Kerüljön ismét lendületbe a magyar tudomány!

A Telexen megjelent véleménycikkében Hillier Dániel arról írt, hogy a magyar tudomány legnagyobb problémája nem a pénzhiány, hanem az intézményi bénultság: hiányzik az az adminisztratív háttér, amely enyhíthetné a kutatókra nehezedő bürokratikus terhelést. Szécsi Dorottya válaszcikkében megoldási javaslatokat tett erre a problémára: a modern vezetőképzés meghonosítását és az adminisztratív kutatássegítő szakemberek megbecsültségének növelését. A sorozat következő részében Tamás Veronika mutatott be egy erre irányuló hazai kezdeményezést.

Az első két cikk szerzője aktív kutató, a harmadik írást pedig az ELTE Társadalomtudományi Kutatóközpont Főigazgatói Titkárságának igazgatási vezetője jegyzi, azaz mindhárman a kutatási és kutatástámogatási frontvonalban közvetlen tapasztalatokkal rendelkező szakemberek. Ha úgy tetszik, három cikk a kutatási ökoszisztéma három eltérő pontjáról – talán érdemes egy kicsit távolabbról ránézni a kérdéskörre és kitérni az intézményvezetői szempontból látszó problémákra, illetve lehetséges javaslatokra a megoldási irányok kapcsán. Az alábbiakban a HUN-REN Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont főigazgatójaként szeretnék megszólalni, elsősorban az akadémiától elszakított és várhatóan oda valamilyen formában visszatérő intézethálózat kapcsán.

A Magyar Tudományos Akadémia 2009-ben hirdette meg először a Lendület Fiatal Kutatói Programot, melynek célja a külföldön dolgozó fiatal kutatók hazacsábítása, illetve a távozásukat fontolgatók itthon tartása. A pályázati feltételek voltak annyira kedvezőek, hogy feladjam a hetedik éve építgetett ausztrál egzisztenciámat a Sydney-i Egyetemen: kétszeres egyetemi tanári fizetés, illetve jól teljesítés esetén a pályázati támogatás beépítése az intézet költségvetésébe, ami biztosította a kiemelt fizetés fennmaradását a pályázati futamidő utánra is – azaz az angolszász világban ismert „tenure track” rendszer egyfajta itthoni megvalósítása volt a Lendület-program.

Mire lenne szükségünk?

A tudomány és kutatás-fejlesztés fontosságát a modern társadalmak a technikai fejlődés eredményei és az előttünk álló civilizációs kihívások fényében mindenhol elismerik. Erősen hiszek abban, hogy a főállású tudományos kutatókat alkalmazó intézetek Magyarország számára is kiemelkedő fontosságúak. Az egyetemeken folyó kutatások kiválóságát természetesen nem kérdőjelezem meg, ugyanakkor azt gondolom, hogy a kutatói kiválóság az egyetemekkel szorosan együttműködő, a kutatói utánpótlás-nevelésben maximálisan részt vevő intézetekben képes legjobban érvényesülni.

Az intézetek az elmúlt viharos éveket túlélték, ám a jövőbeli fejlődés érdekében újra kell gondolni a tudományművelés stratégiáját és a konkrét jogi-szervezeti felépítést is. Az alábbiakban teljesen általános módon igyekszem megfogalmazni az intézményvezetői tapasztalataim alapján ideálisnak vélt kutatóintézeti peremfeltételeket, függetlenül attól, hogy a végén pontosan hogyan alakul a HUN-REN, mint önálló szervezet, illetve a hozzá tartozó és az ELTE-hez elcsatolt intézetek sorsa.

Önállóság: Egy kutatóhely legyen tudományos, szervezeti és gazdálkodási szempontból önálló jogi személy. Az intézménynek legyen olyan vezetője, akiben ötvöződik a sikeres kutató és a hatékony menedzser, határozott vezetői vízióval. Az intézményvezető mellett kell gazdasági vezető, aki támogató partner az intézmény működtetésében, az intézményi stratégia megvalósításában. Az intézménynek legyen saját költségvetése, a bevételek és kiadások felett kizárólag a kutatóhely rendelkezzen. A munkáltatói jogokat az intézményvezető birtokolja, aki felel a munkatársak felvételéért, előléptetéséért, elbocsátásáért.

Autonómia: A kutatóhely belső szerkezetét, munkaszervezési folyamatait, tagoltságát, a források elosztását maga a kutatóhely döntse el a munkavállalói érdekképviselet bevonásával. A tudományterületi sajátosságok tiszteletben tartása legyen magától értetődő alapelv, úgy a kutatási intézmények kölcsönös viszonyrendszerében, mint egy-egy multidiszciplináris intézmény szervezeti egységei között. Csillagászt csillagásszal és földtudóst földtudóssal vessünk össze.

Tudományos szabadság: Mindenek felett álló vezérlő elv legyen a nemzetközi élvonalhoz tartozás erősítése. A szabad gondolkodás és a kutatási pályázatok által kijelölt irányok kombinációja vezessen el az önszervező módon kialakuló kutatói együttműködések, csoportok munkájához.

Kutatói életpálya: A kutatói karrier bármely fázisában lehessen tervezni a továbblépést, legyenek tisztán definiált és teljesíthető feltételek a tehetséges kutatók számára. A karrier csúcsa a határozatlan időre szóló kutatóprofesszori kinevezés, az alatta levő szintek legyenek jól elkülönülők és egyértelműen meghatározott feltételűek.

Felelősség és elszámoltathatóság: A kutatási intézmény felel a számára biztosított források hatékony és eredményes felhasználásáért. Az intézmény vezetője személyes felelősséggel bírjon az általa irányított kutatóhely stratégiájának kidolgozásáért, annak megvalósításáért, a finanszírozó fenntartó számára elszámolási kötelezettséggel. Az intézmények természetesen nem légüres térben lebegnek, így a hatályos jogi szabályozásnak hibátlanul meg kell felelni. Megfontolandó a hazai minőségbiztosítási jó gyakorlatok alkalmazása a kutatóhelyekre is, pl. 3-5 évenként akkreditációs eljárás keretében az újragondolt Magyar Akkreditációs Bizottság szakértői tevékenységére támaszkodva lehetne minősíteni a tudományos kutatóhelyek belső minőségbiztosítási rendszereit. Utóbbiak létezése és működtetése ideális esetben automatikusan elvezet a minőséghez. Mindezekhez a jogi és pénzügyi feltételeket a mindenkori fenntartónak kell biztosítani, aki (ami) felelős az intézmények által használt ingó- és ingatlanvagyon kezeléséért, fejlesztéséért.

Jelen sorok írásakor a HUN-REN-ben a fenti pontok mindegyike erősen sérül. Önállóságunk nem teljes, autonómiánkat különböző testületek és szereplők folyamatosan megsértik, a tudományos szabadságot lábbal tipró keretszerződést írt alá az elnökünk, míg a kutatói életpályáról megkapott központi vízió oly mértékben centralizált, amit főigazgatóként nem tudok elfogadni. Az ingó- és ingatlanvagyon helyzetét nem is érdemes részletezni, annyira kisiklott a vezetőink és a korábbi kormányzat által megálmodott rendezés. Bármi is lesz az új kormány válasza a szakma kéréseire, mindenképpen hosszú út áll előttünk egy jól működő intézethálózatig.

Lendületben

Ezekben a napokban hirdette ki az MTA a 2026-os Lendület-pályázat eredményeit. Az utóbbi évek tapasztalatai alapján a benyújtott pályázatoknak legfeljebb 10-15%-a nyerhet támogatást, miközben legalább harmaduk nemzetközileg kiemelkedő kutatási tervet reprezentál. Az öt évre pályázható összeg a Lendület-program 17 éve alatt jelentősen elinflálódott, már közel sem jelent akkora támogatást, mint amikor Ausztráliából hazatérhettem. Nincs beépülés, öt év után a nyertes akár ott állhat ismét állás nélkül.

Anélkül, hogy a nagy kép többi kívánatos elemére kitérnék (a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal és az általa menedzselt pályázati sémák teljes reformja; az egyetemeken több évtizedes múltra visszatekintő Támogatott Kutatócsoportok visszavétele az MTA-ba), szerintem az MTA a Lendület programmal bizonyítottan a magyar tudomány érdekében tett páratlanul előremutató lépéseket. Úgy vélem, a Lendület program is megérdemelne egy ráncfelvarrást, például a következő koncepció mentén:

• A Lendület jelenlegi 3,9 milliárd forintos éves költségvetési keretösszegét azonnal meg kell emelni legalább duplájára, amiből részben a pályázati nyertesek arányát, részben az elnyerhető maximális támogatást kell megnövelni.
• A kezdeti évekhez hasonlóan legyen leszűkítve a pályázókat befogadó intézmények köre az akadémiához visszatért intézetekre.
• Az egyetemi kutatások akadémiai támogatása folytatódjon az MTA Támogatott Kutatócsoportok újjáalakított rendszerén belül.
• Az MTA hozza vissza a tényleg jól teljesítő Lendület-nyertesek támogatásának a végleges beépülését a fogadó intézet költségvetésébe.

Ezekkel a lépésekkel, a magyar kormány erős támogatásával, az MTA nemcsak a remélhetőleg záros határidőn belül visszakerülő intézeteit erősíthetné meg, hanem az évek óta hazatérésen gondolkodó magyar kutatók számára is újra vonzó célpont lehetne Magyarország.

Nem valami teljesen új szervező elvek mentén felépített kutatási rendszer mellett érvelek; éppen ellenkezőleg, az elmúlt 17 évben volt egy csomó jó gondolat, módszertan és intézmény – egyáltalán nem kell ezeket kidobni az ablakon, inkább fel kell tőkésíteni és aztán hagyni végre működni az intézeteket. Nem újabb átalakítás kell, hanem a magyar gazdaság által megengedett mértékben megemelt forrás és a bizalom, hogy igen, ezek a tudósok tényleg tudják, hogy mit és hogyan szeretnének, és ez ennyibe kerül, ha nem akarjuk őket elveszíteni és átadni más országoknak. Lehessen végre a magyar nemzet ugyanúgy büszke a tudósaira, mint a sportolóira!

A szerző fizikus, csillagász, az MTA rendes tagja, a HUN-REN Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont főigazgatója