A Prince of Persia évek óta hányatott sorsú játéknak számít. Az 1989-ben útjára indult, kultikus videójáték-sorozat utoljára 2010-ben kapott érdemi folytatást a The Forgotten Sandsszel (ha nem számítjuk a különféle telefonos spin-offokat), ráadásul a Ubisoft a Sands of Time remake-jét is elkaszálta, bár állítólag nem végleg. Aztán tavaly nyáron a kiadó váratlanul jelentette be, hogy montpellier-i stúdiójuk egy új játékon dolgozik, amelynek címe Prince of Persia: The Lost Crown.
Prince-telen Perzsia
Meglepődve olvastam a Lost Crown bejelentő trailere alatti kommenteket, hiszen a többség már előre utálta a játékot. Legtöbben a grafika és a sztori miatt panaszkodtak, a trailer alapján úgy tűnt, nincs herceg a perzsa herceg nevét viselő játékban. Azóta persze kiderült, hogy van, és a szerepe is fontos a sztoriban, csak éppen nem őt, hanem egy Sargon nevű harcost irányítunk, aki egy Immortals, azaz Halhatatlanok nevű zsoldoscsapatot erősít, amelynek tagjai a perzsák oldalán harcolnak. A szóban forgó herceget, Ghassant, a játék elején elrabolják, Sargonnak és csapatának pedig meg kell mentenie őt az emberrablóktól.
Bevallom, én nagy reményekkel vetettem bele magamat a kalandba, kíváncsi voltam, milyen lesz 35 évvel az eredeti játék után újra 2D platformer Prince of Persiával játszani. Aztán hamar megértettem (részben), mire gondolnak a korai károgók,
a Lost Crown ugyanis nem néz ki valami jól.
A rajzfilmesen animált stílus úgy-ahogy működik, de a karakterek és az animációk maximum egy mobiljáték szintjét hozzák, amin az sem segít, hogy a játék 2,5 D-ben játszódik, azaz hiába kétdimenziósak a bejárható terei, hátrafelé mégis nyitottak, így elvétve belefutni szép pályarészekbe is. Sőt, összességében nem is nevezném csúnyának a játékot, pusztán gagyinak és összecsapottnak tűnik a megvalósítás.
Öröm az ürömben, hogy az alacsony grafikai minőség miatt a Ubisoft magabiztosan állítja, hogy az összes létező platformon stabil 60 FPS-sel fut a játék. Én PC-n nyüstöltem a Lost Crownt, ott ez bőven teljesült is. A játék természetéből fakadóan remek választás lehet a mostanában egyre népszerűbb kézi konzolok tulajdonosainak, mint a Steam Deck, az ASUS Rog Ally, vagy a nemrég általunk is tesztelt Lenovo Legion Go, habár ezek hardveres képességei már meghaladják a játék színvonalát.
Soulslike Metroidvania
A Lost Crown vállaltan egy metroidvania, ami annyit tesz, hogy a Metroid című klasszikus által 1986-ban lerakott alapokat használja, azaz egy nagy, viszonylag nyitott pályán kalandozhatunk Sargonnal, aminek egyes, el nem érhető részeire vissza kell térnünk később is, miután erősebbek lettünk, vagy megszereztünk új képességeket. Ezek a játékmenetbeli vonások egy másik zsánerrel keverednek, ettől válik a Lost Crown egy oldalnézetes soulslike játékká is, ugyanis az ellenfelek meglepően nagyot sebeznek, a harchoz pedig hozzátartozik a jó ütemű védekezés és kitérés is.
A játék ráadásul egészen nyíltan koppint a műfaj nagyjaitól, ismerősek lehetnek mentéskor újjáéledő ellenfelek, vagy az aranyszínben vibráló fák (amik itt checkpointként funkcionálnak), a soulslike műfaji megnevezésért felelős FromSoftware két évvel ezelőtti nagy dobásából, az Elden Ringből. A pályák, az ellenfelek és úgy egyáltalán a koncepció pedig egyértelműen olyan népszerű indie címekből lett összegyúrva, mint az Ori and the Blind Forest, a Hollow Knight, vagy a Blasphemous.
Sargon kalandját négy dolog különbözteti meg számottevően az említett játékoktól, egyrészt a Sands of Time-ból ismerős időmanipulálós szál itt is felbukkan a történetben és képességeinkben is, ami egy kimondottan érdekes vetülete a játéknak. Másrészt a platformozós részek baromi jók, és a játékmenet dinamikája is remek, ami nem meglepő, hiszen a Ubisoft Montpellier volt felelős a Rayman-játékokért is. Az ugrálós fejtörők – amiknél egyszerre több időmanipulálós képességünket kell használni – egyértelműen a játék legjobb részei.
A harmadik tényező nem más, mint a Lost Crown részletes nehézségbeállításai, amivel teljesen testre szabható a játékélmény. Választhatunk persze előre megadott fokozatok közül is, de minden apró elemet külön-külön is variálhatunk, mint például az ellenfelek életereje, vagy sebzése, az ugrálás pontossága, vagy éppen a sikeres elhárítócsapáshoz rendelkezésre álló idő. Ez első hangzásra nem tűnik olyan nagy dolognak, de ez teszi lehetővé, hogy úgy játsszunk a Lost Crownnal, ahogy kedvünk tartja. Élvezzük az ugrálást, de nem szeretünk századjára is nekifutni egy-egy bossnak? Vagy éppen ellenkezőleg, pörgős, kegyetlen harcokat szeretnénk, kevés rohangálással és ugrabugrával? Csak tessék, ránk van bízva, hogyan finomhangolunk a nehézségi szinten.
Szintén elvitathatatlan erénye a Lost Crownnak a története és annak körítése, ugyanis hiába egy nem kimondottan bonyolult bosszútörténetről beszélünk, a perzsa mitológiai alapokon nyugvó sztoriban olyan elemek bukkannak fel, mint a hatalmas, elátkozott, titkokat rejtő Qaf hegy, vagy a rejtélyes, istenségként tisztelt Simurgh madár.
Tisztes iparosmunka
Sargonnal tehát keresztbe-kasul bejárjuk a hegyet, az átok sújtotta erdőtől a szélfútta, havas csúcsokon át a Qaf gyomrában található ősi könyvtárig és mérgező szennyvíztől hullámzó kazamatákig sok helyen megfordulunk, közben pedig a legkülönfélébb ellenfelekkel csapunk majd össze. Kaszabolunk jobbra-balra, végigcikázunk a tüskék és feneketlen mélységek között, közben pedig próbáljuk felfejteni az összegabalyodott időben elveszett herceget és saját magunkat.
Nincs ezen mit szépíteni, a Prince of Persia: The Lost Crown egy teljesen korrekt játék, ami a grafikát leszámítva minden téren hozza a kötelezőt, de ennyi, semmi több. Egy szórakoztató, kellően mély, de nem túlbonyolított, bevett formulákra építkező játék, ami ráadásul már a megjelenés napján mentes volt a bugoktól, ami a mai játékipari körülményeket tekintve már önmagában is nagy dolog. Ráadásul az alapjáték „mindössze” 50 euróért lehet a miénk, ami így 20 euróval van a néhány éve az AAA-piacon bevett dolognak számító 70 eurós ár alatt, így relatíve olcsóbban bújhatunk Sargon bőrébe. A kaland maga kellemesen hosszú, a maximalistáknak pedig még ezen felül is ott van a sok a mellékküldetés és megszerezhető biszbasz.
Ez mind szép és jó, viszont a korábban említett játékok, mint a Hollow Knight és társai, ennek az árnak a töredékéért lehetnek a mieink. Ehhez hozzátéve azt, hogy a Lost Crown semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint a konkurencia, érdemes vele várni egy vaskosabb leárazást, hacsaknem érzünk enyhíthetetlen vágyat egy gyors ugrálásra.