2023. november 18. – 09:13
Nagy-Britannia évtizedek óta a rockzene egyik meghatározó központja, rengeteg globális trend innen indult vagy itt bontakozott ki igazán, legyen szó a punkról, a metálról, a britpopról vagy a 2000-es évek indie rockjáról.
Az analógról digitálisra való átállás, és a 2010-es évek közösségi médiás forradalma azonban teljesen megváltoztatta a mainstream könnyűzenei trendeket, és 2020-ra már egyértelműen látszik, hogy a tradicionális angolszász gitárzene háttérbe szorult a poppal vagy a rappel szemben. Mi sem bizonyíthatná ezt jobban, hogy az elmúlt időszakban Damon Albarn (Blur, Gorillaz) és Howlin' Pelle Almqvist (The Hives) is arról nyilatkozott, hogy az az Arctic Monkeys az utolsó nagy gitárzenekar, akik tavaly voltak 20 évesek. Az eheti After-playlistünkben éppen ezért igyekszünk olyan alapvetően rockzeneknak számító formációkat bemutatni, akiknek a hangzása meghatározza a brexit utáni brit és ír gitárzenét, és nem léteznek olyan régóta, mint mondjuk a már említett Arctic Monkeys.
A brit gitárzene utolsó nagy fellángolása egyértelműen az ezredforduló után történt. Amerika keleti partja mellett Nagy-Britanniában is elindult egy indie rock hullám olyan zenekarokkal, mint az Arctic Monkeys, a Franz Ferdinand, a Muse, a Kasabian, a Bloc Party, a Kaiser Chiefs, a Foals vagy a Kooks, akik az ezt megelőző britpop éra (lásd Oasis, Blur, Verve) zenéjét váltottak hol posztpunkos, hol garázsrockos, hol discós (!) elemekkel vegyített rockzenével. Ebből a színtérből gyakorlatilag csak az Arctic Monkeys (és egy ideig a Muse) tudott globálisan is nagy zenekarrá válni, a legtöbben elérdektelenedtek, vagy megmaradtak valamivel szubkulturálisabb szinten.
A 2010-es évekre ki is fulladt ez a hullám, a helyüket azonban olyan zenekarok vették át, akiket jóval nehezebb volt egy színtérként kezelni az eltérő hangzások és stílusok miatt. Ilyen például az ebből a garnitúrából talán a legtöbbet elérő The 1975, a Bastille vagy a Mumford & Sons, akik mind hordozzák magukon az előző évtizedek brit gitárzenei elemeit, de zeneileg jóval szerteágazóbbak és kísérlezőbbek, mint bárki az eggyel ezelőtti évtizedből. Az viszont biztos, hogy a punkokhoz, modokhoz, skához, britpophoz vagy az indie-hez képest a 2010-es évek brit gitárzenéjét nem lehet műfajilag vagy szubkulturálisan egy halmazként kezelni.
Ami viszont hamar feltűnővé vált, hogy miközben a rap és pop végérvényesen átvette az irányítást a mainstreamben (ez a briteknél főleg a grime és drill műfajok megerősödésével járt), egyre több olyan zenekar bukkant fel Nagy-Britanniában és Írországban, akik itt-ott ugyan magukon hordozzák az előző évtizedek gitárzenei trendjeit, de jóval kísérletezőbbek mint az előbb említett zenekarok, és érezhető az is, hogy amíg a 2010-es években minden lemezkiadó és rádió a következő Muse-t és Arctic Monkeyst kereste, addig felbukkant egy korosztály, akik már úgy fogtak gitárt a kezükbe, hogy ezzel garantáltan kisebb kereskedelmi sikert érnek el, mintha símaszkban hadonásznának késekkel Kelet-Londonban.
Mivel egy viszonylag nem túl távoli, zeneileg mégis nehezen behatárolható időszakról beszélünk, ezért olyan 2020 óta egyre több helyen hivatkoznak a mostani időszakra Post-Brexit New Wave-ként, vagyis brexit utáni újhullámként. Azonban a megnevezés itt is kicsit pontatlan, mert a new wave itt nem a konkrét műfajt jelenti, hanem az új hullámot, vagyis egy csomó új zenekar felbukkanását, akiket így vagy úgy, de könnyebb egy kalap alá venni, mint mondjuk a Bastille-t és a Mumford & Sonst.
A legismertebbek ebből a poszt-brexit újhullámból egyértelműen a Fontaines D.C. és az Idles. Mindkét zenekart jelölték már Grammyre, ami önmagában nem is lenne annyira érdekes, de ismerve, hogy az amerikai piacon mennyi népszerű brit zenekar nem tudott igazán betörni (lásd Oasis) soha, ahhoz képest ez egyértelműen nagy szó. A Fontaines D.C. első lemeze még inkább volt egy klasszikus brit rockalbum, az ír zenekar ezután egészen új irányokat vett, a posztpunk után egyre kísérletibb lett a zenéjük olyannyira, hogy a legutolsó lemezükön már kelta folkkal, sőt ír-gael nyelvvel próbálkoznak erős gótikus hatásokkal megspékelve. Velük párhuzamosan az Idles egy energikus, erősebb átpolitizált, vállaltan baloldali punkzenekarként indult, akik aztán a hardcore-tól a posztpunkig átmentek mindenen, hogy 2021-ben kiadjanak egy olyan lemezt (a hiphop sztárproducer Kenny Beats segítségével), amin már van doom, némi powerviolence és grindcore hatás is.
Ezzel a két példával lehet talán legjobban érzékeltetni, hogy miért is lehet valamennyire egy halmazban kezelni a brexit után is aktív, de még viszonylag fiatalnak számító rockzenekarokat. Erre a generációra nagyon jellemző, hogy sokkal durvább váltásokra képesek albumról albumra sőt, nem félnek az egyáltalán nem konvencionális megoldásoktól sem. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Black Midi és a Black Country, New Road elképesztő kritikai sikerei világszerte. Mindkét zenekar eddigi összes lemeze minimum 3,78-as pontszámnál áll az ötös skálán osztályzó, és viszonylag szigorú Rate Your Musicon. És mindkét zenekarban az a közös, hogy a korábbiakhoz képest még sokkal kísérletezőbbek, a klasszikus dob-gitár-basszus felállást felrázva kísérleteznek számos más hangszerrel és megoldással, miközben a zenében inkább érezni a jazzes attitűdöt, mint a rockzeneit.
Egyértelműen kijelenthető, hogy a poszt-brexit új hullám egyik sajátossága, hogy nem fél progresszív, kísérleti, art, noise vagy éppen avantgárd megoldásokhoz nyúlni, ami 15 éve szóba sem jöhetett volna menő brit gitárzenekaroknál, mert egyszerűen kereskedelmileg értelmezhetetlen.
Ehhez a hullámhoz pedig egyre többen csatlakoznak, és mindegyikben az a közös, hogy valamiért „furcsák”, és a szó angol verziója (weird vagy strange) is egyre többször válik állandó jelzővé, ha ezt a generációt kell valahogy leírni.
És ez nem csoda, hiszen tényleg képtelenség bekategorizálni az ebbe a hullámba tartozókat, mégis mindegyikben közös a furaságra való apellálás. A Squid ordítozós űrdiszkójába oltott new wave-je és krautrockja pont annyira fura, mint a Cool Greenhouse dala, amit az Amazon okosotthon applikációjához, Alexához írtak. Zeneileg sokkal egyszerűbb, mégis ugyanúgy furának hat a már Grammy-díjas Wet Leg lányduó zenéje a minimalista hangszereléssel, és boldog, mégis posztpunkos hangulatával, de bátran lehetne említeni a nemrég a Dürer Kertben fellépő Shame-et is, akik a 2018-as posztpunkos, garázsrockos debütálása után a következő lemezeiken már poliritmikus dobtémákkal, progresszív- és noise rockkal kísérleteztek.
Hasonlóan bizarr Dry Cleaning mizantróp, apatikus, teljesen lecsupaszított posztpunkja, vagy a tavaly debütáló Yard Act, akik konkrétan italo discót, hiphopot, 2000-es évek indie-t és spoken wordöt kombinálnak egy nagyon markáns, és mindentől elütő énekessel, aki kifejezetten sötét humorral foglalkozik a Nagy-Britanniára jellemző társadalmi jelenségekkel, mint a dzsentrifikáció, a kapitalizmus vagy az osztályharc. De bátran lehetne mondani a Slavesről Soft Play névre váltó punkduót, akik szintén egyre távolabb kerülnek a gyökereiktől, vagy a pszichedelikus, dreampopos Goat Girlt, ahogy a LIFE vagy a Sports Team zenekarokat, akik papíron szimpla garázspunkot játszanak, mégis érezni ott is a progresszív, kísérleti elemeket.
Ami közös ezekben a zenekarokban, hogy egyik sem számít világsztárnak, közel sem olyan népszerűek, mint akár egy C-listás indie rock zenekar a 2000-es évekből, cserébe mindegyik egytől egyig kritikuskedvenc zenekar, gyakorlatilag évek óta ezek az együttesek kapják a kiemelkedő lemezkritikákat a fontosabb felületeken, miközben a már említett Arctic Monkeys, Muse, The 1975 vagy a Mumford & Sons évek óta nem volt képes értelmezhető albumot készíteni. Szóval itt látszik igazán, hogy azzal, hogy a gitárzene elvesztette a kereskedelmi varázsát, a rock nem, hogy nem halt meg, hanem most éledt fel igazán, hiszen olyanok foglalkoznak vele, akik már az indulásnál tisztában vannak vele, hogy nem lesznek a következő Primal Scream, a következő Blur, de még a következő Kaiser Chiefs sem. És ezzel mindenki nyer a nagykiadókon kívül, de az meg ugye kit érdekel.
