Nem a pénzhiány a baj, hanem az intézményi bénultság: ezért marad le a magyar tudomány
Egy európai kutatási projekt elindítása Belgiumban körülbelül egy hónap volt. Ugyanez Magyarországon másfél évig tartott. Nem a pénz hiányzott, és nem is az emberek. A különbséget az intézményi működés adta. Ez a magyar tudomány egyik legnagyobb, mégis ritkán kimondott problémája.
A hazai közbeszédben visszatérő állítás, hogy több forrás kell a kutatásba. Ez részben igaz, mégis félrevezető. Ha a rosszul működő rendszerbe több pénzt öntünk, az nem emeli a tudományos színvonalat, hanem megerősíti a hibás struktúrákat, a belterjes működést. Ma a legtöbb magyar kutató számára a tudományos áttörés helyett a puszta intézményi túlélés az elsődleges cél. Engedélyek, közbeszerzési csapdák és átláthatatlan bürokrácia emésztik fel az energiákat. Tapasztalataim és más kutatócsoport-vezetők visszajelzései alapján gyakran a munkaidőnk 70–80 százaléka adminisztrációra megy el. A következmény: a tudományos és ipari kutatások lassú, de biztos kiüresedése.
A kockázatkerülés spirálja
A felfedezés természetéhez hozzátartozik, hogy az ember ismeretlen területekre lép, ahol a kísérletek akár évekig kudarcot vallanak, mielőtt valami működni kezd. A jó kutató a kudarcokból tanul. A rosszul felépített rendszer viszont bünteti ezt a folyamatot. A rövid távra optimalizált mérőszámok, a formális jelentések, a folyamatos pályázási spirál és a tudományos teljesítmények egyéni elszámolása abba az irányba tolják a kutatót, hogy kisebb, biztonságosabb, gyorsabban publikálható projekteket válasszon, és így tudja bizonyítani az intézménynek, hogy munkát végez. A fontos, kockázatos kutatási kérdések háttérbe szorulnak, pedig az áttörések ezekből születnének.
A modern tudomány egyre inkább csapatmunka, a nagy kérdések ritkán válaszolhatók meg egyetlen módszerrel vagy egyetlen nézőpontból. Például az idegtudományban ma már egyszerre használjuk a biológiai szaktudást, a csúcstechnológiás képalkotást és a számítógépes modellezést. Ez csak jól szervezett, együttműködő rendszerekben, sok kutató közös munkájával működik. Támogató háttér hiányában azonban sok kutató – önvédelemből – egyre szűkebb „silókba” vonul vissza.
Svájcban olyan környezetben dolgoztam, ahol egy nagy kutatócsoportot egyetlen felkészült adminisztratív munkatárs gördülékenyen kiszolgált. A kutatók a munkájukra koncentráltak. Magyarországon gyakran a kutató próbál rendszert építeni az intézményi akadályok köré ahelyett, hogy kutatna. Ez nem kényelmi, hanem versenyképességi kérdés, amelyet az ipari kutatás-fejlesztés pontosan
ért: a rossz működés ára a versenyhátrány, az elmaradt innováció és az elveszített tehetség. Itthon ehhez a túlzott centralizáció és a felelősségi körök elmosódása társul. A döntéshozatal lassú, követhetetlen és következetlen, a felelősség mindig máshová mutat, a következményeket pedig a kutatók viselik. Ilyen környezetben a szakmai célokat felváltja a hierarchiának való megfelelés.
Mindezek ellenére van néhány jól működő tudományos műhelyünk, amelyek megmutatják, hogy megfelelő szervezéssel itthon is lehet világszínvonalat elérni. De ezek a sikerek ma még nem a rendszernek köszönhetők, hanem a rendszer ellenében, emberfeletti energiák árán születnek – elszigetelt oázisként a nehézkesség pusztájában.
Végzetes luxus a globális versenyben
Közben a globális verseny nem vár. Az Egyesült Államok és Kína képes arra, hogy egy-egy fontos tudományos kérdés köré gyorsan koncentráljon pénzt, infrastruktúrát és szervezeti kapacitást. A globális versenyben Európa is lépéshátránnyal küzd, de Magyarország számára végzetes luxus, hogy képességeinket merev, lassú intézményrendszerünkkel fojtjuk meg, így konzerválva a leszakadásunkat. A vita fókusza tehát elcsúszott: a pluszforrás önmagában nem garancia a sikerre. A források csak akkor válnak valódi tudományos értékké, ha egy akadálymentes, a kutatómunkát ténylegesen támogató intézményi közegben hasznosulnak.
Nemzetközi tapasztalataim – különösen a látás helyreállításán dolgozó Roska Botond bázeli intézetében végzett munkáink – világosan megmutatták, hogy a súrlódásmentes, a kutatót kiszolgáló intézeti háttér a korszakalkotó eredmények alapfeltétele. Amíg itthon nem ez válik általánossá, addig a pluszforrás csak kis mértékben, néhány szigetszerűen fennmaradó helyen hasznosul.
A lemaradásért a tehetség hiányát sem lehet hibáztatni. A kiváló elmék nem tűnnek el, csupán a hazai bénultság elől a svájci, amerikai vagy kínai kutatóintézetekbe menekülnek, ahol a rendszer nem akadályozza, hanem segíti őket. A döntés, hogy ezt a folyamatot visszafordítsuk, nem elsősorban a pénztárcánkon, hanem a bátorságunkon és következetességünkön múlik.
(A szerző a genetikusan célzott neuronhálózati analízis és a valósidejű 3D képalkotás területén vezető kutató, egyetemi oktató. A cikkben megfogalmazott gondolatok a magánszemélyként vallott szakmai véleményét tükrözik, nem képviselik semmilyen munkáltató vagy intézmény hivatalos álláspontját.)
