Kovács András Péter: A függőség sunyi dolog

– Erzsikém, hallottad? Az Ildikó otthagyta a Gábort.

– Ne! De miért, Jucuskám?

– Nem tudom. Fogta a gyerekeket, és elköltözött. Biztos van valakije.

– Nahát! Pedig a Gábor egy olyan rendes ember! Az nem iszik, nem dohányzik, gürizik a családjáért, vasárnap mindig ott vannak misén, és karácsonykor még a fenyőfát is segített berángatni az oltár mellé!

– Ezeknek már semmi sem szent! Kimondják az Isten színe előtt, hogy jóban-rosszban, aztán tessék! Ennek az Ildikónak semmi se jó!

– Állítólag gondok voltak!

– És? A jóban-rosszban pont arról szól, hogy semmi sem fenékig tejfel!

– A nagyobbik fiuk meg elvonón van. Drogos. Meg állítólag buzi.

– Micsoda család! Nagy a Gonosz hatalma! A Feri atya tudja?

– Nem tud az semmit, honnan tudná? Morcos vénember! Az csak azt tudja, kire kell majd szavaznunk.

– Jaj, Jucuskám, rémes. Imádkozni fogok értük.

Na és akkor lássuk, mi történik itt!

Gábor apja ivott. Gábor egész gyerekkorát egy függő szülő okozta bizonytalanságban élte le, túlélési stratégiának pedig a hős szerepét választotta: olyan gyerek lett, akivel nincs semmi gond, aki kitűnő, aki tanul, aki teper, akire büszkének lehet lenni, és lám, mégsem olyan rossz ez a család, ha ilyen gyereket nevelünk. Gábor később rájött, hogy a teperéssel másoktól megkapja azt az elismerést, amit otthon nem kapott meg soha. Ráadásul a sok tanulás mellett nincs ideje azon agyalni, mi van otthon.

Később is a teperés lett a megoldás. A munka. Hiába házasodott meg, saját családjában ugyanolyan észrevétlen próbál maradni, mint a gyerekkoriban. Ráadásul képtelen az intimitásra. Ezért napi 18 órát dolgozik. A munkájában országosan elismert, sikeres. Ha vita van, azzal vág vissza, hogy de ő ezt a családjáért teszi. És ebben a környezete is egyetért: milyen szorgalmas ember!

A nagyobbik fiát érzelmileg mindig is elhanyagolta, a kommunikáció arra szorult, hogy néha elmondta neki, a gyerek egy értéktelen szardarab, aki ilyen teljesítménnyel soha semmire nem fogja vinni. A srác meleg, de az otthoni légkör kicsit sem adott egy coming outhoz. Fél az apjától, és fél az Istentől is, mert az istenképét is az apjáról mintázta. A gátlásait bulikban oldja, a fiúkhoz csak ecstasyval mer közeledni, ami múltkor mosáskor előkerült a nadrágzsebéből.

Ildikó többször jelezte már Gábornak, hogy ez így nem mehet tovább, de a férfi képtelen elengedni a saját drogját, a munkát. Mihez kezdene nélküle? Szembe kellene néznie azzal, hogy az egész élete eddig rossz irányba ment. Fel kellene készülnie az intimitás fojtogatására. Őszinte beszélgetéseket kellene lefolytatnia. Képtelenség.

Ildikó besokallt, elköltözött Gábortól, a fiát pedig elvitte pszichológushoz, aki egy nagyon jó járóbetegellátó helyet ajánlott, ahova a srác hetente jár.

És akkor adódik a kérdés:

Mit kezd ezzel az egyház? Mit kezd Gábor segélykiáltásával, a munkafüggőséggel, mit kezd Ildikó segélykiáltásával, a külön költözéssel, mit kezd a nagyobbik fiú segélykiáltásával, egy meleg fiú szerhasználatával?

Feri atya nem tudja, a hívek pletykálnak, megbélyegeznek, esetleg imádkoznak.

Szuper.

Ildikó, Gábor és a nagyobbik fiú múlt héten még egymás mellett ültek misén. Ültek ott a családi dinamikájukkal, a robbanás előtti utolsó napokban, ketyegő visszaszámlálóval, miközben a szószékről egy felszentelt agglegény arról prédikált, hogy kire kell szavazni, a nénik meg pusmogtak.

A pletyka nem újkeletű. Minden közösség óhatatlan velejárója. Nincs kivétel. Egyesek szerint magát az emberi nyelvet is a pletyka igénye hívta életre. Az ember az ember, még ha hívő is.

Feri atya nem tud róla. A függőség sunyi dolog, amiről a család nem beszél, amiről semmi nem juthat ki a családból. Még a szakembereket felölelő iskolai jelzőrendszer sem veszi észre a gyereken, hogy akár neki, akár a szüleinek problémái lennének, pedig ott heti harminc-harmincöt órát látják a gyereket. Ráadásul a papoktól nem elvárható az addiktológiai képzettség.

Az viszont elvárható, hogy kellő empátiával és odafigyeléssel kiszúrja a problémát, és ismerjen szakembereket, tudjon helyekről, honlapokról, telefonszámokról.

Szintén túl kellene lépni a közösségi megbélyegzésen. Egy közösség szemében sosem az lesz az alkoholista, aki megissza a napit, mert a napit mindenki megissza – hanem az, aki szakemberhez fordul. „Hallottad? A Gyula elvonón van. Alkoholista.” Pedig pont a Gyula az, aki gyógyul. Ráadásul a járóbeteg-ellátás, ahova a legnagyobb fiú jár az eki-használatával, még nem rehab.

Igen, Ildikó meg elköltözött, mert ez a legvégső eszköz maradt a kezében. Lehet úgy élni, ahogy a közösség szerint helyénvaló, és lehet úgy, ahogy szerintünk.

Egy függővel szemben a családtagoknak határozottan kell fellépniük, ez a határozottság pedig sokszor a teljes elfordulás. Amíg a függő úgy érzi, hogy megúszhatja, amíg bízhat abban, hogy minden mehet tovább a régiben, addig nincs változás. Sokszor annak érzése hozza meg a változást, hogy a függő ténylegesen elveszíthet mindent. Amputáció. És ez a többieknek ugyanúgy fáj, de sokszor elkerülhetetlen a gyógyuláshoz.

A közösség tehetetlenségéről és éretlenségéről árulkodik az is, amikor azt mondják, hogy „tudunk róla, és imádkozunk értetek”. A lehető legkényelmesebb arra a felsőbb hatalomra bízni mindent, akitől tegnap még egy matek hármas témazárót kértük, reggel meg azt, hogy meglegyen a lakáskulcsunk.

Szintén tévedés a messiásszemlélet, a romantikus keresztényi elgondolás, hogy majd én megmentem a függőt, ami nekem sem lesz könnyű, de ha ez a kereszt adatott, ezt fogom cipelni.

Hülyeség.

Nem fogod megmenteni.

Csak te is belerokkansz.

Ildikó erre már rájött, ezért költözött el.

A függőt egyetlen ember tudja megmenteni: ő maga. És itt szálazzuk szét a problémákat, mert a függőség nem a te problémád. A függőség a függő problémája. A te problémád az, hogy van egy függő családtagod. Ne önzetlenkedj – magadon segíts! Ha pedig te is részese vagy a helyzet kialakulásának vagy fenntartásának, változtass! Ha szereped volt a fiad szerhasználatának kialakulásában, változtass a szerepeden!

De nem leszel messiás.

A függőség és a hozzá tartozó játszmák fenntartásának alapvető feltétele a kommunikáció hiánya. Ha nincs kommunikáció, nincs néven nevezés, szembesítés, hanem helyette csend van, az rossz, de még rosszabb, ha érdemi kommunikáció helyett a vallás nyújtotta rítusokba, fohászokba, énvétkem-énvétkem-énigennagyvétkembe menekülünk. Ha csendben hallgatjuk a ránk oktrojált szentbeszédet.

A függőségből a kötődés a kiút, a megtartó, elfogadó, tartalmas és őszinte emberi kapcsolatok. Az újrakezdés biztosítása a függő és a környezete számára. Minden, amiről egy valódi közösségnek szólnia kellene. De nagyon sok közösség ugyanolyan kimondatlanul diszfunkcionális, ahogy az azokat alkotó családok is.

Jézus azt mondta a házasságtörő asszonyt megkövezni készülőknek: „Az vesse rá az első követ, aki maga is bűntelen.” Az asszonynak meg azt mondta: „Menj, és többé ne vétkezz!”

Ugye egyikünk sem gondolja, hogy többé nem vétkezett? Valószínűleg előbb vagy utóbb visszaesett. De felteszem, hogy az a megkövezés előtti pillanat a nő életének legmélyebb pontja és egyben legnagyobb katarzisa is volt. Egy szenvedélybeteg életében a változáshoz elengedhetetlen valami hasonló katarzisféleség. Egy legmélyebb mélypont, ahonnan nincs lejjebb, ami egyben a felfele indulás lehetőségét is megcsillantja. A pokolra szállás a mennybemenetel előtt.

Ahogy a közösségek életében is kellenek ilyen pillanatok. Nem lehet folyton csak hümmögni, cipőorrot nézegetni, pusmogni és fohászkodni.

Kívánok mindannyiunknak tartalmas egyéni és csoportos katarzisokat, gazdagabb, meghittebb és szókimondóbb emberi kapcsolatokat, és tisztább, szárazabb, biztonságosabb közösségeket egyházban és egyházon kívül!