A rapbiznisz megment, megöl vagy fuvolaművésszé tesz

André 3000: New Blue Sun (7/10)

André Lauren Benjamin, azaz André 3000, a legendás Outkast hiphopduó egyik fele eléggé eltűnt az utóbbi években, habár néha fel-fel bukkant a világban, amint reptéren, vagy egy Starbucksban jön-megy és fuvolázik. Nem kis meglepetésre ez azonban nem csak hobbinak bizonyult nála, hiszen most megörvendeztetett minket egy lemezzel is, amin bizony nemhogy nem rappel, de egy árva szó sem hangzik el rajta.

A New Blue Sun azonban még csak fuvolalemeznek sem mondható, hiszen hiába játszik a hangszer központi szerepet a lemezen, a kompozíciók inkább spiritual jazzbe hajló ambientként, néhol már-már field recordingként írhatók le, tele szintetizátorral vagy zongorával és perkusszív hangokkal. Az album tulajdonképpen André magára találása a zene nyelvén, a (saját maga szerint) kiöregedett rapper ebben a fuvolás ambientben teljesedik ki igazán.

Ahogy a GQ-nak adott interjújában fogalmazott: „48 éves vagyok. Miről rappeljek, a béltükrözésemről, vagy hogy egyre jobban romlik a szemem?”

A nyolcszámos, másfél órás lemezen, amelynek tételei olyan címeket kaptak, mint I Swear, I Really Wanted to Make a “Rap“ Album but This Is Literally the Way the Wind Blew Me This Time, vagy That Night in Hawaii When I Turned Into a Panther and Started Making These Low Register Purring Tones That I Couldn’t Control … Sh¥t Was Wild, ritkán fedezünk fel klasszikus értelemben vett dalokat, vagy akár csak dalkezdeményeket, André a meghívott zenészekkel közösen improvizál a legtöbb szerzeményen, sokszor a közreműködők lélegzetvételét is hallani, előfordulnak hamis hangok is itt-ott, amik mind-mind az anyag bensőségességét erősbítik.

Az viszont már más kérdés, hogy akkor is ugyanilyen visszhangot verne-e a New Blue Sun, ha nem egy kultikus rapper készíti, hanem csak egy lenne az internet távolabbi bugyraiban elérhető lemezek közül. Véleményem szerint a lemez fogadtatásához nagyban hozzájárul az alkotó személye, és a körülötte csapott hírverés, amiről azonban André nem sokat tehet, így nem is feltétlenül kritikának szánom ezeket a gondolatokat. Pláne, hogy kifejezetten tetszik a New Blue Sun, remekül lehet majd vele utazni az ünnepi időszakban is. (Antal Bálint)

Danny Brown: Quaranta (7,5/10)

„A rap megmentette, de el is baszta az életemet.” Ilyen in medias res sorokkal kezdődik a most 42 éves Danny Brown sorban hatodik stúdióalbuma, amelyen a detroiti rapper nemes egyszerűséggel azt ünnepli, hogy megérte a negyvenet. Meg persze azt, hogy közel 200 napja tiszta; az Egyesült Államokban riasztó pusztítást végző opioidok, az amfetaminszármazékok, a neki legnagyobb problémát okozó alkohol és a marihuána mellett még a dohányzásról is leszokott.

Mint Brown az NPR fantasztikus interjújában elmondta, félt attól, hogy egy rossz mozdulat, és őt is elteheti láb alól az Amerikát csendesen kivéreztető fentanil, ha épp nem jó pakkot kap a dílerétől. Pont mint közeli barátját és zenésztársát, a 2018-ban tragikus hirtelenséggel elhunyt Mac Millert, aki pár nappal egy megbeszélt találkozójuk előtt halt meg. És félt attól is, hogy nem fog tudni szembenézni az életével, ha nem lesznek mellette a szerek: a maga bódult sötétségét már megszokta (és ki is üvöltötte magából a 2016-os Atrocity Exhibition-lemezen), a józanodással együtt felsejlő, fény előtti koromsötétre meg még nem volt felkészülve.

A fiatalon drogdílerkedő Brown azzal, hogy idén márciusban bejelentette, hogy elvonóra megy, nemcsak élete, de az azzal szoros szimbiózisban álló zenéje elemi esszenciájáról is lemondott. Eddig a kábítószerek és az alkohol fűtötték elborult, dinamikus és valóban páratlan dalait, amikért úgy odáig volt a sajtó és a közönség. Most tiszta lappal kezdett, ami miatt a zenei rizikó is nagyobbnak tűnt, az akadályt viszont megugrotta, és frissebben szól, mint eddig.

Míg második, XXX-re keresztelt 2011-es lemezén még egy rajzolt női arc volt látható, a nyelvén egy tripla x-szel ellátott tablettával, addig az önvizsgáló Quaranta borítóján már maga Brown néz a lelkünkbe a feketeségből. A tripla X azt jelezte, hogy betöltötte a harmincat, a quaranta pedig egyszerűen annyit tesz olaszul, hogy negyven.

A karanténlemezként is felfogható, a korai Covid-hullámok alatt megírt Quarantának pedig jól áll, hogy mentes a dühtől. Egy csupasz, nyers, kendőzetlen és fájdalmasan őszinte lemez ez, de semmiképp sem indulatos, vagy bosszús hangú, kulcsdalai így épp azok, amelyek kábán, de meditatív higgadtsággal hullámoznak (Bass Jam, Down Wit It, Celibate, Quaranta). Emiatt Brown korábban elcsukló, vijjogó és fülsiketítően csúszkáló hangja is elmélyül és lelassul, a haját tépő őrült tudós helyett egy kezdő filozófus ül le velünk szembe egy székre, és csak néha pattan fel ugrándozni (Tantor, Jenn’s Terrific Vacation). A tapasztalt rapperből lett kezdő filozófus szerepében az a jó, hogy filozofál, magába néz, és a szíve mélyéről beszél, és az a rossz, hogy kezdő, így szövegileg néha még hajlamos csak a felszínt kapargatni. De legalább remekül kezdett neki. (Kersner Máté)

Jung Kook: GOLDEN (4/10)

Mire elkönyvelhettük volna, hogy Taylor Swift, korunk irodalmi óriása és shakespeare-i babérokra törő poétája teljesen uralma alá hajtotta a 2023-as évet, a dél-koreai BTS fiúzenekarból ismert Jung Kook beszállt a versenybe, és rövid időre megfosztotta őt a tróntól és első helyétől a Billboard slágerlistáján. A nagy kár az, hogy mindezt közel sem jobb zenével, hanem körülrajongott, piacképes karakterével vívta ki.

A K-pop énekes debütálását hallgatva tényleg úgy tűnik, mintha Kook lemezét nem is a dalai, hanem a nevéhez kapcsolt sétáló, lélegző és táncoló márka adná el: a Golden súlytalan reklámzenék szűk gyűjteménye, amelynek 11 dala közt a gyerekdalszerű Seven kétszer is szerepel; egyszer „explicit”, egyszer pedig „clean” verzióban.

A Swiftét túlteljesítő sikert látva az mindenképp lenyűgöző, hogy nem egy 20 dalosra duzzasztott, eredendően streamelésre optimalizált albumot hallunk.

De még így is mintha egy rafinált, zeneértő MI szülte volna, amire rászóltak, hogy tolja ki magából a tökéletesen csillogó, de tökéletesen lelketlen lemezt.

A sárga flitterrel megszórt popalbumot,amire jókedvében önironikusan pakolt Major Lazert, DJ Snake-et, éppen trendi fehér rapperfiút (Jack Harlow) és éppen trendi afroamerikai rapperlányt (Latto) is, tesztelve, hogy meddig lehet feszegetni a mérlegen kimért műanyagzene határait. A Goldent elkövető mesterséges intelligencia már olyan művelt és intelligens, hogy pikk-pakk szerez Bruno Mars-átiratokat is (Standing Next to You), viszont szégyenszemre túl új ahhoz, hogy ismerje a „nem mind arany, ami fénylik” közhelyét. (Kersner Máté)

PinkPantheress: Heaven Knows (8/10)

PinkPantheress egészen érdekes kombinációja a mindent újrahasznosító TikTok-generációnak és a Covid óta tapasztalható drum and bass reneszánsznak. Egyrészről egy cuki hangon sötét dolgokról éneklő, ASMR-hatást keltő énekesnő, másrészről nagyon izgalmas irányból közelít egy olyan műfajhoz, ami jó régóta nem volt divat, mainstream pedig talán sohasem igazán. A zenéi főleg 90-es évek végi, kétezres évekbeli soulful és liquid drum and bassből, jungle-ből, 2-stepből, garage-ból és más egyéb brit törtzenei stílusokból táplálkoznak, de közel sem annyira harsányan, mint ami ezekre a klubzenékre jellemző. Kicsit olyan, mintha valaki lo-fi hangzásúra keverné az ezredforduló elszállósabb dnb zenéit.

A 2021-es To hell with it remek debütálás volt, és a fiatal énekesnő-producer szinte semmit sem változtatott az akkori hangzásán: a második nagylemeze ugyanaz a finom drum and bass lágy vokállal, de nem a táncolós, hanem a háttérben hallgatós fajtából. Mindezt úgy, hogy hallhatóan érti és ismeri a műfaj gyökereit, számos olyan hangmintát, dobot és megoldást alkalmaz, ami erre a korra jellemző volt, de egyáltalán nem használja hatásvadász módon. Ami viszont hatásvadász, az a gyarkan túl csöpögősbe átmenő cukiskodás, ami eléggé elrontja pár szám élvezhetőségét. De a Kelelával közös szám, a Blue 2-stepbe hajló R&B-je vagy a Capable of love korai PlayStation-korszakot idéző szintihangjai mind elképesztően izgalmasak. Még úgyis, hogy Ice Spice vagy Central Cee közreműködése nélkül abszolút meglettem volna. (Sajó Dávid)

Kevin Abstract: Blanket (6/10)

A Brockhampton hiphop fiúzenekar kálváriája a 2015 utáni évek szomorú rapsztorija: érkezésükkel megszületett az új nagy kollektíva az Odd Future, az A$AP Mob és a Pro Era után, amikhez néha őket is hasonlították. A hasonlat nem volt teljesen légből kapott. A közel egy tucat együtt élő kreatív és érzékeny fiatal valóban képes volt egy bomba trilógián (Saturation I, II, III), majd több azt követő albumon át konzisztens és hatásos maradni, utolsó másfél évüket viszont korai diadalmenetük árnyékában élték le. Presztízsük csökkenni kezdett, a savanyúbb internetezők pedig odáig mentek, hogy cikinek nyilvánították őket, végül a problémáit sosem palástoló társulat 2022 második felében feloszlott. A búcsúajándék két egymást követő napon megjelenő album, a The Family és a TM volt.

A The Family sajátossága, hogy bár Brockhampton-lemezként beszéltek róla, valójában csak Kevin Abstract, az egykori kollektíva de facto vezére rappelt rajta, Bearface-t pedig egy-két dalon hallhattuk maximum dudorászni. Mégis, a rapper-producernek nem volt hivatalos szólólemeze a 2019-es Arizona Baby óta. Ennyi év után elvárható volt a nagy durranás, a Blanket pedig maximum pukkanni tudott, még úgy is, hogy Abstract maximálisan megújította magát az albumon.

„Egy Sunny Day Real Estate, Nirvana és Modest Mouse típusú albumot akartam csinálni, ami mégis úgy tud ütni, mint egy raplemez” – nyilatkozta idén ősszel az előadó. A Blanket elsődleges célját el is érte: jól megszólaló grunge-os, emós, indie rockos dalgyűjtemény lett belőle, raplemezként viszont nem tud ütni, sőt, szimplán nem üt, pedig pumpáltak bele erőt és kreativitást, meg a gitárjai is húznak. Nem mellesleg az is egészen lenyűgöző, hogy Abstract hangja szinte felismerhetetlen a projekten, arról nem is beszélve, hogy Rubberhead néven új alteregót is fabrikált magának. Kár, hogy ehhez a Nothing nevű zenekartól méltatlan módon elcsórt fehér bőrmaszkot kellett a fejére húznia.

Ezt a kiábrándító felismerést szebbé teszi a My Friend című zárószám, amin az év egyik legjobb énekes-dalszerzői albumát szállító Kara Jackson mellett a szintén izgalmas MJ Lenderman is énekel; ez egy csoda szép gesztus és főhajtás az indie új generációja előtt. Látszik, hogy a szupertehetséges Kevin Abstract ezt a műfajt is kirázza a kisujjából, de talán nem muszáj kötelezően stílust váltani ahhoz, hogy újíts. Ő mindennel azon van, hogy új érája emlékezetesnek tűnjön, de a Blanket a túltolt törekvés ellenére sem tud beragadni. Ezért Brockhampton-lemezeken felnőtt zenefogyasztóként fáj kimondani, de ha már önmegújítási kísérlet, akkor forduljunk inkább Lil Yachty idei pszichedelikus lemezéhez. (Kersner Máté)

Tkay Maidza: Sweet Justice (6/10)

A zimbabwei-ausztrál énekesnő, Tkay Maidza fiatal kora ellenére már 10 éve aktív, a kritikai sikert azonban leginkább a 2018-ban elkezdett Last Year Was Weird című EP-trilógia hozta el számára. A három, 20 perc körüli anyagon Maidza jó ízzel keveri a kortárs R&B-t, house-t és a trapet, miközben felváltva énekel és rappel.

A Sweet Justice nyolc évvel érkezik Maidza előző nagylemeze, a TKAY után, és minőségében nagyjából hozza a kislemezek szintjét, a probléma azonban az, hogy hasonló a jobb és rosszabb dalok aránya, mint az előző anyagokon, csak éppen a Sweet Justice kétszer olyan hosszú. Az album egyből egy bangerrel indít, a Love and Other Drugs dübörgős, de mégis visszafogottan kellemes beatjére Maidza hangja és ének-rapje teszi fel a koronát. Aztán jön a banálisan gagyi hatású trap WUACV, amit egy újabb remek szerzemény, az Out of Luck követ, amivel Maidza simán egy ligába kerül például Dua Lipával.

Ez a fajta kettősség és váltakozás végigkíséri a lemezt, amin hiába található több kiváló dal, albumként egyszerűen nem működik. Maidzára azonban érdemes odafigyelni, ha sikerül megtalálnia a hangját és konzisztensebb színvonalon alkotni, akkor durván befuthat, hiszen még mindig csak 27 éves. (Antal Bálint)

bar italia: The Twits (6/10)

A bar italia eddig nagyban annak is köszönhette a sikerét, hogy a háromtagú zenekar direkt óvta magát a kötelező zeneipari köröktől. Nem nyilatkoznak, keveset tudni róluk, és ez a misztikum eddig csak fokozta a körülöttük lévő felhajtást. A zenekar magasról tesz az íratlan szabályokra is, így idén már a második nagylemezük jön ki a Matadornál, de ez a második megjelenés sajnos halványabb lett az elődjénél.

A májusban kiadott Tracey Denim című lemezt a széttartó koncepció, a kilencvenes évek slacker rockjának, shoegaze-ének újraértelmezése, az énektémák hanyag, lehangolt attitűdje tette emlékezetessé, a The Twits azonban csak néhány számban villantja fel a bar italia erősségeit. Az pozitívum, hogy a zenekar újabb, eddig ismeretlen területre merészkedik a lassabb, kevésbé zajos dalokkal, de ezekből a típusú számokból csak a Jelsy lett emlékezetes. Azért vannak erős pillanatai ennek a lemeznek is, a kezdő my little tony, a Real house wibes vagy a worlds greatest emoter is a legkompaktabb bar italia-számok között vannak az elég gyors tempóban növekvő életműben. (Bicsérdi-Fülöp Ádám)

Co Lee & DOÓR: A Program (6,5/10)

A magyar hiphop újhullámának egyik legaktívabb figurája Halász Kolos, vagyis Co Lee, aki az elmúlt években elképesztő tempóban adott ki saját számokat, lemezeket és közreműködéseket, eleinte főleg angolul, egy ideje viszont már jellemzően magyarul. Stílusában az a pláne, hogy kifejezetten ezerarcú előadó, aki bármilyen flow-ban otthon érzi magát, kényelmesek neki az új és a régi sulis alapok is, de gyakran kísérletezik más műfajokkal is. A Doór Mátyás producerrel közös A Program idén már a sokadik lemezmegjelenése, hiszen februárban hozta ki az első magyar nyelvű nagylemezét, amit májusban a Wavy rapkollektíva albuma követett az ő hathatós közreműködésével, amit nyáron egy zseniálisan csilles EP-vel folytatott.

Az együttműködés már papíron is izgalmasnak tűnt, hiszen Doór az elmúlt években rendszeresen felbukkant producerként a magyar popzenei újhullám hátterében (Brenka, Ohnody, Solére), Co Lee pedig ugyan a füstös hangzású, keleti parti boom bap hangzást éli talán leginkább, de érezhetően van benne egy erős popzenei érzékenység, mint ahogy azt a Miller Dáviddal közös Angyal vagy az Iceberg című szám mutatja. Ráadásul a februári cirkuszos nagylemezével pont az volt a bajom (és éppen ezért élveztem sokkal jobban a nyári EP-jét), hogy tele volt klassz momentumokkal, de nem volt egységes, túlságosan bele-belekapott mindenbe, és inkább tűnt a tehetségét bemutató showcase-nek, mint egy nagyon kompakt nagylemeznek.

Ehhez képest A Program egyértelműen konzisztensebb, egységesebb lemez, ahol sikerült ugyan egyértelműbben kiemelni Co Lee popzenei érzékenységét, cserébe valahogy hiányolom róla az igazán karakteres dalokat. Az album eleje kifejezetten old school hangzású dalokkal kezd (A Program, Átok), majd ezt egy váratlan reggae lüktetés követi, ami jó pár hallgatás után az album talán egyik legjobb száma a néhol lepitchelt énekkel és azzal a remek produceri megoldással, hogy a tradicionális reggae-hez képest sokkal karcosabban szólnak a dobok, viszont nincsen túlvezérelve semmi, nem búg az agyadba a basszus, egyszerűen csak modernebben szól, mint azt ettől a műfajtól megszokta az ember. Ezt egy másik kiemelkedő, szintén régies hangulatú szám, a Sodrás követi, ami szintén nagyon jól kiemeli Co Lee lágy hangszínét, aminek köszönhetően annyira jól állnak neki a kicsit éneklősebb refrének. A Csinálod pedig egy igazi bólogatós rapdal, ami ugyan nem újít semmit Co Lee hangzásán, cserébe baromi jól áll neki ez a sötét, baljós hangulat.

Innentől viszont egészen szürreális irányt vesz az album. A Valton mintha arról szólna, hogy Co Leet kipécézte magának egy biztonsági gorilla, de közben a dal egy fura lüktetésű, egyértelműen westernszerű valami, ami ötletként izgalmas, dalként viszont kevésbé állja meg a helyét. Utána jön a Hegyek alatt, ami pedig A csitári hegyek alatt újragondolása. Itt a produceri munka a csöpögős, hatásvadász akusztikus gitár ellenére is kifejezetten kreatív, de azon túl, hogy egy ismert dalnak sikerült egy új hiphop keretet adni, nem igazán ad semmi mást a szám. A R.I.P-nél pedig azt érzem, hogy Co Lee ismét kiteszi az asztalra, amit kell, megmutatja, hogy tényleg elképesztően sokszínű MC, kényelmesen tud tempót és ritmust váltani a flow-jában, de a bravúros szövegelés sem takarja el a szám ürességét. Az albumzáró Bőröndkísérőnél pedig egyszerűen képtelen vagyok elvonatkoztatni attól, hogy nagyon-nagyon hasonló stílusban nyomja, mint Beton.Hofi, ráadásul a dal zárása egyáltalán nincs összhangban a kis gitározgatással, ami megy végig a szövege alatt.

Kétség sem férhet hozzá, hogy Co Lee a korosztálya legsokoldalúbb rappere, akiben óriási potenciál és alkotási ambíció van, de még mindig nem igazán jövök rá, mi az ő valódi hangja. Ahogy arra sem, hogy ki ő pontosan. Merthogy ennyi megjelenés után elkezdett zavarni, hogy Co Lee szövegei inkább egymás után pakolt, jól hangzó sorok, mintsem átgondolt, mély értelmű üzenetek, amivel semmi baj nincs, csak a szövegi bravúrkodás hamar el tud fáradni ennyi zene után. Doór pedig érezhetően igyekezett kimozdítani őt a komfortzónájából, ami az album elején pár számig sikerült is, de a végére megint csak oda jutottunk el, hogy Co Lee mindent is tud, rakhatsz alá lüktető westernt, magyar népdalt vagy reggae-t, ő tökéletesen elvan bármivel. De ez még valahogy mindig olyan, mint a vihar előtti csend: lassan tényleg kellene már jönnie valaminek, ami leszakítja az eget. (Sajó Dávid)

Sisi: SISTAHOOD (5/10)

Teljesen egyértelmű, hogy Sisi a legkarakteresebb női hang a kortárs magyar hiphopban, még akkor is, ha a dalszövegei abszolút gendersemlegesek, és inkább egy atmoszférát vagy hangulatot ír le vele. Már ha leír ilyeneket, és nemcsak egymás után rakosgat jól passzoló sorokat néha teljesen véletlenszerűnek ható módon. Sisiben talán pont az a legjobb, hogy a dalai legtöbbször mindig az adott pillanatnak szólnak, egyszerűen csak szórakoztatni akarja a hallgatót hol old school boom bap alapokra, hol modernebb hangzású beatekre. Éppen ezért is nagyon fontos momentum a Sistahood, mert ez Sisi első rendes nagylemeze, ahol az elmúlt 1-2 év felfutása után végre megmutathatja, mit tud egy nagyobb projekt keretein belül, nem csak egy-egy adott dalban.

Annak ellenére, hogy tényleg nagyon szeretem Sisit, és a hiphop puristákkal ellentétben kifejezetten izgalmasnak tartom a karrierjét, a személyiségét és a zenéjét, a Sistahood egyszerűen nem egy jó lemez. Nem is azért, mert az általam preferált régi sulis beatek kicsit a háttérbe szorultak vagy azért, mert Sisi szövegileg megmaradt a hangulatleírásnál és a jól hangzó szódobálásnál. A legnagyobb baj az, hogy egy átgondolatlan katyvasznak tűnik a Sistahood, ami egy borzalmasan fantáziátlan 10 évvel ezelőtti brostep veretéssel kezdődik, amire még egy magyaros patois közreműködés is felfért, hogy tényleg ne tudjunk elvonatkoztatni Skrillex Make It Bun Dem című számától.

Alapból a Sistahood basszusnehezebb (Asztma, Bekksztédzs, Szar), mint Sisi eddigi dalai, és lehet tudni róla, hogy kedveli a jamaicai műfajokat, de közben zeneileg alig-alig újít a lemez. Arról nem is beszélve, hogy Sisi itt most egyértelműen túltolja a hunglisht. A Jungle hiába egy nagyon dögös UK bass dal, és hiába van rajta egy-egy abszolút odaillő közreműködés Jabertől és Skeeny Boytól, Sisi angolja melléjük egyszerűen sok, és az eddig is a befogadhatóság határán táncoló affektálása itt végleg átesik a ló túloldalára. És itt nincs vége, a lemez második felén jön még a hangulatában egyébként remek Shen Gong Wu vagy a Stayin’ Alive-ból építkező Stayin’ High, ahol tovább folytatja a magyarral kevert angolt. Ezek mind nagyon patent alapok, Sisi flow-ja továbbra is remek, egyszerűen a szöveg tartalmi része és kissé magyaros angolsága az, ami annyira elrontja az összélményt, hogy nehéz a pozitívumokra koncentrálni.

Ezekkel szemben a Krúbival közös Baszok rátok a maga kőegyszerű üzenetén túl kifejezetten szórakoztató, a Teddki pedig egyenesen az a dal, amit én személy szerint már régóta vártam Sisitől: itt végre megismerhetjük a saját, mélyebb gondolatait és érzéseit is, amivel voltaképpen a saját előadói mivoltára is reflektál. Hogy ha előadó vagy, akkor ki kell tenni mindent magadról mindenhova, miközben nem mindenki vágyik erre, vagy érzi magát jól ettől. Ezzel kb. keretbe is foglalja a saját előadói énjének zárkózottságát, és magyarázatot is ad rá. Nem mondom, hogy ha több ilyen dal lenne a Sistahoodon, akkor jobban tetszene, de biztosan könnyebben átsiklanék a kissé lejárt zenei témákon és a végletesen túltolt hunglishon. (Sajó Dávid)

Kolg8eight: Élet Csin (6/10)

A kecskeméti Kolg8eight az On The Low felfutásával párhuzamosan megsokszorozta a hallgatótáborát, és volt annyira termékeny idén, hogy a februári 16 számos KDT után november alatt még kiadott egy 12 dalos szólólemezt. A gyakran eltakart arcú Kolg8eight (aki most már villant egy félprofilt a borítón) trap, de elsősorban drill rapperként égett bele a magyar közönség tudatába, az Élet Csin pedig ezekhez szorosan kapcsolódva hű marad a műfajhoz, de arra is képes, hogy néha elrugaszkodjon tőle.

A még mindig meglepően fiatal Kolg8eightre korábban jellemző, sokszor irritáló, mondókaszerű szövegelés eltűnt, helyette több az élőbeszédre hajazó flow, emiatt az egyikből a másikba átfolyó sorok egészen természetesen áramlanak (Minden egyes nap, Smokin’ joe, Dekák). Pont ezekhez a magasságokhoz mérten hatnak lehangolóan az éneklősebb refrének (Habiszti), viszont üdítőbbek a feszesen lüktető, baile funkos-karibis kísérletek (De la puta), igaz, csak akkor, ha nem nézzük hozzá a dal Nehru parton felvett klipjét. A Dortiboy, illetve Alrpite (a rapper két fontos producere a kezdetek óta) alapjaival megtámogatott lemez instrumentálisan is izgalmasabban kattog, néha el is rugaszkodik a drill rémunalmas alapvetéseitől (kár, hogy ez szövegileg nem igaz), ebben pedig maga Kolg8eight is részt vállal, aki producerként is dolgozott a lemez néhány dalán.

Az Élet Csinen most nincsenek olyan slágerek, mint a már 3 millió megtekintést elérő Rizikó, avagy az év egyik legemlékezetesebb rapdala, amelyet – talán a hallgatóság számára is – Beton.Hofi és Pogány Induló vitt el a hátán. Ez most Kolg8eight terepe, ahol a tagadhatatlan ballépések mellett mégis egyre magabiztosabban trappol. Ahogy maga az előadó, úgy a korábban botegyszerűségű rímképletek is fejlődtek, ami azért még nem jelenti azt, hogy elvétve ne nyilallhatna a fülünkbe pár olyan sor, mint a „Csajszi motkány, eszi a makkot”. (Kersner Máté)

Lázár Tesók: Eső előtt (8/10)

Eső előtt jön a legpusztítóbb tűzvész. Az Esti Kornél és a Pegazusok Nem léteznek zenekarokból is ismert Lázár testvérpár erre a kulcsmondatra építve alkotott egy melankolikus, az élet értelmén mélázó, rezignált hangvételű lemezt. Míg az előző album, a Hullámtörés, a Covid szülte egzisztenciális szorongást örökíti meg, ez az album súlyos érzéseket rögzít az elmúlásról, a magányról, a hiányról, és arról az általános életérzésről, hogy rosszat jó követ.

A lemez hallgatása közben azt éreztem, hogy ülök a nagymamám dohos kanapéján, és pörgetem gyerekkorom meghatározó emlékképeit a családi VHS-kazettán. A dalokat körüllengi az a nosztalgia, amit gyerekkorunk óta hordozunk magunkban: a nagyszülőknél tett látogatások, elillant szerelmek, el nem illant kiábrándulások, és a kelet-európai mélabú, miszerint

,,Pedig lehetnék bármi, gázszerelő, vagy gázszerelő milliárdos
Lakhatnék egy nagy hegyen, de nekem maradt az iparváros”.

A Manu Chao világát idéző dalok a lemezen, a Végén úgyis és a Halálkomoly a játék, iróniával állnak hozzá az élet csalódásaihoz. A lemez dalszövegein érzékelhető, hogy a testvérpár szereti az irodalmat, a kozmikus és költői képek pedig emelnek a dalok jelentésén: a szirén a Csendesedj el égben, a cirkusz valósága a Még találkozunkban, vagy a tenger habjai az újrakezdésről az Amíg felkel újból a nap című dalban.

A Lázár tesók ezen az albumon úgy énekelnek élénk gyerekkori emlékekről és az idő múlásáról, hogy az élet rendje egyszerre fájhat nekünk, de egyszerre nyújthat megnyugvást és megérkezést. A Hátha megáll az idő egy szívfacsaró elmélkedés az élet zakatolásáról, majd elmúlásáról:

„Tárgyakat gyűjtök, nem t’om minek
Talán átjöttök egyszer, s megnézitek”.

A Lázár tesók korábbi számaihoz a nyári fröccsözések hangulatát társítottam, de az Eső előtt lemez sokkal mélyebbre hatoló és komplexebb képsorokat rögzít. A hangszerelés színesíti a lemez borús és keserédes gondolatait, a hárfajáték, a pergő zongoradallamok, a búgó cselló tökéletesen illeszkedik Lázár Domokos öblös hangjához, ahogy az élet abszurditásáról énekel, miközben mi elhisszük, hogy „a vihar majd mindent elrendez”. (Szente Katica)

Kábelok: viszhall! (7,5/10)

Hazánk erre fogékony zenekedvelőinek az utóbbi években nem kellett a szomszédba menniük, hogyha minőségi posztpunkot szerettek volna hallgatni, elég csak például a Padkarosdára és utódzenekarukra, a Süllyedő Világra gondolni. Szegeden ráadásul tömörül is egy miniszíntér, ennek egyik legújabb képviselője pedig a kábelok zenekar.

A trió viszhall! című, debütáló kislemeze egy négyszámos anyag két szintetizátorra, dobra és három énekesre hangszerelve. A viszhall! egyszerre hat újszerűen és fogható fel tiszteletteljes főhajtásként olyan hazai avantgárd punk klasszikusok előtt, mint a Trabant vagy az áPolóK. A dalok gyorsak, primitívek, nem ritkán pedig a teljes széthullás határán egyensúlyoznak, ami egy egészen vészjósló atmoszférát kölcsönöz a lemeznek, tovább mélyítve a hangzás miatt eleve elég nyomasztó légkört. Az általában egyetlen szintitéma köré épülő dalok, a nihilista, látomásszerű szövegek sejtelmesen hol kiabálva, vagy szavalva, hol énekelve teszik teljessé a koncepciót.

Külön érdemes kiemelni a ps4 című számot, ami egy több mint 6 perces eposz arról, ahogyan a játszótéri barátainak bizonyítani kívánó gyermeki hős az édesanyját kérleli, hadd vigye le a PS4-ét a homokozóba. Az anyja megengedi, a konzol tönkremegy, mire az anya azt javasolja, mossák ki, akárcsak az ő játékait gyerekkorában, amitől a helyzet persze csak romlik. A történet tovább eszkalálódik, a végkifejlet pedig egy akár szürreális novella is lehetne, a dal a hatodik perc végére teljesen elborul. A viszhall! üdítő színfolt a hazai punkban, egyedi hozzáállással, remek dalokkal és teljes őrülettel. (Antal Bálint)

A Telex After szerzőinek novemberi kedvenceiből összeállított playlistje: