Így kezdhetné meg a felzárkózást az intézményi bénultságban szenvedő magyar tudomány

Örömmel olvastam Hillier Dániel cikkét a magyar tudományos működésről, ami nekem is szívügyem. A probléma megfogalmazása tűpontos, a mondanivalóval maradéktalanul egyetértek – hozzátéve, hogy nemzetközi karrierrel rendelkező, élvonalbeli kutatóként nemcsak Magyarországon, hanem Kelet-Európa több más országában is kísértetiesen hasonló jelenségeket tapasztaltam. A Hillier Dániel által a Svájc–Magyarország tengelyen leírt gondokat én magam az Anglia/Németország és Lengyelország/Csehország viszonylatban szóról szóra meg tudom erősíteni. Ebből látszik, hogy a problémák nagyon általánosak: strukturális, sőt, valószínűleg gondolkozásmódbeli jellegűek.

Jó kutatóként azonban csak az első lépés a probléma körülírása. A következő a megoldási javaslatok felvázolása.

Cikkemben ehhez szeretnék néhány adalékot összegyűjteni, konstruktív jelleggel, a saját, majd' két évtizedes, Nyugaton és Keleten is mélyen beágyazott tudományos karriertapasztalataimra alapozva. Fontos leszögezni: a „nyugat–kelet” tárgyalás alól mindkét oldalon vannak kivételek, méghozzá szép számban – tendenciákról beszélünk itt, amikre sok otthoni jó példa rácáfol.

Fejétől bűzlik: a modern vezetőképzés fájó hiánya

Mindenki ismeri a híres mémet, miszerint a különbség a főnök és a vezető között az, hogy az egyik hátulról, ostorral hajtja a beosztottak által húzott szekeret, a másik pedig az élére áll a menetnek. Akármennyire is leegyszerűsítettnek tűnik ez a kép, az alapkutatásban, ahol teljesen esetleges, hogy modernizálódott-e a menedzsmentkultúra vagy sem, nap mint nap a saját bőrünkön érezzük ezt.

Egyes intézetekben, elsősorban Nyugaton, ahol évtizedek óta zajlik az akadémiai vezetők modern szemléletű képzése (én magam is részt vettem ilyenben Angliában és Németországban, tehát tudom, miről beszélek) az egyszeri kutató azt tapasztalja meg, hogy mindenben támogatva van: az ötleteit komolyan veszik, az igényeit kiszolgálják, az adminisztratív feladatokat szépen leveszik a válláról. Ilyen környezetben virágzik az innováció: a kutatónak tényleg nincs más dolga, mint kreatívnak lenni és új, eredeti dolgokat feltalálni, kifejleszteni.

Ezzel szemben vannak intézetek (sok belőlük itt, Keleten, ahol a mai napig erősen él a „főnök dolga, hogy parancsoljon” régi szép hagyománya), amikben a kutató nem támogatást, hanem akadályozást tapasztal, sajnos lépten-nyomon. Az újító ötleteit bosszantó kellemetlenségként söprik le az asztalról, az alapvető igényeit egyfajta úri huncutságként kezelik, az adminisztrációhoz pedig akkor sem nyújtanak elegendő segítséget, ha könyörög. „Más is meg tudja csinálni, én se haltam bele” – ez konkrétan elhangzott a közvetlen felettesem szájából itt, Keleten, amikor segítséget kértem egy durván fölém tornyosuló bürokratikus feladathoz. Nem nehéz belátni, hogy egy ilyen környezetben a kutató ideje és energiája tudományos áttörések helyett – Hillier Dániel szavaival – a puszta intézményi túlélésben fog fölmorzsolódni.

A probléma nyilvánvalóan komplex, de a megoldás első lépése véleményem szerint a gondolkozásmód megreformálása, méghozzá az iparban (és Nyugaton már a kutatásban is) évtizedek óta sikerrel alkalmazott minták alapján. Ahogy egy vállalati vezető is átesik a megfelelő számú és hatékonyságú képzésen, mielőtt embereket bíznak rá (és utána is rendszeres továbbképzést kap ezen a téren), legyen alapkövetelmény ugyanez a kutatói világban is! Méghozzá ellenőrizhető módon: mert olyat is láttam, hogy bár kötelező eljárni a vezetői továbbképzésre, az illetékesek, sajnos sokszor az elöljáróik szemhunyásával, ezt egyszerűen ellógják vagy megoldják okosba, mondván, fölösleges időfecsérlés az egész.

Nem tartom jó megoldásnak a menedzseri végzettséggel rendelkező, de kutatásban járatlan vezetők kinevezését, például a kívülről delegált kancelláriát. Ez bizonyítottan több problémát okoz, mint amit megold, mivel az alapkutatás elég különleges terület, csomó szempontból másképp működik, mint az ipar. Ha ténylegesen vezetőképzési megoldásokban gondolkozunk átképzés helyett, akkor egy teljesen új szemléletű egyetemi szak létrehozását tudom inkább elképzelni, ahol specifikusan kutatás-fejlesztési vezetőket képeznénk. De mivel erre mostanság aligha van erőforrás, ezért beszélek itt a meglévő kutatói gárda átképzésének kihívásairól, lehetőségeiről.

Egy jó vezető képes arra, hogy felelősséget vállaljon, még akár a rossz döntéseiért is. Egy főnök, ha téved, azt a beosztottakon veri le: a büszkesége nem engedi, hogy beismerje a hibát, így előáll a Hillier Dániel által kifogásolt állapot, a felelősségi körök elmosódása: a következményeket a kutatók maguk viselik, hisz ők fogják, sokszor fizetetlen túlórában, láthatatlanul kiigazítani a galibát, hogy folytatódhasson az adott kutatási folyamat. És míg a jó vezető egyenlő félként tekint az alkalmazottakra, akiket ő szerepe szerint szolgálni és támogatni hivatott, a főnök önmagát a hierarchia tetején kakaskodó kiskirálynak láttatja, akivel szemben a legóvatosabb kritika is megtorláshoz vezet. Az eredmény pont az az intézményi akadályoztatottság, amiről Hillier Dániel is beszélt, és amivel épp itt az ideje végre leszámolni.

A körmét reszelő titkárnő: egy önsorsrontó mítosz

Van azonban egy második meglátásom is, szintén a megkövesedett gondolkodásmódról. Ez pedig az a felfogás, miszerint a „titkárnők nem csinálnak semmit, minek megbecsülni/megfizetni őket, egész nap csak egymással trécselnek és a körmüket reszelik”. Az, hogy ez kimondódik-e fennhangon, vagy csak hátsó gondolatként mérgezi a kutatóintézeti döntéshozók felfogását, változó. De az biztos, hogy – sok egyéb nőgyűlölő vagy nőgyűlöletben gyökerező mítoszhoz hasonlóan – nagyon is él és virul.

Azon fölül, hogy ez természetesen hamis, borzasztó káros is. Gondoljunk csak bele: ha egy intézet vezetője (általában idősebb férfi) azt gondolja az (általában fiatalabb nő) adminisztratív kollégáról, hogy alkalmatlan és megbízhatatlan, ezt az ifjú kolléga megérzi, és hamarosan – önbeteljesítő jóslatként – valóban csökkenni fog a teljesítménye. Elvégre minek tegyen bele apait-anyait, ha 1.) meg nem fizetik, 2.) meg nem köszönik, 3.) a többi titkársági kolléga se töri magát, hisz őket se becsülték meg soha. Így még akár a kezdetben lelkes, fiatal és ambiciózus adminisztrátort is „el lehet rontani”, le lehet húzni a posványba.

Szemléletbeli változás kell. Be kell látnunk, hogy adminisztrátori támogatás nélkül a tudósok belefulladnak a bürokratikus terhekbe, amivel mindenki csak rosszul jár. Az adófizetők is! Hisz a pénzük arra megy el, hogy speciálisan képzett szakemberek tömegei nem azt a feladatot látják el, amire hosszú éveken át tréningelték őket (kutatómunka), hanem olyat, amire se felkészültségük, se tudásuk, se lelkesedésük nincs – nem véletlenül álltak tudósnak az istenadták, nem pedig adminisztrátornak.

Béremelést, szakmai megbecsültséget, karrierpályatervet kell adnunk a titkároknak. El kell kezdenünk őket annak tekinteni, amik: a tudomány legfontosabb alappilléreinek, akik nélkül nincs fejlődés, nincs innováció, csak túlélés és fuldoklás van.

Alap nélkül nem lehet házat építeni. Adminisztratív támogatás nélkül nem lehet modern tudományt csinálni. Tegyük vonzóvá a tudományos adminisztrációs szakember munkakörét – hasonlóan ahhoz, ahogy a kormányváltás óta végre komolyabban vesszük az olyan, sok párhuzamot mutató, szintén főleg nők által végzett munkák helyzetének rendezését, mint a pedagógus vagy a kórházi ápoló. Kompetitív fizetések kellenek, progresszív jövőképpel és általános presztízzsel együtt. Érezze úgy a „titkárnő” is, hogy része a kutatócsoportnak, hozzátesz az élvonalbeli tudományhoz, fontos, amit csinál! Hisz nélküle nem készülne el időre a tudományos pályázat, nem íródna meg a beszámoló, nem papírozódna le az eszközbeszerzés (és a többi, és a többi).

Sőt, továbbmegyek.

Eretnek ötlet, de jól mutatja, mennyire nem becsüljük meg az adminisztrátori szerepkört jelenleg: kerüljenek rá a titkárok a publikációkra mint társszerzők! Ugyan miért ne? Ha egyszer ők teremtették meg az eredményhez szükséges intézményi hátteret… Az, hogy erre a felvetésemre előre jósolhatóan felháborodott tudósok hada fog vasvillát rántani, mutatja, mennyire rátapintunk itt valami lényegi, mélyen ülő gócpontra, ami a mi kelet-európai, autoriter jellegű felfogásunkban megbúvik. Mondanom se kell, nyugaton egyre általánosabb, hogy a kutatócsoport adminisztrátora is társszerzőként szerepel a megjelenő tudományos cikkeken.

(A szerző az asztrofizika, a számítógépes modellezés és a nagyenergiás csillagászati jelenségek területén habilitált kutató, csoportvezető, egyetemi docens. A cikkben megfogalmazott gondolatok a magánszemélyként vallott szakmai véleményét tükrözik, nem képviselik semmilyen munkáltató vagy intézmény hivatalos álláspontját.)