Úgy hét-nyolc éve csömöröm lett a szuperhősfilmektől. Azt már csak tisztességből szenvedtem végig, hogy a Bosszúállók végre bosszút álljanak, mert nem szeretem a lezáratlan sztorikat. De azóta kerülöm a műfajt, nem sznobizmusból, egyszerűen meguntam. Ehhez képest amikor kipróbáltam 2018-ban az Insomniac Games Pókember-játékát, a Marvel’s Spider-Mant, üdvözült vigyorral lényegültem át Peter Parkerré.
Az a videójáték nagyon eltalált valamit. Ebben a médiumban a játékosok sokszor apró gombnyomásokkal idéznek elő valamilyen nem hétköznapi tettet – meghúzzák a jobb ravaszt a kontrolleren, és Kratos a God of Warban máris varázsfejszét vág egy kentaurba, Aloy a Horizon-sorozatban meghekkel egy robotállatot, és így tovább. Az, hogy ez a mozzanat mennyire zajlik simán, minden játék fejlesztésénél alapvető kérdés, és sokan elbuktak már ennél az akadálynál. Az irányítás és a játékmenet összhangja nehezen megfogható dolog, de enélkül egyszerűen nincs jó videójáték.
A Marvel’s Spider-Manben nagyon megvolt ez az összhang, annyira, hogy kirántott a szuperhőscsömörömből. Nyomkodtam pár műanyag darabot a kezemben, a tévémen pedig Pókember lendült egyik felhőkarcolóról a másikra, vagy éppen szanaszét pofozott egy rakás gonosztevőt, de olyan ütemben és olyan természetességgel, hogy azzal teljesen bevont a játékba. Az Insomniac mágusai kimatekozták, hogyan reagál a játék tökéletesen a játékosra, minden mozdulat a helyén volt, a Pókember valahogy minden másodpercben úgy viselkedett, ahogy azt én akartam. A játéknak voltak más erényei is – szép grafika, jó sztori –, de a legjobb része maga a pókemberkedés élménye volt.
A pénteken megjelenő második rész, a Marvel’s Spider-Man 2. igazából „csak” megismétli az elődje bravúrját, de mivel a folytatás már egy újabb konzolgenerációra – ez esetben nem PlayStation 4-re, hanem PlayStation 5-re – jelent meg, még jobb benne Pókembernek lenni. A játékbeli New York az elődben még csak Manhattant jelentette, ezúttal Queensszel és Brooklynnal duplájára nőtt a játéktér. Pókember pedig kapott pár új trükköt – mindenekelőtt egy wingsuitra emlékeztető pókkütyüt –, hogy gyorsabban közlekedhessen a városrészek között. Ja, és nem is egy Pókember önbíráskodik a városban, hanem kettő.
Mindezt szépen bemutatja az első negyedóra, amiben a két főhős legyőzi a Pókverzum egyik ikonikus szupergonoszát. Brutális erődemonstráció ez az indítás, mintha a készítők azt mondanák, „hé, nézzétek csak, mit kihoztunk a PS5-ből”. Aztán megnyílik a város, és szokás szerint szabadon lehet választani a fősztori esedékes fejezete és egy rakás mellékküldetés között. Én nem siettem el, vagy húsz percig csak felfedeztem a várost, cikáztam az épületek között, és átrepültem párszor az East Rivert. Egyik pillanatban még az Empire State Building tetején álltam a turisták között, a következőben már az utcaszinten néztem, ahogy egy társasházban söpröget a gondnok. A Pókember-lét esszenciája hálófonálon akrobatamutatványokat bemutatni New York utcáin, és ezt megint nagyon eltalálták. A város pedig elképesztő részletességgel pompázik a játékban, egy gyönyörű, grandiózus terepasztal, amiben simán elfér két Pókember is.
Mert a második rész nemcsak az elsőt folytatja, hanem a 2020-ban kiadott oldalágát, a Marvel’s Spider-Man: Miles Moralest is. A két játék főhőseit szépen összeboronálja a folytatás sztorija, ami a spinoff története után kilenc hónappal játszódik. Az első Pókember, Peter Parker már felnőtt, de nehezen egyezteti össze a magánéletét és az állását a szuperhősteendőkkel, a játék elején ki is rúgják emiatt a munkahelyéről. Pártfogoltja, a civilben Miles Moralesként ismert Pókember #2 legnagyobb gondja eközben a továbbtanulás, de gondolatai folyton elkalandoznak, még nem dolgozta fel, hogy az apját korábban megölte egy Mister Negative nevű szupergonosz.
Ebben az alaphelyzetben bukkan fel Kraven, a Vadász, aki szuperhősöket tekint prédának, és egy csúcstechnikás kütyükkel felszerelt hadsereget irányít. Képregényolvasmányaim alapján nekem úgy tűnt, hogy ő kifejezetten unalmas figurája a Pókember-univerzumnak, és Peter Parkert többnyire izgalmasabb hátterű és motivációjú gonoszokkal hozza össze a sors. De az Insomniac írói kihozzák a karakterből, amit lehet, ez a Kraven tényleg halálos veszedelemnek tűnik, és terveihez más szupergonoszokat is felhasznál (például az újra előkerülő Mister Negative-ot).
De mialatt New York Kraven akcióit nyögi, az élet nem áll meg, a sztori visszatérően foglalkozik Parker és Morales szeretteivel, ismerőseivel, és Peter legjobb barátja, Harry Osborn is felbukkan, aki az első játék végén éppen halálos beteg volt. A forgatókönyv pedig ügyesen zsonglőrködik nemcsak a két Pókember hol össze-, hol széttartó történetével, de a szuperhősség és a magánélet cselekményszálaival is. Egy-két kisebb mondvacsinált konfliktus is akad, de ez valamennyire a műfaj sajátja, összességében nagyon jó sztorit mesél a játék, felnőttesebben, mint a filmek többsége (ezt a 16-os karika is egyértelművé teszi). A küldetések pedig változatosan és fordulatosan dolgozzák fel ezt a mesét, amihez a mellékküldetések is szervesebben kapcsolódnak, mint az első részben.
A 2018-as előd játékmenete is ismerős, de fejlettebb formában tér vissza. Én nem vagyok nagy kombómágus, ritkán jönnek össze tudatosan bonyolultabb mozgássorok a játékokban, és a Mortal Kombatban is többnyire a roppant tudományos „nyomkodd az összes gombot, amíg az egyik fél meg nem hal” módszert követem. De a Marvel’s Spider-Manben sok sikerélményem volt a kombókkal, ha kitaláltam, mondjuk, hogy Pókember felránt valakit a levegőbe, ott megsorozza, aztán földhöz vágja, és még rá is dob valamilyen tereptárgyat, ezt többnyire meg is tudtam csinálni, mert olyan jól ki volt találva a harcrendszer és az irányítás (az említett összhang, ugye).
A folytatás felül tudta múlni ezt. A két Pókember a közös képességek mellett saját kütyükkel, támadási formákkal bír (ezeket persze külön lehet fejleszteni is) és mindketten kaptak új trükköket, amik szépen belesimulnak a korábbi harcrendszerbe. Újdonság például a hárítás, ami új védekezési módként alapvetően alakít át néhány csatát. A lopakodós részek sztárja pedig a hálókötél, amit szabadon ki lehet feszíteni tereptárgyak közé, aztán az ellenfelek fölé lopakodni és felrántani őket. Az irányítás ezúttal is vajsima, pláne a PS5 fejlettebb kontrollerének visszajelzéseivel. Aztán a játék egy pontján Peter Parker egy földönkívüli élősködő révén Venommá válik (nem nagy spoiler, az első rész stáblista utáni jelenete ezt már megelőlegezte), és kis túlzással hirtelen megnyílik egy harmadik főhős, aki megint behoz új harcmozdulatokat. Kellemes fordulat, hogy a Pókember-képregények hagyományait követve az átalakulás Peter személyiségére is hatással van, és ez a sztorira is kihat.
A mellékküldetésekkel együtt nagyjából 30-35 órányi játékban csak néhány kellemetlen pillanatom akadt. A kamerakezelés nem tökéletes, párszor előfordult, hogy a Pókemberem takarásba került, és ott kellett harcolnia. Emellett az ellenfelek intelligenciája nem túl erős, érezhetően inkább a túlerővel okoznak gondot. A legnagyobb negatívum viszont sajnos a hazai játékosokat érinti.
Az utóbbi években a Sony fontosabb játékai magyar felirattal jelentek meg, amit csak üdvözölni lehet, és általában a fordítások színvonala nem volt rossz, főleg a videójátékos átlaghoz képest. Ezúttal viszont egészen gyenge a magyarítás, és erre az sem mentség, hogy néha látszik, hogy a fordítók kontextus nélkül dolgoztak. Magyartalan tükörfordítások zökkentik ki minduntalan a játékost, és az sem volt jó döntés, hogy a Pók-akármik fordításánál meghagyták az angol „spider” szót (bár lehet, hogy ez a Sonytól jött utasítás volt). Az egyik leggyakoribb üzenet például a „Spider-fickót kell váltanod”, ami elég komikus megfogalmazása a Pókembernek.
Ezzel együtt a Marvel’s Spider-Man 2. az egyik leghangulatosabb, legjobb szuperhősös játék, ami valaha készült. Fantasztikus élmény a két Spider-fickóval megtisztítani a látványban és hangokban is kifogástalan virtuális New Yorkot. Az Insomniac újra bizonyította, hogy nem véletlenül a Sony egyik legfontosabb stúdiója, mert az idei PS5-csúcsjátékot ők szállították ezzel. Azt pedig nem tudom, lesz-e valaha csömöröm a szuperhősjátékoktól, de amíg ilyen folytatásokat kapok, addig aligha.