamos garázspunkot csináltak kissé unortodox felállásban, basszusgitáros nélkül. Az évek során rengeteget változott a hangzás, a garázspunkot rengeteg más műfajjal való kísérletezés váltotta, és a zenekar is egyre inkább elkezdett rájátszani arra, hogy önmaguk meg az éppen aktuális zenéik paródiái.

Annak ellenére, hogy nagy rajongója vagyok a zenekarnak, a 2017-es Chaka Chaka albumnál nekem már egy picit elfáradtak, és úgyis önismétlőnek hatottak, hogy egészen más irányt vett a zenéjük a kezdeti időszakhoz képest. A nemrég megjelent Giddy Up egy még erősebb váltás, hiszen – ahogy még az album címe is utal rá – itt most a galoppozó heavy metal hangzás van a központban, ahogy a frontember is fogalmazott: „Bámulatosan fülbemászó, kizárólag eposzi síkokon történő űrcsatabárdos galoppozás az egész, amit természetesen a Föld populációjának pár ezreléke lenne képes észlelni, ennyit az értelmes élet kialakulásáról”.

Sajnos ennek a zenének most nem én vagyok a célközönsége, de mindenképpen izgalmas, hogyan keveri a zenekar ezeket a hősi gitárriffeket a rájuk jellemző garázsrockos lüktetéssel és posztpunkos énekléssel. Utóbbinál sajnos kiütközik, hogy Sarkadi Miki herélt fejhangja majdnem mindenhez szuperül illik, itt viszont azért akadnak nagyobb kapufák. Ami viszont működik, az kifejezetten szerethető, mint az Oh Lord Let Me Never Forget, ami tényleg olyan, mintha Billy Idol cyberpunk lemezén szerepelne vagy I Always Try To Make You Cry közepétől megszólaló, váratlanul jól működő trombita. A Dope Calypsóban az a legjobb, hogy a srácok érezhetően legfőképpen magukat szórakoztatják a zenéjükkel, ezért gyakrabban előfordul, hogy itt-ott félremegy a kísérletezés, de ahol működik, ott nagyon működik. (Sajó Dávid)

Camille Corot: Mögöttem semmi, előttem semmi (7,5/10)

Kis hazánknak van egy nagyon aprócska, cserébe mai napig aktív screamo színtere. Ez nem csak olyan szép emlékű zenekaroknak köszönhető, mint a pécsi Black Hourglass, a Wolf Shaped Clouds vagy éppen a tetszhalott állapotból időről időre feléledő dUNA, hanem olyan, mai napig létező együtteseknek is, mint a korai Oaken, a Season of Mists, vagy kritikánk tárgya, a bemutatkozó anyaggal érkező Camille Corot.

Az öt számos, bő negyedórás Mögöttem semmi, előttem semmi méltó módon viszi tovább az obskúrus műfaj hazai lángját, hiszen Beni, Dávid és Levi triója tökéletesen találta el a gyors, zajos passzusok és a csendesebb, elszállósan szép dalrészletek arányát. A Rozsdafarkú madarak című nyitó tételt a műfaj bármelyik nagy amerikai, német, vagy éppen olasz képviselőjének első demójára oda lehetne tenni, csakúgy, mint az álomszerű gitárral, és pergőkávás dobolgatással felvezetett Lesz a hajtást. A magyar szövegek kellően költőiek és melankolikusak, a kiválóan eltalált hangzással együtt pedig egészen hasonló érzéseket idéznek elő a hallgatóban, mint a zenekar nevéül szolgáló francia festő, Jean-Baptiste Camille Corot képei.

A lemez azonban nem tökéletes, és érdekes módon pont az olyan részeknél csúszik meg, mint a Vak, vagy a Lyukas kő című dalok belassulós témái, hiszen ezek érezhetően jóval dinamikátlanabbak, mint a gyorsabb témák. Ez az összélményből sokat nem von le, hiszen a Mögöttem semmi, előttem semmi végig érdekes és izgalmas tud maradni (a műfaj szerelmeseinek pedig egyenesen kötelező), de itt jól tetten érhető, hogy ez egy fiatal zenekar első lemezéről van szó. Annak viszont lehengerlő! (Antal Bálint)

Burial: Dreamfear / Boy Sent From Above (8,5/10)

Burial a brit elektronikus zene egyik meghatározó állócsillaga, noha 2007 óta nem adott ki lemezt. Az ikonikus XL Recordsnál megjelent két számos anyaga szintén nem értelmezhető klasszikus értelemben vett albumként, teljessége azonban mégis azzá teszi.

A Dreamfearer és a Boy Sent From Above egyenként szűk negyed-negyedórásak, de egy rövidebb nagylemeznyi ötlet simán bele van zsúfolva a két tételbe. A rave-től a technón, drum and bassen és jungle-ön át a klasszikus elektronikus zenei hatásokig mindennel találkozunk a furán széttördelt hangminták és hátborzongató szintipasszusok között. Mindkét dalnak megvan a gerince, van egy központi beat, ami a hallgatót végigvezeti a kiadványon. Erre egyébként két szempontból is szükség van, egyrészt lehetővé teszi, hogy Burial kedvére kísérletezgethessen és bontogathassa a dalokat, másrészt ez az a sorvezető, ami miatt sosem esik szét egyik dal sem, annak ellenére, hogy ezer dologból van összegyúrva ez a szűk fél óra.

Az anyag egyik legnagyobb erénye pedig a Burialtől megszokott, nagybetűs hangulat. A mesterien válogatott hatásokból egy olyan hátborzongató, de nagyon szép és érzékeny egyveleg áll össze, ami a mai napig párját ritkítja. Emiatt egy kimondottan üdítő és figyelemre méltó kiadvány a Dreamfear / Boy Sent From Above. (Antal Bálint)

The Chisel: What a Fucking Nightmare (6,5/10)

Megannyi kis- és egy 2021-es nagylemez után újabb albumot adott ki a brit hardcore-punk talán egyik legnagyobb kortárs képviselője, a The Chisel. A zenekar, melynek tagjai nemrég Budapesten is felléptek a Chubby and the Gang nevű formációjukkal, a What a Fucking Nightmare című lemezzel sem okoz meglepetést.

Az alapvetően az OI-tól a kocsmarockig terjedő skálán mozgó album hitelesen mutatja be azt a londoni életérzést, amivel mi magyarok is könnyen tudunk azonosulni. Kilátástalanság, kiábrándultság és háborús paranoia, szemtelenül az arcunkba vágva. A dalok lendületesek és úgy agresszívek, hogy közben mégis vidám és pozitív hangulatúak, tele vannak csordavokálos részekkel, tökös szólókkal, és azzal a már-már suttyó életigenléssel, ami miatt már eddig is nagyon lehetett szeretni a zenekart.

Ez egyben a lemez hibája is, hiszen a Chisel mindezzel semmi újat nem mond. A 2021-es Retaliation című nagylemezhez képest maximum annyi a különbség, hogy a What a Fucking Nightmare egy picit talán jobban szól, de ez a műfaj szerelmeseinek adott esetben könnyen lecsapódhat negatívumként is. Aki eddig szerette a műfajt és a Chiselt, az ez után is fogja, akit viszont még nem tudtak meggyőzni, annak az álláspontján nem ez az album fog változtatni. (Antal Bálint)

A Telex After szerkesztőségének februári kedvenceiből összeállított playlist: