Valóban szokatlan látvány, ahogy a NAV kommandósai rátörik az ajtót Bolcsik Zoltán volt rendészeti államtitkár fiára, akit bűnszervezetben elkövetett költségvetési csalással gyanúsítanak. Nehezen lehet hozzászokni annak a gondolatához, hogy a volt jegybankelnök letartóztatásban van, miközben szökésben lévő fiát a rendőrség fejvadászai keresik. És tényleg nem mindennapi látvány a vezetőszáron vezetett Orbán Áron, ahogy az is fura, hogy Hankó Balázs és mások éppen börtönben vannak.
Hiába próbálják azonban egyesek politikai show-ként vagy leszámolásként beállítani ezeket a történéseket, valójában teljesen megszokott bűnügyi eljárásokról van szó. Gyanúsítottakról, akik esetében a bíróság úgy ítélte meg, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján ott vannak jó helyen, ahol vannak.
De nehogy azt gondoljuk, hogy ezeknek az embereknek kivételes a helyzetük. Korábban is megszámlálhatatlanul sok TEK-es és NAV-os felvételt láttunk drogkereskedőkre vagy számlagyárosokra lecsapó kommandósokról és vezetőszáron kísért embercsempészekről. Mégsem jutott eszébe senkinek politikai fogolyként emlegetni őket, a nyilvánosságra hozott felvételek politikai céljait firtatni, mi több, politikai fogolyként beállítani őket. Lehet, hogy a memóriám nem a legjobb, de nem nagyon emlékszem arra, hogy az elmúlt évtizedekben kisujjeltartó értelmiségiek politikai műsorokban elemezgették volna a Kékfényben látottakat, a vezetőszárak szükségességéről lamentálva.
Ami közös, az a rácsodálkozás. A rácsodálkozás arra, hogy futószalagon visznek el „nagyon fontos embereket”. Ez a rácsodálkozás leplezi le igazán, mi az, ami viszont tényleg megdöbbentő. Nem az, ha a törvénytisztelő állampolgárok elégedettséggel nézik a bilincsbe vert befolyásos üzletembereket és politikusokat, hanem az, hogy kivételesnek látjuk, amit másoknál, a közönséges bűnözőknél természetesnek vettünk. Ez mutatja meg, mennyire hozzászoktunk egy érinthetetlen kör létezéséhez. Ennek a gondolatnak az elfogadása az, ami nem normális. És ami jelzi, hogy a magyar társadalomnak még bőven van mit tanulnia.
Magyarországon ugyanis kétségtelenül vannak, voltak érinthetetlenek. Elég a nyilvánosság előtt kirabolt jegybankra, a nyugatra vágyó vietnámiakból a hatóságok tudtával hasznot húzó miniszterelnöki testvérre, vagy a belügyi vezetés egyik kulcsfigurájának éveken át zavartalanul számlagyárazó fiára gondolni. Ezt a valóságot politikai bosszúként keretezni a tisztességes polgárok – köztük a tiszta lelkiismeretű fideszes szavazók és fideszes politikusok – nyílt megalázása, hiszen így őket is egy lapra teszik azokkal, akiknek a csuklóján okkal kattant a bilincs, még ha most „csak” gyanúsítottak is.
Bűnös és bűnös között persze van különbség. Van, aki csak bólogatott vagy aláírt, esetleg strómankodott egy jót, és van, aki botrányosan gazdag lett a stiklikből. A bűnözői világ már csak ilyen. A bőséggel teli éveket jellemzően szűk esztendők követik, a tökéletes bűncselekmény, a hosszútávfutás ritka, az összeomlás csak idő kérdése. Ilyenkor a családtagok szomorúsága emberileg érthető, ahogy a besurranó tolvaj édesanyjáé is, aki a rács mögé került fiát siratja.
De a károsultakat ez egy cseppet sem kell hogy megérintse. Ahogy azoknak sem kell szégyenkezniük, akik örülnek, hogy a bűnöknek következményük van. Sokan a „tizenhat évig erre szavaztatok” érvvel próbálják relativizálni a politikai alvilág tetteit, ám a választókat nem lehet bűnrészessé tenni azért, mert bizalmat szavaztak egy kormánynak. Főleg akkor nem terheli őket felelősség, ha egyesek még most is azon ügyködnek, hogy a szavazóik ne annak lássák ezeket a tetteket, amik.
Az elitellenes politikára építő Fidesz megmondóemberei most akaratlanul is a fehérgalléros elit védelmére kelnek, amikor cirkusznak, politikai leszámolásnak nevezik azt, ahogy vezetőszáron visznek el embereket. Pedig ezeknek a felvételeknek mindig is volt egy funkciójuk, aminek máskor sem a politikához, hanem a bűnmegelőzéshez volt vagy lett volna köze. Mondhatnánk, hogy ez a generális prevenció, ami már a társadalomnak szól.
Ezekkel a felvételekkel a rendvédelmi szervek nemcsak azt bizonyítják, hogy teszik a dolgukat, hanem azt is, hogy hová juthat az, aki a könnyebb utat választja. Amikor a NAV-os videókon hatalmas pénztömegeket, méregdrága sportkocsikat és hasonlókat látunk, az sem öncélú, annak is megvan a maga funkciója, a maga üzenete:
„Nézd, lehet, hogy irigykedtél erre a pasasra, de most elég nagy szarban van. Akarsz te ilyen életet? Tényleg megéri ez?”
Amikor sokáig érinthetetlennek hitt figurákról készülnek ilyen képek, az üzenet még erősebb: így járhat mindenki, aki azt hiszi, hogy egy rendszer – legyen az fideszes, tiszás vagy bármilyen – örökké tart. És ha ez az üzenet átmegy és célba ér, akkor már volt értelme. Lehet ezt hitelteleníteni ugyan, ÁVH-zni és leszámolásról beszélni, de ez legalább annyira kártékony, mint amikor egy hatalmon lévő elit egérutat ad azoknak, akik a törvényen kívül állóknak képzelik magukat.
A most zajló folyamatokat pedig érdemes bűnügyi, és nem politikai szemüvegen keresztül nézni. Mert abban az égvilágon semmi meglepő, de még csak megbotránkoztató sincsen, hogy a politika a saját logikája szerint reagál ezekre a történésekre, őrizetbe vételekre. Mégis hogyan reagáljon? Tényleg az a leginkább zavaró ezekben a sztorikban, hogy az amúgy is Facebook-függő és lájkvadász Magyar Péter bűnügyi tudósítót játszik? Vagy az, hogy a Fidesz mártírpózba vágja magát és imára hívja híveit? Mindkét szereplő a saját politikai érdekében cselekszik. Ki ügyesebben, ki ügyetlenebbül, de azt teszi, ami a dolga. Még akkor is, ha a kríziskommunikáció sokszor önellentmondásos, ha a kommentelés visszatetsző, ha az imádkozás vicces mémeket szül.
Az például nehezen feloldható ellentmondás, hogy miközben a Fidesz politikai foglyokról és politikai leszámolásról beszél, a most révbe ért ügyek jelentős részében még az előző ciklusban indultak meg a nyomozások – csak valahogy nem siették el azokat. Mit is reagált Polt Péter volt legfőbb ügyész arra, hogy miért éppen a Fidesz bukása után gyorsultak fel egyes nyomozások? Azt, hogy most jött el az ideje. Hát, végül is, valóban kellett hozzá egy kormányváltás, bár Polt valószínűleg nem erre gondolt.
Ahogy a politika és a bűnüldözés logikája is más, úgy a politikustól és a bűnüldözőtől mást és mást várnak el az emberek. A politikustól a politikai tábor egyben tartását, a hatóságoktól viszont a tettesek elfogását, a bűncselekmények felderítését. Ha a bűnüldözők jól végzik a dolgukat, abból egy politikus profitálhat – ha nem, abból kára származik, ahogy azt a Fidesz a saját bőrén tapasztalta.
A jelenlegi közhangulat nem a „tiszás népharag” műve, hanem annak az egyenes következménye, hogy korábban a hatóságok bizonyos ügyekben nem dolgozhattak úgy, ahogy kellett volna, ezt pedig már a vak is látta. Sok Fidesz-szavazó is, aki okkal volt dühös a NER-elit gátlástalanabbik felére. Akinek most azért rossz, mert a rendszer bűnözőket hagyott élni.
Az, hogy a bűnüldöző szervek dolgoznak, nem önkény, hanem a normalitás. A politikai befolyásolás pedig nem az, ha valaki megszállottan kommentel vagy imádkozik a bajba került párttársáért, és nem is az, ha bátorítja a nyomozókat vagy elvárásokat fogalmaz meg velük szemben a nyilvánosságban – főleg nem akkor, ha azt ígérte a választóinak, hogy bűn nem marad büntetlenül. A politikai befolyásolás az, ha a közhatalom birtokosaként a befolyását latba vetve akadályozza őket a munkájukban, netán fenyegeti őket, vagy ráküldi a hatóságokat az ellenfelére, mindenféle alap nélkül. De semmi okunk azt gondolni, hogy a Fidesz „politikai foglyai” ok nélkül, a politikai meggyőződésükből vannak ott, ahol. Ez még akkor is igaz, ha vannak köztük olyanok, akik a politikai szervilizmusuk miatt kerültek pácba.
Az áprilisi választás nem csak a politikai térben okozott felfordulást, zavart és tanácstalanságot. Hanem az alvilág és a felvilág határán húzódó szürke zónában is. Ott, ahol hosszú évtizedek óta táskás emberek, közvetítők és helyi kiskirályok százai találták meg a számításaikat. Olyanok, akik munka helyett a kapcsolati tőkéjükből és „okosságokból” próbálnak megélni és ismerték az íratlan játékszabályokat, amelyek ebben a pillanatban már nem érvényesek.
Márpedig amikor évtizedekig érinthetetlennek tartott embereket visznek el bilincsben, az a teljes szürke zónának, a politikai alvilágnak is üzenet. És üzenet a Tiszának is. Mert mostantól ez a mérce, a gát átszakadt.
Ha a jövőben kiderül, hogy ez csak az elmúlt 16 évnek szólt és a Tisza-kormány ugyanúgy kitermeli a saját érinthetetlenjeit, akkor csak idő kérdése, hogy a most hatalom közelébe férkőzők is erre a sorsra jussanak.
Most még a múlt szellemei kísértenek, nekik van félnivalójuk. Bűnügyi újságíróként valamennyire rálátok arra a szürke zónára, ahol sokáig boldogan lubickoltak a kalandorok, a politikai alkuk biztonságosan köttettek meg és a strómanok sem izgultak. Most kivárás, helyezkedés van, és persze titokban, a hatóságokkal megkötött vádalkuk vagy azok előkészülete zajlik. Közben látom a rémületet az arcokon, hallom az aggodalmat a hangjukban. Tabuk dőlnek meg, évtizedes befolyással bíró emberek váltak tehetetlenné, mert már nem tudják kimenteni a rokonaikat vagy az üzlettársaikat. Megint mások olyanok telefonhívását sem merik felvenni, akiknek korábban a kegyeit keresték.
Lehet, hogy ez a mostani állapot, amikor a szokottnál is több a fehér gallér egy rabszállítóban, rendkívüli. Különös és furcsa. És ki tudja, talán tiszavirág-életű is.
De nagyon jó.
