Az éhezők viadala azon kevés fiatalfelnőtt-regényhez (és ezzel együtt filmhez) tartozott, amely nem nézi hülyének az olvasót. Nekem nagy bűnös élvezet az ennél százszor gagyibb, egyszerűbb és rosszabb világépítéssel rendelkező disztópikus történetek olvasása is, de Suzanne Collins trilógiája tényleg okos, és ezzel párhuzamosan rengeteg történelmi metaforával tűzdelt, ami a magyarországi autokrata politikai berendezkedésből nézve kifejezetten kellemetlen görbe tükörként hathat.
Nincs ez másképp Az éhezők viadala előzménykönyvével, az Énekesmadarak és kígyók balladájával sem. Francis Lawrence-nek és a vizuális csapatnak hála a feldolgozás is tartja a szintet. A pálmát egyértelműen a látványtervezés viszi, de hiába sikeredett több mint két és fél órásra a film, egyáltalán nem érződik vontatottnak.
Az Énekesmadarak és kígyók balladája több mint 60 évvel Az éhezők viadala előtt játszódik. Tíz évvel a körzetek forradalma után járunk, tehát a Kapitóliumban a tizedik éhezők viadalát rendezik meg – de úgy tűnik, könnyen lehet, hogy az utolsót, mert az egymást öldöklő tizenévesek valamiért senkit nem érdekelnek, a nézettség csökken, a vérontás okafogyottá válik. Casca Highbottom (Peter Dinklage), a kapitóliumi akadémia dékánja, a viadal eszmei atyja éppen ezért azt a feladatot osztja a legjobb diákjaira, hogy turbózzák fel valahogy a nézettséget, és mentorálják a kiválasztott gyerekeket. Itt lép be a képbe a fiatal Coriolanus Snow (Tom Blyth), Panem (spoiler alert!) későbbi elnöke, aki nagyon szeretne nyerni, hogy megkapja az ösztöndíjat, és egyetemre mehessen.
Csakhogy közben beleszeret a mentoráltjába, Lucy Gray Bairdbe (Rachel Zegler), aki pontosan abból a tizenkettes körzetből érkezik a játékokra, amiből hat évtizeddel később majd Katniss Everdeen is. A hasonlóság azonban itt meg is szakad: Lucy Gray egy nomád, romaszerű csoport tagja, amely a felkelés során teljesen független maradt, de most kénytelen letelepedni, és valamiért pont a szénporos tizenkettedik körzetet választotta erre. Katnisszel ellentétben Lucy Gray igazi előadóművész, énekel, gitározik, és pontosan tudja, hogyan állítsa maga mellé a közönséget, amin végül akár még az élete is múlhat. Sok vizet egyébként nem zavar a filmben, a viadalban sem csinál különösebben semmit, inkább csak azért van ott, hogy legyen egy morális visszatartó erő Snow számára a teljes megborulás előtt.
A történet értelemszerűen tehát nem Lucy Grayről, hanem a saját belső harcait vívó Snow-ról szól, és bár a könyv kétségkívül bővebb bepillantást enged abba, hogyan próbálja a feltörekvő tinédzser összeegyeztetni a Lucy Gray iránt táplált érzéseit a saját becsvágyával, Snow a filmben sem válik rögtön ellenszenves karakterré. Érdekes ívet ír le a személyiségfejlődése, és – attól függetlenül, hogy pontosan tudjuk: Panem autokrata elnöke válik belőle, és sokkal véresebbé teszi az éhezők viadalát az évtizedek alatt – folyamatosan azért szurkolunk, hogy hozzon jó döntéseket, ne engedjen a hatalomvágynak, és ne álljon át a sötét oldalra.
Persze végül átáll, de a filmnek talán nem is maga a végkifejlet a lényege, hanem a korábban már említett karakterív, illetve a látványvilág, ami csodálatosra sikeredett – amennyit szükségszerűen elvesz a film Snow belső monológjaiból, azt visszaadja az épületekben, a ruhákban, a hangulatban. A történet egy olyan világban játszódik, ami a vásznon visszaadja a 40-es évek hangulatát, de néha elnyújtózik a 60-as évekig is, már ami például a kezdetleges tévékészülékeket jelenti, amelyeket nézve Panem lakói izgulhatnak, hogy melyik körzet gyerekeinek vágják el leghamarabb a torkát. A divat érdekes egyvelege a 40–50-es évek ruháinak és a modern vonalaknak, a helyszínek pedig tökéletesen adják vissza a Hitler-korabeli építészet legjavát.
Talán nem meglepő, hogy a stáb sokat forgatott Berlinben, többek között a Múzeum-szigeten és a Karl Marx Allén is, utóbbi egyébként is jellegzetesen hasonló hangulatú sugárút. A tizenkettes körzet egyes jeleneteit az egyébként szintén szénbányászattal foglalkozó lengyel régióban, Sziléziában forgatták, egészen pontosan Boroszló környékén. A város adott helyet az éhezők viadala arénájának is, a helyi centenáriumi épület tökéletesen beleillett a hitleri Németország stílusát idéző enteriőrbe. Uli Hanisch volt a felelős a német helyszínek kiválasztásáért, a célja az volt, hogy az 50–60-as éveket ötvözze a Harmadik Birodalom jellegzetességeivel és a kelet-német jegyekkel, amitől az embernek az az érzése támad, hogy egy alternatív univerzumban van, ahol Adolf Hitler hatalmon maradt, és a nácik uralkodnak.
Ha ezen a párhuzamon maradunk, akkor a kapitóliumi akadémia valahogy a Hitler Jugendnek feleltethető meg: feltörekvő, a rendszerhez hű fiatalok próbálják meg kihasználni a főváros adta lehetőségeket, lenézve a körzeteket, sokszor egyenesen „vadembereknek” nevezve az ott élőket. A film mégse fikciós korrajz, hanem inkább arról tanmese, hogy egy autokrata rendszerben hogyan használja a hatalom a médiát és a silány szórakoztatást az emberek irányítására és a rendszer hibáinak eltussolására. Az éhezők viadala ilyen szempontból olyan, mint egy véres Big Brother vagy – hogy aktuálisabb párhuzamot találjunk – Győzike Fradi-meccses szájkaratéja egymást gyilkoló gyerekekkel körbevéve.
Persze azért akadnak hibái is a filmnek, köztük az egyik a „főgonosz” játékmester – ha persze Snow-t még nem számoljuk ide –, a Viola Davis által játszott Dr. Volumnia Gaul, akinek szintén az a motivációja, hogy minél eladhatóbbá váljanak a játékok a nézők számára is. Belőle lehetett volna akár összetett, félelmetes karaktert is csinálni, helyette saját maga karikatúrája lett véres Frankenstein-jelmezre emlékeztető ruhájában, felemás szemével, és túlzott mimikájával. Kár volt erre pazarolni Viola Davis tehetségét, a karaktert bármelyik ZS-kategóriás színész tudta volna hozni.
Több kikacsintás is van a filmben a 64 évvel későbbi történetre: Lucy Gray katnisszkét talál az idilli tóparton, ami magyarul hülyén hangozhat, de a delaware-i indiánok valóban ismernek ilyen néven növényt. Az éhezők viadala Stohl Bucijának, Caesar Flickermannek a felmenőjét is megismerhetjük, illetve a háttérben egyszer feltűnik egy plakett, amit a későbbi játékmester, Plutarch Heavensbee valamelyik felmenőjének állítottak. Az igazi csemege a rajongóknak viszont inkább az, hogy úgy tűnik, Lucy Gray írta a Bitó dalt, amit Katniss is elénekel A kiválasztottban, ráadásul egy olyan kivégzésről, amit mutatnak is a filmben. Rachel Zegler hajlítgatásaival egy kicsit kevésbé szép, mint az „eredeti”, de mindenképpen hangulatos visszatekintés.
Az Énekesmadarak és kígyók balladája tehát abszolút méltó előzménye Az éhezők viadalának, valószínűleg még az is fogja szeretni, aki az eredeti könyvtrilógiának is nagy rajongója volt. Ehhez persze kellett egy nagyon jó előzménykönyv, és egy ügyes rendező is, de Francis Lawrence ügyesen hozta az eredeti filmek hangulatát, mégis úgy, hogy nem egyszerűen lemásolta őket más szereplőkkel, más történettel.