Radikális kedvesség – mit tehet az a magyar polgár, akinek elege van a gyűlöletcunamiból?

Néhány hete több embert is megríkattam egy kiállításmegnyitóval – még a teremőr is elkérte a szöveget. Pedig semmi különösebben nagy dolgot nem mondtam azon túl, hogy elég volt abból, ahogyan élünk, ideje, hogy elindítsuk a gyengédség forradalmát és megtanuljuk megbecsülni az egyszerű kedvességet. Azért sírtak annyian, azért állítottak meg utána az utcán, azért osztották meg több ezren később a Facebookon, mert elviselhetetlennek érzik azt a gyűlöletteli közeget, amelyben élünk. Egy újságíró mondta ma nekem, hogy a Pál utcai fiúk előadásán is sírnak a nézők, mert a darab végén az az üzenet, hogy mi vagyunk a Grund, mi mindannyian. Elegünk van. Talán nem mindenkinek, de sokaknak.

A politikával nem fér össze a kedvesség, mivel a negatív kritika és a nagyotmondás jobban megragadja a hívek és a bizonytalanok figyelmét. Ameddig radikálisan át nem gondoljuk a kampányolás szabályait, addig a politika olyan lesz, amilyennek ma látjuk: szélsőségesen polarizált, gyűlölködő, zsigeri, hazug. Az egyetlen politikus, aki a politológiai szakirodalom szerint a kedvesség politikájáról beszélt az elmúlt kétszáz évben, Jacinda Ardern korábbi új-zélandi miniszterelnök, és ő se ezzel nyert.

Mit tehet tehát az a – meggyőződésem szerint – nagyon sok magyar polgár, akiknek elege van a gyűlöletcunamiból és hozzám hasonlóan nem hajlandó ellenségnek látni valakit pusztán azért, mert máshová szavaz? A közeljövőt illetően nem sokat: kampány van, hazudni és vádaskodni fognak; tudatosan nem kívánom még felvetni sem jelenleg azt a kérdést, hogy melyik oldal bűnösebb ebben. Hogy a mentális egészségünket megtartsuk, az a következő tíz évre ad tennivalót: tíz év alatt épülhet ki egy mozgalom, amely öntudatosan hirdeti, és médiafelületet is kap ehhez, hogy nem kér a gyűlöletből és a polarizációt legalább akkora veszélynek tartja az ország jövője szempontjából, mint azt, ki van éppen kormányon.

Korábban írtam már erről, de olyan fontos, hogy elismétlem: nem lesz sikeres az az ország, amelynek polgárai gyűlölik egymást. Akkor is szükség van megbékélésre, ha élnek még azok, akikkel tényleges atrocitások történtek – mint például Spanyolországban –, hát még olyan országban, ahol nem volt polgárháború, és főként mesterségesen szított félelmek élnek bennünk. A második világháború és az ötvenes évek áldozatai ugyanis már nem élnek, ezeket a traumákat legfeljebb másod- harmad- negyedgenerációsként viseljük, és rajtunk is múlik, mennyire próbáljuk gyógyítani ezeket az identitás-sebeket, vagy éppen ellenkezőleg, megforgatni bennük a kést, mert ragaszkodunk a fájdalmainkhoz.

A kedvességet és civilizációt követelő kritikus tömeg csak úgy jöhet létre, ha valamennyire leválasztjuk magunkat érzelmileg a politikai pártokról és személyiségekről. Nekem ez nem esik nehezemre, mert publicisztikai pályám alatt mindig azt hangsúlyoztam, hogy az ellenfél nem ellenség, hogy nem bűnös valaki, aki nem ért velünk egyet, és hogy a politikai hisztériának mindannyian vesztesei vagyunk, nyertesei csak azok a pártok, amelyek leginkább szítják és profitálnak az így bezsebelt ingyen szavazatokból.

De nem olyan egyszerű leválni érzelmileg a politikáról, ezt is belátom. Nem egyszerű annak, akinek ezen az egzisztenciája múlik, és nem egyszerű annak sem, aki számára az identitását határozza meg. Márpedig megengedtük, hogy a politika olyan mélyen behatoljon az életünkbe, hogy szinte mindenkinek egzisztenciális kérdés a választás, aki akár távolról is üzletel az állammal, ez pedig egy ilyen kis országban a dolgozó népesség jelentős része. Az identitásunkhoz is ragaszkodunk, mert az ember részben abból meríti az azonosságtudatát, hogy ügyeket ítél meg morálisan, és másokkal összekapaszkodik a morális ítélkezésben; természetes, hogy egy gyerekbántalmazás indulatokat vált ki.

Amikor – bevallom, retorikai fogásként – meghirdettem a gyengédség forradalmát, tudtam, nem egészen úgy megy ez, hogy eldöntjük egyik napról a másikra, ezentúl csak a kedvesség fog számítani. Azért hirdettem meg, mert fel akartam hangosítani azok hangját, akik szenvednek a kedvesség elfojtásától, attól, hogy reménytelen gyengeségnek vagy egyenesen ostobaságnak festik le politizáló értelmiségiek, köztük sok barátom. A szöveg terjedni kezdett, és a napokban kaptam egy levelet egy középiskolai magyartanártól és óvónő társától, hogy ők kezdeményeztek egy kedvesség projektet az intézményeikben a gyerekeknek, meggyőzendő őket arról, a kedves nem azonos a lúzerrel. Levelükben be is jelentették, hogy ezennel csatlakoznak a gyengédség forradalmához. Nagyon régen örültem ennyire valaminek. A tíz éves program – és én feltenném erre a következő tíz évemet, kevés fontosabb dolgot látok – a bizalom visszaépítése az országban, egymás között. Aki hozzánk hasonlóan vágyik rá, hogy a kedvesség kultúrájában éljünk, csatlakozzon –

minél inkább beszélünk erről az utópiáról, annál közelebb jutunk hozzá.

A kulturális és a média-elitre nem érdemes várni. Nekünk kell elkezdenünk a munkát, magunkon.

A bizalom visszaépítése talán már el is kezdődött éppen ezzel a közös sírással a Ludwig Múzeumban és tovább terjedt olyan emberek kezdeményezésében, mint az említett tanárnők. Felismertük, hogy elegünk van. Ez nagy erő: kevés embernek van annál nagyobb ereje, mint akikben megszületik a felismerés, hogy sokan vannak egy véleményen. Ezt időről időre megmutatni, médiában, tüntetésen, fontos dolog. Ha a média – amely természetesen szintén a negatív hírekkel, az egyre hajmeresztőbb ügyekkel, a gyűlölködésről való beszámolóval ér el kattintást –, hajlandó néha felerősíteni azok hangját, akik békét, kedvességet, civilizáltságot akarnak, vagy legalább olyan nyugodt életet, ahol nem kell naponta gyűlöletkeltő üzenetekkel találkozniuk, az is segít. De

az első lépés az, ahogyan otthon kommunikálunk a politikával kapcsolatban.

Sokan tapasztalhatták már, hogy hírműsorok nézése közben hozzátartozójuk hangosan kommentál, és a gyerekek ebből tanulnak. Bevallom, én egyszerűen nem engedtem, hogy a gyerekem apámmal együtt nézzen hírműsort, amikor erre érzékeny korban volt. Apámat nem lehetett lebeszélni az indulatos kommentálásról, én a fiamat nem kívántam rábeszélni, ezért inkább elszigeteltem ettől az élménytől. Figyeljünk arra, hogyan beszélünk a gyerek előtt másokról, akár politikus, akár nem. Édes lehet szidalmazni másokat családi körben, de attól tartok, ez most olyan öröm, amely egyre mélyebbre ás bennünket a gödörben, amelybe mindjárt belefulladunk.

Próbáljuk meg megtapasztalni néha olyan emberek kedvességét, akik politikailag nincsenek velünk egy véleményen. Én az unitárius gyülekezetben, ahová járok, többnyire meg sem tudnám mondani, ki szavaz hová, de ha mégis kiderül, ez egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy közösen főzzek velük kávét vagy közösen elolvassak velük egy könyvet. Talán nem fogunk mindenben egyetérteni. Nem baj. Rólam nem nehéz tudni, hová fogok szavazni (vagy hová semmiképpen), de sosem éreztem, hogy ezért bárki rossz szemmel nézne rám. Megtapasztalni mások kedvességét, elfogadni és hálásnak lenni érte: ez az első lépés.